20140122

Hogyan készül a hős?


Tudom, hogy klisés téma az irodalmi klisé, de ennek csak egy oka lehet: elég sokszor belebotlunk. Amatőr íróként gyakran hallani, hogy a klisét csírájában el kell fojtani, ki kell nyesni, olvasóként pedig lenézve legyintünk nagyokat, esetleg le is tesszük a könyvet.
  Azt a jelenetet, amelyikben két szereplőm zuhogó esőben beszéli meg a fontos dolgokat „kill your darlings” módra kinyírtam, mert valahol éppen ezzel a szituval példázódtak a klisékkel kapcsolatban. :) Kicsit boncolgattam hát a napokban, hogy mi a különbség a klisé és a toposz között.
A sztereotípiák olyan személyiség sémák, amelyek a gyors és hatékony adatfeldolgozást segítik elő. A köztudatban a sztereotípia fogalma negatív csengésű - sokszor tévesen azonosítják az előítélettel -, de agyunk számára nélkülözhetetlen információt osztályozó folyamat része. Az így meghatározott és elraktározott adatok azonban az egyénre kivetítve pontatlanok és ezért félrevezetőek lehetnek, viszont a sémák használata nélkül sokkal kevesebb információt tudnánk feldolgozni.” (Wikipedia)
A történetek kapcsán erre leginkább azt a szót használják, hogy toposz.
 „A toposz egyfajta irodalmi vándortéma, vagy gyakran visszatérő motívum, mely újból és újból azonos (hasonló) értelemben jelenik meg a legkülönbözőbb korokban, legkülönbözőbb szerzők műveiben. Hivatalos definíció szerint a toposz „közismert, közkinccsé vált, különböző korokon átívelő költői kép, írói fordulat, cselekményelem.” (Wikipedia)
Karakterek esetében toposz meghatározására archetípusokról szoktak beszélni.

A klisé – Az irodalmi közhely leggyakrabban egy előre kiszámítható esemény vagy unalomig ismert szereplőtípus. A közhelyesen ábrázolt kalóz mindig falábú, szemfedőt és kampót hord, papagáj ül a vállán és van egy kincsestérképe, amin egy X jelöli az elásott kincs helyét; ezek a vonások mind klisének számítanak. A vámpír kliséi közé tartozik a hosszú fekete köpeny és a kelet-európai akcentus, ugyanakkor például a kiálló szemfog nem számít klisének, mivel a meghatározás alapján a vámpírlét része. (Wikipedia)

Azért kötöttem ki végül az archetípusok témánál, mert kissé olyan érzésem támadt, hogy amikor cselekménybeli klisét írok, akkor annak a gyökere mindig a karakterben keresendő.
  Rengeteg archetípus-karakter létezik, akikkel az olvasó újra és újra találkozik a történetek során, és akik mindenki számára univerzális képzettel társulnak. Példaként: bölcs varázsló, őrült tudós, pajtás, szuperhős, antihős, mentor, gonosz bohóc, törvényenkívüli, mágikus néger, szegény árva, kiválasztott, szelíd óriás, lovag, öreg katona, lázadóvezér, naiv szűz lány, lázadó hercegnő, gonosz mostoha, amazon, patriarcha, paladin, szent gyermek, idealista, vadász, buta izomagy, stb. Az olvasó éppen azért azonosul velük hamar, mert már ismeri őket.
  A toposzok és az archetípusok írói eszközök, mindnyájan építkezünk belőlük, mindenkinek elsőre ezek ugranak be és kényelmes letelepedni köréjük. Az archetípusok létjogosultsága azonban nem menti fel az írói lustaságot. Ezek az archetípusok klisékké válnak és a toposzokat is klisésítik akkor, amikor felszínesek, egydimenziósak, változatlan kontextussal ismétlődnek, mert nem merünk variálni, és nem merünk őszinték lenni - az életből meríteni -, hanem csak a már sokszor olvasott vagy látott karakterekből építkezünk.
 Az archetípusokat nemcsak egyedi vonásaik, új kontextusaik teszik újból érdekessé, hanem belső konfliktusaik és gyengeségeik is.

Nekem kedvenc archetípusom a vonakodó hős, akinek hibái, kételyei vannak, és nem a saját elhatározásából lesz hős, hanem a körülmények viszik őt bele (példák erre a típusra: Neo, Han Solo, Bilbo, Danny Archer, Gru, Theo Faron, Inman, John McLane, Rooster Cogburn, Frodo, Sarah Connor)

Akiket viszont nem szeretek:
– a túl tökéletes hősöket és hősnőket (Mary Sue és Gary Stu – főként romantikus és YA könyvekben)
– a túl gonoszakat (főként akciófilmekben, időnként fantasyban)
– a törvény fölött állókat (főként bosszúálló sztorikban)
– a mellékszereplő, jópofizó, esetleg kövér, néger vagy homoszexuális (stb) havert (merthogy miért ők a mellékszereplők?)
– a nőt, aki ügyefogyott és túl átlagos, de a szerelem megmenti, különlegessé teszi VAGY az izmos amazont, aki erősségét úgy is kimutatja, hogy mindenkivel lefekszik
– a szuperhősöket, akik mindig ügyesek, mindig győznek, akiknek bármi lehetséges
– a gazdag tiniket és a wall street-i farkasokat, akiknek „roppant izgalmas” gondjaik és partijaik vannak

Ők azok a karakterek, akik szívemnek kedvesek:
Könyvben találkoztam velük: Gwynplaine (A nevető ember) Scarlett O`Hara (Elfújta a szél) Jean Valjean (A nyomorultak) Hester Prynne (A skarlát betű) Marcus Vinicius (Quo vadis) Scout Finch (Ne bántsátok a feketerigót)
Filmeben: Leeloo (Az ötödik elem) Danny Archer (Véres gyémánt) Victor Navorski (Terminál) Szenilla (Némo nyomában) Hanna (Hanna) Charles Morse (A vadon foglyai) Roy Batty (Szárnyas fejvadász) Aragorn, Guido (Az élet szép) Ivy Walker (A falu) Arya Stark (Trónok harca)

Gonosz, akitől eddig a leginkább féltem, sőt irtóztam: El Patrón (A skorpió ház)

Ha tudni szeretnéd hány százalékban klisés a női karaktered, ez a TESZT segít.
Ezen a LINKEN meg Mr. Hőst állíthatod mérlegre. :)



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

20140122

Hogyan készül a hős?


Tudom, hogy klisés téma az irodalmi klisé, de ennek csak egy oka lehet: elég sokszor belebotlunk. Amatőr íróként gyakran hallani, hogy a klisét csírájában el kell fojtani, ki kell nyesni, olvasóként pedig lenézve legyintünk nagyokat, esetleg le is tesszük a könyvet.
  Azt a jelenetet, amelyikben két szereplőm zuhogó esőben beszéli meg a fontos dolgokat „kill your darlings” módra kinyírtam, mert valahol éppen ezzel a szituval példázódtak a klisékkel kapcsolatban. :) Kicsit boncolgattam hát a napokban, hogy mi a különbség a klisé és a toposz között.
A sztereotípiák olyan személyiség sémák, amelyek a gyors és hatékony adatfeldolgozást segítik elő. A köztudatban a sztereotípia fogalma negatív csengésű - sokszor tévesen azonosítják az előítélettel -, de agyunk számára nélkülözhetetlen információt osztályozó folyamat része. Az így meghatározott és elraktározott adatok azonban az egyénre kivetítve pontatlanok és ezért félrevezetőek lehetnek, viszont a sémák használata nélkül sokkal kevesebb információt tudnánk feldolgozni.” (Wikipedia)
A történetek kapcsán erre leginkább azt a szót használják, hogy toposz.
 „A toposz egyfajta irodalmi vándortéma, vagy gyakran visszatérő motívum, mely újból és újból azonos (hasonló) értelemben jelenik meg a legkülönbözőbb korokban, legkülönbözőbb szerzők műveiben. Hivatalos definíció szerint a toposz „közismert, közkinccsé vált, különböző korokon átívelő költői kép, írói fordulat, cselekményelem.” (Wikipedia)
Karakterek esetében toposz meghatározására archetípusokról szoktak beszélni.

A klisé – Az irodalmi közhely leggyakrabban egy előre kiszámítható esemény vagy unalomig ismert szereplőtípus. A közhelyesen ábrázolt kalóz mindig falábú, szemfedőt és kampót hord, papagáj ül a vállán és van egy kincsestérképe, amin egy X jelöli az elásott kincs helyét; ezek a vonások mind klisének számítanak. A vámpír kliséi közé tartozik a hosszú fekete köpeny és a kelet-európai akcentus, ugyanakkor például a kiálló szemfog nem számít klisének, mivel a meghatározás alapján a vámpírlét része. (Wikipedia)

Azért kötöttem ki végül az archetípusok témánál, mert kissé olyan érzésem támadt, hogy amikor cselekménybeli klisét írok, akkor annak a gyökere mindig a karakterben keresendő.
  Rengeteg archetípus-karakter létezik, akikkel az olvasó újra és újra találkozik a történetek során, és akik mindenki számára univerzális képzettel társulnak. Példaként: bölcs varázsló, őrült tudós, pajtás, szuperhős, antihős, mentor, gonosz bohóc, törvényenkívüli, mágikus néger, szegény árva, kiválasztott, szelíd óriás, lovag, öreg katona, lázadóvezér, naiv szűz lány, lázadó hercegnő, gonosz mostoha, amazon, patriarcha, paladin, szent gyermek, idealista, vadász, buta izomagy, stb. Az olvasó éppen azért azonosul velük hamar, mert már ismeri őket.
  A toposzok és az archetípusok írói eszközök, mindnyájan építkezünk belőlük, mindenkinek elsőre ezek ugranak be és kényelmes letelepedni köréjük. Az archetípusok létjogosultsága azonban nem menti fel az írói lustaságot. Ezek az archetípusok klisékké válnak és a toposzokat is klisésítik akkor, amikor felszínesek, egydimenziósak, változatlan kontextussal ismétlődnek, mert nem merünk variálni, és nem merünk őszinték lenni - az életből meríteni -, hanem csak a már sokszor olvasott vagy látott karakterekből építkezünk.
 Az archetípusokat nemcsak egyedi vonásaik, új kontextusaik teszik újból érdekessé, hanem belső konfliktusaik és gyengeségeik is.

Nekem kedvenc archetípusom a vonakodó hős, akinek hibái, kételyei vannak, és nem a saját elhatározásából lesz hős, hanem a körülmények viszik őt bele (példák erre a típusra: Neo, Han Solo, Bilbo, Danny Archer, Gru, Theo Faron, Inman, John McLane, Rooster Cogburn, Frodo, Sarah Connor)

Akiket viszont nem szeretek:
– a túl tökéletes hősöket és hősnőket (Mary Sue és Gary Stu – főként romantikus és YA könyvekben)
– a túl gonoszakat (főként akciófilmekben, időnként fantasyban)
– a törvény fölött állókat (főként bosszúálló sztorikban)
– a mellékszereplő, jópofizó, esetleg kövér, néger vagy homoszexuális (stb) havert (merthogy miért ők a mellékszereplők?)
– a nőt, aki ügyefogyott és túl átlagos, de a szerelem megmenti, különlegessé teszi VAGY az izmos amazont, aki erősségét úgy is kimutatja, hogy mindenkivel lefekszik
– a szuperhősöket, akik mindig ügyesek, mindig győznek, akiknek bármi lehetséges
– a gazdag tiniket és a wall street-i farkasokat, akiknek „roppant izgalmas” gondjaik és partijaik vannak

Ők azok a karakterek, akik szívemnek kedvesek:
Könyvben találkoztam velük: Gwynplaine (A nevető ember) Scarlett O`Hara (Elfújta a szél) Jean Valjean (A nyomorultak) Hester Prynne (A skarlát betű) Marcus Vinicius (Quo vadis) Scout Finch (Ne bántsátok a feketerigót)
Filmeben: Leeloo (Az ötödik elem) Danny Archer (Véres gyémánt) Victor Navorski (Terminál) Szenilla (Némo nyomában) Hanna (Hanna) Charles Morse (A vadon foglyai) Roy Batty (Szárnyas fejvadász) Aragorn, Guido (Az élet szép) Ivy Walker (A falu) Arya Stark (Trónok harca)

Gonosz, akitől eddig a leginkább féltem, sőt irtóztam: El Patrón (A skorpió ház)

Ha tudni szeretnéd hány százalékban klisés a női karaktered, ez a TESZT segít.
Ezen a LINKEN meg Mr. Hőst állíthatod mérlegre. :)



0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése