20140821

Nyárvégi heppiendem


Azt mondják, egy regény megírása önkifejezés. Van, akinek ennél több. Életforma. Van, akinek játék és kaland, van, hogy kihívás, netán imidzs, és persze sok-sok munka. (Most nem azokról a normális emberekről van szó, akik szerint menekülés és bolondság, főleg, hogy ők ezt nem is olvassák)
  Azt gondolom, hogy mindenkinél, aki egyszer regényírásba vágja a tollát, mindezek együttvéve érvényesülnek a folyamat során, csupán egyénileg más-más arányban keverednek. Nem tudnám megmondani, hogy nálam mikor mi milyen arányban keveredik, azt viszont megértettem, hogy amatőrség ide vagy oda, azért (is) írok két-három évig egy regényt, mert ez nekem többnyire szerelembeesés. (nem, ez most nem nyálas bejegyzés lesz) Szóval, lassan ismerkedem, rengeteget álmodozom és lelkesedem, aztán tervezek, törlök, csakhogy új összefüggésekre lelhessek. Néha hetekig pusztán azért nem írok, mert minden egyes megélt mozzanatot újra akarok élni. Kivéve, amikor a lustaság teljesen eluralkodik rajtam. Csak a lassú újrajátszást követően tudok tovább haladni, így legtöbbször inkább vagyok álmodozó, mint író. :)
   A folyamat vége felé rendszerint rácsodálkozom, hogy minden levegőben lógó apróság mennyire jelentőséget és értelmet nyer magától, az egész részeként. Amióta regényeket zárok le, új vallásom van: hiszek a tudatalattim kiapadhatatlan, kiismerhetetlen, megfoghatatlan, megszelídíthetetlen, titokzatos, ravasz, de jóságos hatalmában. (nem, ez most nem nyálas bejegyzés akart lenni)
   Végül: a regényt nehezen engedem el. Talán ezért is volt nagy hatással rám Chuck Wendig felejthetetlen írástechnikai tanácsa: "Finish your shit!"


Két és fél év után befejeztem az Utolsó apák című regényemet. (talán ha mégsem találom meg a tökéletes címet, az igazit, az egyetlent, akkor ez marad, mert a cím sajnos egy valami muszáj) Azt nem tudom, hogy azért nem akaródzott-e hónapokig megírnom a tetőpont egyik jelenetét, mert kívül esett az írói komfortzónámon, vagy azért, mert tudat alatt kerülgettem a szakítást. Aztán az augusztusi hullócsillagos éjszakák egyikének ege alatt egy csuklómozdulatból megírtam a rettegett jelenetet. Másnap letudtam a búcsúdesszertet is.

  A történet egy apáról szól, aki az eltűnt kislányát keresi, valamint egy testvérpárról, akik az ellenkező oldalon harcolnak. Nincs ebben semmi különös, tudom. Még úgy sem, hogy közönségesekként vagy vénülő selejtként teszik ezt egy olyan korban, amikor nem trendi a család, és nem születnek többé gyerekek, csupán ügyes, géntervezett polgárok. Sztorijuk különlegessége szerintem abban áll, ahogyan ők megélik a velük történteket.

    
Hogyan tovább? Két tesztolvasó (+ egy beleolvasó) is ugyanazokat az erősségeket és gyengeségeket sorolta, megerősítették mindazt, amit én sejtettem, de az ő véleményük valahogy több elkötelezettséget öntött belém. A makroszerkesztéseket mindig megírás közben végzem, (ilyen „edit-as-you-go”-típus vagyok), és a tesztolvasók véleménye szerint is logikailag a cselekmény és a világteremtés rendben, és a karaktereket sem kell elsősegélynyújtásban vagy tápszerben részesíteni. Ami pedig a mikroszerkesztést illeti, hááát… nagyon sok munka van még a regénnyel. Szeretem ezt a részt is csinálni, és még szerencse, mert a legtöbb írogató emberhez képest sok-sok szövegcsiszolásra van szükségem. :) 
  Számomra most jön az a rész, amikor kinyomtatom a kéziratot, előhúzok egy klasszikus füzetet, és jól kikapcsolom a számítógépet. Merthogy ezt most én papíron akarom csinálni, na. Először érzem azt, úgy jobban esne. :) Vajon a szemem tisztább lenne? Az elmém is? És talán közelebb kerülhetek a regényhez szövegként is? Reménykedem abban, hogy ez a módszer felszabadít bennem olyasmiket, amik ott vannak valahol, érzem, csak lehet, hogy épp a monitor fénye elnyeli.  :)

És azután? Igen, jöjjön egy újabb szerelem! Nyárára tartogattam két novellaötletet is: egyet a párhuzamos világokból és egyet a szociális hálózatok világából. Időközben egy ismerősöm részt vett egy reality tv-show-ban, és miközben néztem a műsort, fejembe fészkelték magukat egy új regény szereplőinek a motivációi. Gyorsan össze is házasítottam értük a két novellaötletemet, és most regény-alapanyagként ismerkednek. Igaz, csendesek még, de hát sebaj, előttük áll az élet. Különben is én most szüretelni készülök, szemezgetni, és vénasszonyok-nyaralni…


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

20140821

Nyárvégi heppiendem


Azt mondják, egy regény megírása önkifejezés. Van, akinek ennél több. Életforma. Van, akinek játék és kaland, van, hogy kihívás, netán imidzs, és persze sok-sok munka. (Most nem azokról a normális emberekről van szó, akik szerint menekülés és bolondság, főleg, hogy ők ezt nem is olvassák)
  Azt gondolom, hogy mindenkinél, aki egyszer regényírásba vágja a tollát, mindezek együttvéve érvényesülnek a folyamat során, csupán egyénileg más-más arányban keverednek. Nem tudnám megmondani, hogy nálam mikor mi milyen arányban keveredik, azt viszont megértettem, hogy amatőrség ide vagy oda, azért (is) írok két-három évig egy regényt, mert ez nekem többnyire szerelembeesés. (nem, ez most nem nyálas bejegyzés lesz) Szóval, lassan ismerkedem, rengeteget álmodozom és lelkesedem, aztán tervezek, törlök, csakhogy új összefüggésekre lelhessek. Néha hetekig pusztán azért nem írok, mert minden egyes megélt mozzanatot újra akarok élni. Kivéve, amikor a lustaság teljesen eluralkodik rajtam. Csak a lassú újrajátszást követően tudok tovább haladni, így legtöbbször inkább vagyok álmodozó, mint író. :)
   A folyamat vége felé rendszerint rácsodálkozom, hogy minden levegőben lógó apróság mennyire jelentőséget és értelmet nyer magától, az egész részeként. Amióta regényeket zárok le, új vallásom van: hiszek a tudatalattim kiapadhatatlan, kiismerhetetlen, megfoghatatlan, megszelídíthetetlen, titokzatos, ravasz, de jóságos hatalmában. (nem, ez most nem nyálas bejegyzés akart lenni)
   Végül: a regényt nehezen engedem el. Talán ezért is volt nagy hatással rám Chuck Wendig felejthetetlen írástechnikai tanácsa: "Finish your shit!"


Két és fél év után befejeztem az Utolsó apák című regényemet. (talán ha mégsem találom meg a tökéletes címet, az igazit, az egyetlent, akkor ez marad, mert a cím sajnos egy valami muszáj) Azt nem tudom, hogy azért nem akaródzott-e hónapokig megírnom a tetőpont egyik jelenetét, mert kívül esett az írói komfortzónámon, vagy azért, mert tudat alatt kerülgettem a szakítást. Aztán az augusztusi hullócsillagos éjszakák egyikének ege alatt egy csuklómozdulatból megírtam a rettegett jelenetet. Másnap letudtam a búcsúdesszertet is.

  A történet egy apáról szól, aki az eltűnt kislányát keresi, valamint egy testvérpárról, akik az ellenkező oldalon harcolnak. Nincs ebben semmi különös, tudom. Még úgy sem, hogy közönségesekként vagy vénülő selejtként teszik ezt egy olyan korban, amikor nem trendi a család, és nem születnek többé gyerekek, csupán ügyes, géntervezett polgárok. Sztorijuk különlegessége szerintem abban áll, ahogyan ők megélik a velük történteket.

    
Hogyan tovább? Két tesztolvasó (+ egy beleolvasó) is ugyanazokat az erősségeket és gyengeségeket sorolta, megerősítették mindazt, amit én sejtettem, de az ő véleményük valahogy több elkötelezettséget öntött belém. A makroszerkesztéseket mindig megírás közben végzem, (ilyen „edit-as-you-go”-típus vagyok), és a tesztolvasók véleménye szerint is logikailag a cselekmény és a világteremtés rendben, és a karaktereket sem kell elsősegélynyújtásban vagy tápszerben részesíteni. Ami pedig a mikroszerkesztést illeti, hááát… nagyon sok munka van még a regénnyel. Szeretem ezt a részt is csinálni, és még szerencse, mert a legtöbb írogató emberhez képest sok-sok szövegcsiszolásra van szükségem. :) 
  Számomra most jön az a rész, amikor kinyomtatom a kéziratot, előhúzok egy klasszikus füzetet, és jól kikapcsolom a számítógépet. Merthogy ezt most én papíron akarom csinálni, na. Először érzem azt, úgy jobban esne. :) Vajon a szemem tisztább lenne? Az elmém is? És talán közelebb kerülhetek a regényhez szövegként is? Reménykedem abban, hogy ez a módszer felszabadít bennem olyasmiket, amik ott vannak valahol, érzem, csak lehet, hogy épp a monitor fénye elnyeli.  :)

És azután? Igen, jöjjön egy újabb szerelem! Nyárára tartogattam két novellaötletet is: egyet a párhuzamos világokból és egyet a szociális hálózatok világából. Időközben egy ismerősöm részt vett egy reality tv-show-ban, és miközben néztem a műsort, fejembe fészkelték magukat egy új regény szereplőinek a motivációi. Gyorsan össze is házasítottam értük a két novellaötletemet, és most regény-alapanyagként ismerkednek. Igaz, csendesek még, de hát sebaj, előttük áll az élet. Különben is én most szüretelni készülök, szemezgetni, és vénasszonyok-nyaralni…


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése