20160623

Epilógus - avagy így is lehet regényt folytatni



Tiniként egy szavalóversenyen olyan beleéléssel adtam elő Szabédi László Álmoddal mértél című versét, hogy díjazást kaptam. Ha jól emlékszem, az egész vers főleg a második szakaszáért tetszett, a többivel aligha tudtam azonosulni.
"Nem én hazudtam, ha a szemed
csak a részt látta bennem, és a jóban,
mely részem, ismerni vélt engemet.
Álmoddal mértél, én az álmodónak 
mit mondhatok? Ne légy a börtönöm!
Csalódtál, de ne tarts engem csalónak,
amiért álmaidhoz nincs közöm."
Fogalmam sincs miért tetszett annyira, nem voltak sem habkönnyű, sem drámai párkapcsolataim, valószínűleg a megfelelésvágytól való szabaduláshoz volt valamiféle köze. Most eszembe jutott ez a vers, arra gondolok, hogy valójában mindig az álmainkkal, az egymásról való elképzeléseinkkel és elvárásainkkal mérjük egymást. Mert mérjük egymást… Csak a részeket látjuk, és azokban elvárjuk az egész képet. Ki lehet törni ezekből, de az emberek ritkán tudják gyökeresen megváltoztatni bennünk a kezdeti benyomást.

Lehet, hogy az íróknál ez az álmokkal való mérés hatványozottabban igaz? Ők olyan tágra nyílt szemű álmodozók, amikor arról van szó, hogy világokat és karaktereket teremtsenek, ráadásul ezt megkoronázza annak illúziója is, hogy nagyon messzire elmehetnek.
    Nem tudom, mivel jár az, ha egy ismerősünkből ihletődik egy főhősünk. Vajon hiszi-e azt az író, hogy eléggé ismeri ehhez az ismerősét, vagy tisztában van azzal, hogy egy-egy részt felnagyított és ennyi? Aztán vajon utólag kivetíti-e az író ezt a fiktív képet az ismerősére? Mármint van-e bármilyen kölcsönhatás visszafele is? Érdekes lenne erről tapasztalatot olvasni, és valószínűleg nemcsak érdekesebb, komolyabb is lenne ennél a bejegyzésnél, ami csupán arról akar szólni, hogy azért könnyebb jelmezeket ráöltöztetni a színészekre, mint az ismerősökre, mert ők ehhez eléggé távoliak, és így bármi belefér… :)

   Nemrég Szaszkó Gabriella írt bejegyzést Modern múzsák címmel arról, hogy a színészek hogyan inspirálják karakteralkotáskor. Úgy döntöttem, egy picit én is blogolkodom erről, mivel mostanában elég fura dolgok történnek ekörül, ami kérdéseket is felvetett bennem.
     Egy színészről mintázott karaktert könnyebb elképzelni cselekvés, beszéd és gesztikulálás közben, és annyira látjuk a mimikáját, sőt halljuk a hangját, hogy a párbeszédek szinte magukat írják. Míg a „szinte semmiből” avagy sok helyről összekapirgált részletekből összerakott figurák esetleg nem annyira markánsak vizuálisan írás közben, és ez a karakterábrázoláskor érződik. Ezért is küszködtem és akadoztam olyan sokat Zórával – akinek csak a nevét loptam meghatározott forrásból, minden más részletet, vonást innen-onnan, énsemtudommilyensokhelyről szedtem, és amikor összeraktam egy képbe, hát még hosszú út állt előttem, végig piszokul küzdöttem.
     A kérdés bennem most az, hogy miért történhet meg olyan is, hogy a karakter és a színész nem akar elszakadni egymástól.

Tiniként számomra Goldie Hawn zsáknyi inspirációval szolgált. Több kisregényemnek ő volt a karaktere. Ja, ő volt az én bellám. :) Még újságból kivágott képet is ragasztgattam a vonalas füzetek sarkaiba. (akkor még abba írtam). Na jó, elég sokszor a hősnőm nem lett olyan vicces, mint Goldie a szerepeiben, mert mindig elrontotta valamiféle tragikum, ami belecsorgott, aztán a végére minden elárasztott. Ezt persze nem éreztem gondnak, és érdekes módon sosem érdekelt, hogy Goldie Hawnban nincs-e mégis valami nagy melankólia, vagy kedvenc gyümölcse nem lehet, hogy épp a barack, akárcsak a hősnőmnek? :) Akkor sem nyeltem keserűen, ha Goldie valamelyik filmjében olyasmit művelt, amit én elképzelhetetlennek tartottam egy hősnőmről. Ügyesen szétvált a két dolog, szabad volt mindenki, mint a pillangók.
     Az Alkonyőrzők két karakterét is színészi figurák inspirálták, és az egyikkel itt sem volt semmi gond, nem érdekel a színész. Viszont a Tarik figuráját megihlető színésszel – nevezzük Vilmosnak – kicsit félrecsúszott ez az inspirálósdi. Mondjuk már a kezdet is egy külön sztori, de erről nem mesélek... most.

Észrevettem a regény befejezése után, vagy nem is olyan rég, hogy bár Tarik karaktere zökkenőmentesen elvált és különbözik a filmbeli karaktertől, amelyik eredetileg megihletett, Vilmostól nem. A májusi posztomban írtam is arról, hogy: nahát, micsoda érdekes véletlen, a színész, aki inspirálta Tarikot, kolibrire vágyik, nem papagájra, hahahaha-ha. Akkora poénnak tűnt, és annyira jól szórakoztam. De azóta a mosolyom lehervadt, össze vagyok zavarodva. A barátnőm szerint az íróknak fogalmuk sincs arról, hogy amit leírnak, az valóság, nemcsak fikció. Vacillálok azon, hogy végre higgyek neki. De egyelőre inkább ijedt vagyok, Vilmos annyira Tarikot játssza. Megváltói hajlamokkal rendelkezik, meg akarja menteni a világot, és csak posztol és posztol, és tele van részletekkel. Az író agya meg folyton összefüggéseket keres, folyton csak a részeket keresi. Valahogy így:
Hogy a farkasok visszatelepítése megváltoztatja a folyót? Mivan? Farkasok visszatelepítése? Próbáld csak megemlíteni apádnak!
Megváltoztatni a folyót? Jó, hát majd a végén, jó?
Nyafogunk gyerekvállalás fölött? Hát meg kell kérdezni Tarikot, hogy mivel jár egy ilyen nyafogás.
Vilmos, a melegjogos harcos? Hát Tarik tudna mesélni a kastélylakókról. (jesszus, én ezt biztos, biztos, hogy akkor még nem tudtam Vilmosról, és úgy írtam bele? Merthogy az holtbiztos, hogy nem ezért lett gender-disztópia.)
WTF a nőtisztelettel? Hogy lehet ezt a kérdést ilyen könnyelműen kezelni, amikor fűnek-fának annyi tisztelet és jog, meg minden? Tarik nem tenne ilyet! Ez vért kíván! Másnap: várjunk csak! Dehát nem én írtam ezeket a sorokat? felvásárolja, hogy megmentse az antik kacatokat, a papírkönyveket, a múzeumokat, a kastélyokat, a férfiszerelmeket, miközben odahaza olcsó árucikknek tekinti a nőket, és buta kiscicáknak a családtagokat. Zórát az sem lepte volna meg, ha a szűk ajtón belibben egy csapat háremhölgy. Tarik mindig is elég sok lim-lomot harácsolt össze magának a világból. Igaza van Maysának, hogy egy pszichopata tulajdonságaival rendelkezik. A közönséges genom már csak ilyen: tele van meglepetésekkel.”

Talán egy írónak sosem szabadna követnie szociális médián a karakterei ex-alapanyagait. (aktuálisakat meg egyértelműem nem, összetöri az ŐK személyes történeteiket)
A neten utólag sokkal könnyebb összefüggéseket találni, hiszen annyira tágas a tér. Ha belemész, és ilyen tereken játszik az elméd, és netán az is megadatik, hogy egy Vilmostól olvasod, hogy: „hi, zsuzsa” na jó, most szépen helyettesítsd be a nevedet :) akkor szerintem ott helyben fojtsd meg az írói énedet, de vágd kupán magadban jó erősen a fruskát is, és simán fogd be a szád. Ne akarj mesélni! Ott és akkor fogd be a mesélőkét, vagy úgysem értené, vagy mert így érdekesebb, vagy mert nagyon hülyének éreznéd magad utána, és taposd el az újságírót is, és vele együtt azt a random "nagyszerű" ötletet, hogy interjút kérj, amiben jól, de jól elrejted majd azt a kérdést, hogy ő mit szeret reggelizni. :)) Inkább figyelj! Megéri. Akkor talán rájössz, hogy Vilmos több, mint egy karakter, és több, mint egy színész. Ő nem a szereplőd, hanem egy másik ember! Ha azt látod, hogy ráadásként még elképesztően úriember is, akitől még a karaktered is sokat tanulhatna, akkor nyert ügyed van… Hagyd, hogy itt szétváljanak - konfliktust úriemberek nem generálnak, a drámakirályg bebukna. :)) Aztán fordulj szembe magaddal. Ebbe az irányba tedd fel a kérdése(i)det, mert talán ezért történt: miért nem veszed még mindig elég komolyan, amit csinálsz?





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

20160623

Epilógus - avagy így is lehet regényt folytatni



Tiniként egy szavalóversenyen olyan beleéléssel adtam elő Szabédi László Álmoddal mértél című versét, hogy díjazást kaptam. Ha jól emlékszem, az egész vers főleg a második szakaszáért tetszett, a többivel aligha tudtam azonosulni.
"Nem én hazudtam, ha a szemed
csak a részt látta bennem, és a jóban,
mely részem, ismerni vélt engemet.
Álmoddal mértél, én az álmodónak 
mit mondhatok? Ne légy a börtönöm!
Csalódtál, de ne tarts engem csalónak,
amiért álmaidhoz nincs közöm."
Fogalmam sincs miért tetszett annyira, nem voltak sem habkönnyű, sem drámai párkapcsolataim, valószínűleg a megfelelésvágytól való szabaduláshoz volt valamiféle köze. Most eszembe jutott ez a vers, arra gondolok, hogy valójában mindig az álmainkkal, az egymásról való elképzeléseinkkel és elvárásainkkal mérjük egymást. Mert mérjük egymást… Csak a részeket látjuk, és azokban elvárjuk az egész képet. Ki lehet törni ezekből, de az emberek ritkán tudják gyökeresen megváltoztatni bennünk a kezdeti benyomást.

Lehet, hogy az íróknál ez az álmokkal való mérés hatványozottabban igaz? Ők olyan tágra nyílt szemű álmodozók, amikor arról van szó, hogy világokat és karaktereket teremtsenek, ráadásul ezt megkoronázza annak illúziója is, hogy nagyon messzire elmehetnek.
    Nem tudom, mivel jár az, ha egy ismerősünkből ihletődik egy főhősünk. Vajon hiszi-e azt az író, hogy eléggé ismeri ehhez az ismerősét, vagy tisztában van azzal, hogy egy-egy részt felnagyított és ennyi? Aztán vajon utólag kivetíti-e az író ezt a fiktív képet az ismerősére? Mármint van-e bármilyen kölcsönhatás visszafele is? Érdekes lenne erről tapasztalatot olvasni, és valószínűleg nemcsak érdekesebb, komolyabb is lenne ennél a bejegyzésnél, ami csupán arról akar szólni, hogy azért könnyebb jelmezeket ráöltöztetni a színészekre, mint az ismerősökre, mert ők ehhez eléggé távoliak, és így bármi belefér… :)

   Nemrég Szaszkó Gabriella írt bejegyzést Modern múzsák címmel arról, hogy a színészek hogyan inspirálják karakteralkotáskor. Úgy döntöttem, egy picit én is blogolkodom erről, mivel mostanában elég fura dolgok történnek ekörül, ami kérdéseket is felvetett bennem.
     Egy színészről mintázott karaktert könnyebb elképzelni cselekvés, beszéd és gesztikulálás közben, és annyira látjuk a mimikáját, sőt halljuk a hangját, hogy a párbeszédek szinte magukat írják. Míg a „szinte semmiből” avagy sok helyről összekapirgált részletekből összerakott figurák esetleg nem annyira markánsak vizuálisan írás közben, és ez a karakterábrázoláskor érződik. Ezért is küszködtem és akadoztam olyan sokat Zórával – akinek csak a nevét loptam meghatározott forrásból, minden más részletet, vonást innen-onnan, énsemtudommilyensokhelyről szedtem, és amikor összeraktam egy képbe, hát még hosszú út állt előttem, végig piszokul küzdöttem.
     A kérdés bennem most az, hogy miért történhet meg olyan is, hogy a karakter és a színész nem akar elszakadni egymástól.

Tiniként számomra Goldie Hawn zsáknyi inspirációval szolgált. Több kisregényemnek ő volt a karaktere. Ja, ő volt az én bellám. :) Még újságból kivágott képet is ragasztgattam a vonalas füzetek sarkaiba. (akkor még abba írtam). Na jó, elég sokszor a hősnőm nem lett olyan vicces, mint Goldie a szerepeiben, mert mindig elrontotta valamiféle tragikum, ami belecsorgott, aztán a végére minden elárasztott. Ezt persze nem éreztem gondnak, és érdekes módon sosem érdekelt, hogy Goldie Hawnban nincs-e mégis valami nagy melankólia, vagy kedvenc gyümölcse nem lehet, hogy épp a barack, akárcsak a hősnőmnek? :) Akkor sem nyeltem keserűen, ha Goldie valamelyik filmjében olyasmit művelt, amit én elképzelhetetlennek tartottam egy hősnőmről. Ügyesen szétvált a két dolog, szabad volt mindenki, mint a pillangók.
     Az Alkonyőrzők két karakterét is színészi figurák inspirálták, és az egyikkel itt sem volt semmi gond, nem érdekel a színész. Viszont a Tarik figuráját megihlető színésszel – nevezzük Vilmosnak – kicsit félrecsúszott ez az inspirálósdi. Mondjuk már a kezdet is egy külön sztori, de erről nem mesélek... most.

Észrevettem a regény befejezése után, vagy nem is olyan rég, hogy bár Tarik karaktere zökkenőmentesen elvált és különbözik a filmbeli karaktertől, amelyik eredetileg megihletett, Vilmostól nem. A májusi posztomban írtam is arról, hogy: nahát, micsoda érdekes véletlen, a színész, aki inspirálta Tarikot, kolibrire vágyik, nem papagájra, hahahaha-ha. Akkora poénnak tűnt, és annyira jól szórakoztam. De azóta a mosolyom lehervadt, össze vagyok zavarodva. A barátnőm szerint az íróknak fogalmuk sincs arról, hogy amit leírnak, az valóság, nemcsak fikció. Vacillálok azon, hogy végre higgyek neki. De egyelőre inkább ijedt vagyok, Vilmos annyira Tarikot játssza. Megváltói hajlamokkal rendelkezik, meg akarja menteni a világot, és csak posztol és posztol, és tele van részletekkel. Az író agya meg folyton összefüggéseket keres, folyton csak a részeket keresi. Valahogy így:
Hogy a farkasok visszatelepítése megváltoztatja a folyót? Mivan? Farkasok visszatelepítése? Próbáld csak megemlíteni apádnak!
Megváltoztatni a folyót? Jó, hát majd a végén, jó?
Nyafogunk gyerekvállalás fölött? Hát meg kell kérdezni Tarikot, hogy mivel jár egy ilyen nyafogás.
Vilmos, a melegjogos harcos? Hát Tarik tudna mesélni a kastélylakókról. (jesszus, én ezt biztos, biztos, hogy akkor még nem tudtam Vilmosról, és úgy írtam bele? Merthogy az holtbiztos, hogy nem ezért lett gender-disztópia.)
WTF a nőtisztelettel? Hogy lehet ezt a kérdést ilyen könnyelműen kezelni, amikor fűnek-fának annyi tisztelet és jog, meg minden? Tarik nem tenne ilyet! Ez vért kíván! Másnap: várjunk csak! Dehát nem én írtam ezeket a sorokat? felvásárolja, hogy megmentse az antik kacatokat, a papírkönyveket, a múzeumokat, a kastélyokat, a férfiszerelmeket, miközben odahaza olcsó árucikknek tekinti a nőket, és buta kiscicáknak a családtagokat. Zórát az sem lepte volna meg, ha a szűk ajtón belibben egy csapat háremhölgy. Tarik mindig is elég sok lim-lomot harácsolt össze magának a világból. Igaza van Maysának, hogy egy pszichopata tulajdonságaival rendelkezik. A közönséges genom már csak ilyen: tele van meglepetésekkel.”

Talán egy írónak sosem szabadna követnie szociális médián a karakterei ex-alapanyagait. (aktuálisakat meg egyértelműem nem, összetöri az ŐK személyes történeteiket)
A neten utólag sokkal könnyebb összefüggéseket találni, hiszen annyira tágas a tér. Ha belemész, és ilyen tereken játszik az elméd, és netán az is megadatik, hogy egy Vilmostól olvasod, hogy: „hi, zsuzsa” na jó, most szépen helyettesítsd be a nevedet :) akkor szerintem ott helyben fojtsd meg az írói énedet, de vágd kupán magadban jó erősen a fruskát is, és simán fogd be a szád. Ne akarj mesélni! Ott és akkor fogd be a mesélőkét, vagy úgysem értené, vagy mert így érdekesebb, vagy mert nagyon hülyének éreznéd magad utána, és taposd el az újságírót is, és vele együtt azt a random "nagyszerű" ötletet, hogy interjút kérj, amiben jól, de jól elrejted majd azt a kérdést, hogy ő mit szeret reggelizni. :)) Inkább figyelj! Megéri. Akkor talán rájössz, hogy Vilmos több, mint egy karakter, és több, mint egy színész. Ő nem a szereplőd, hanem egy másik ember! Ha azt látod, hogy ráadásként még elképesztően úriember is, akitől még a karaktered is sokat tanulhatna, akkor nyert ügyed van… Hagyd, hogy itt szétváljanak - konfliktust úriemberek nem generálnak, a drámakirályg bebukna. :)) Aztán fordulj szembe magaddal. Ebbe az irányba tedd fel a kérdése(i)det, mert talán ezért történt: miért nem veszed még mindig elég komolyan, amit csinálsz?





0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése