20181218

ÉvÉrtékelés


    Pandi év végi beszámolója után nekem is kedvem támadt megírni egyet. Megtöröm a csendet, ami az idén a blogomon honolt, amúgyis régóta érik egy ilyen bejegyzés. Mostanában sajnos alig jártam itt. Ez nem jelenti azt, hogy meghaltam és a túlvilágiak mindent cenzúráznak :) azt sem, hogy meguntam és nem kívánom folytatni a blogolást, csupán tükrözi azt, hogy az idei év számomra mennyire mindenről szólt (a csendek a tartalmasak ám) csak éppen az írásról nem. Nemhogy regényt, de még elkezdett novellát sem sikerült befejezni. Időhiány, kimerültség, ingergazdag időszakok és zsúfolt szív és elme, az írói önkeresés mellékvágányai és gátjai, mikor melyik… vagy mind egyszerre? Egy barát, aki jól ismer, azt mondta valamikor az év derekán, hogy azért nem tudok írni mostanában, mert ami velem történik érdekesebb, mint amit ki tudok találni. Először még hízelgő volt a gondolat, hogy hű, de érdekes az életem :)) de aztán hamar kezdtem aggódni, hogy mégiscsak a fantáziámmal lehet baj, elvégre spekulatív regényt írnék. :) Ami a biztos, hogy idén nem maradt hely arra, hogy úgy igazából belemélyedjek egy külön világba. Van egy félig megírt történet, amelyik éget és annyira sürgősen szeretne kikívánkozni. Amikor nagyon elhanyagolom őt, akkor éjjelente átveszi az elmémet és szimulálásokat futtat akaratom ellenére. Ilyenkor valószínűleg lázad, és kísérletezik, hátha nélkülem is életre kelhetne, de annál többet ritkán sikerült elérnie, hogy fáradt vagyok másnap. Ebben a külön világban - Felhősírokban- a még testben élő szereplők feltöltött élményeikkel és emlékeikkel próbálnak túlélni, ezek a fizetőeszközeik is, és épp a fekete piacot kellene bolygatniuk most is, ha lenne írójuk. De éppen az írójuk faképnél hagyta őket és elment a saját élményeit begyűjteni.

    Régóta tapasztalom, hogy ahogyan a kevés inger, úgy a sok is káros hatással van nálam az írásra, nem találom ám csak úgy meg a világok közti átjárót.

   Talán még emlékeztek arra, hogy év végén gyakran listáztam filmeket vagy éppen könyveket. Ez az idén kimarad, mert egész évben nem tudtam annyi filmet nézni, hogy akár egy nyúlfarknyi ajánlót is létrehozhassak vagy akár kedvencet avassak. Az olvasásaimra is az volt a jellemző, hogy nagy lelkesedéssel beszereztem őket, fél napokat áldoztam arra, hogy elutazzak ehhez a könyvtárba, aztán nem sikerült őket befejezni. Sok regénynek nekifogtam, aztán mire újra sikerült kézbe venni őket, azon kaptam magam, hogy túlságosan kiestem a történetekből és veszítettem az érdeklődésből. Amiket végigolvastam azok többnyire non-fictionök, könnyű volt őket bárhol abbahagyni és újra kézbe venni, és ráadásul azt is éreztem, hogy az élethez kaptam is tőlük valamit. Az a fíling, amire igazából vágytam fikcióolvasás kapcsán nem kaptam meg egy történettől sem, és azt sem tudom, melyek és milyen regények adhatnák ezt meg nekem. Így arra kezdtem vágyni, hogy én írjak egy ilyet, ha már máshonnan nem kapom meg. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű…

Kezdjük azzal, hogy sok munkával telt számomra ez az év, és igen, ez mellett azért sok élménnyel is, például az utóbbi tizenöt évben nem ismertem meg összesen ennyi embert, mint az idén, és kevés idő maradt gondolkodni a sarokban vagy egyáltalán leülni kicsit. Nem a gondolatok, hanem a megélések ideje volt. Nem a közlésé, hanem a leülepedéseké. (ez a feldolgozás nálam lassú dolog) Utólag belátom, sokszor választhattam volna az írást szabadidőmben, még ha töredezett írogatás is lett volna, de inkább elmentem biciklizni a természetbe vagy úgy döntöttem, hogy megvalósítom egyik ősrégi álmomat és beiratkoztam egy tánctanfolyamra. Nem bántam meg semmit, sokat gazdagítottak és sokféle szempontból szükségem volt rájuk. Ezek ellenére a legjellemzőbb erre az évemre mégsem a szabadidő volt, hanem hogy annyira kizsigerelt a munkahelyem fizikailag - főleg -, de szellemileg is, hogy egy olyan agyhalott zombivá változtatott, aki csak nyöszörög a testi fájdalomtól és semmi másra nem marad utána energiája.
     Most már tudom, hogy ha intenzíven tudsz jelen lenni, ez nem mindenhol és mindig válik a javadra, főleg ha két ember munkáját is bírod végezni. Aki égni tud folyton, az kiég. Nyár végére annyira kiégtem és annyira mentek emberek is a környezetemből, hogy egyre nehezebb volt a „jót meglátni” és varázslatot csempészni magamból ebbe a vámpírmunkahelybe, így megkérdeztem magamtól, miért teszem tönkre magamat ilyesmivel, amikor nekem meg kell írnom egy regényt?
hm, lássuk csak... melyik éhhalált is válasszam?

 Ja, hogy éhen fogok halni, ha csak úgy felmondok és elvonulok írni? Na és aztán? Azt választom. Úgyhogy kiléptem a semmibe, és az volt a tervem, hogy otthon ülök egy-két hónapot és éhen halok írok, hátha év végéig sikerül kiírni agyam eldugott szegletéből a hátterében futó külön világot. Nem egészen így sikerült, mert két hétig csak aludtam. A rá következő két hétben sokat írtam, ez igaz, de közben arra is rájöttem, hogy egy otthonülős munka nem nekem való, ugyanúgy nehéz csinálni, nekem szükségem van lendületre, arra, hogy kijárjak az emberek közé és tevékenykedjek, így egy kicsit kacérkodtam azzal a gondolattal, hogy mégse üljem ki otthon a két hónapos „nanowrimomat”. :) . Ráadásul tudtam, hogy bár a családom is bármennyire aranyosan és lelkesen támogat, szívni fogunk előbb-utóbb. Ezt valamiért a múzsák, istenek, stb is pártolták, mert az ölembe hullt egy nagyon jó munkahely, amelyiknek még mindig örömködöm, annyira elégedett és boldog vagyok vele, és annyira egy másik világ minden szempontból. Az egyetlen rossz dolog, hogy az azelőtti munkahelyemhez kell hasonlítsam, és ilyenkor attól félek, bármi szupernek tűnhet. :).


Mit csinálok most év végén? Nos, nem ostorozom magam azért, hogy miért nem írtam többet, miért nem aludtam kevesebbet, miért nem töltöttem kevesebb időt a családommal, emberekkel, tánccal, a természettel, mozgással. Miért nem hiszek jobban magamban íróként, miért nem nézek szembe ügyesebben az írói útkereséssel, miért nem vagyok fegyelmezettebb, tudatosabb, miért nem így, miért nem úgy... miért nem fejlődök gyorsan, gyorsan? stb. stb. Én inkább szeretném elfogadni ezt az időszakot így ahogyan van, a folyamat részeként, és hálás vagyok ezért az évért, minden tapasztalatáért. Hálás vagyok az emberekért, akikkel összefutottam, köszönöm nekik, hogy voltak annyira izgalmasak, komplexek, és még szépek is, :D mint egy regény szereplői, és hogy annyi regénybeillő pillanattal, emlékkel gazdagítottak. Hálás vagyok azért, hogy esténként van, kiket betakargassak, van, akihez odabújjak, és nem azért akarok írni, mert nem tudok mást kezdeni a magányommal. Hálás vagyok, hogy volt egy munkahelyem, ahol rengeteg önismeretet szerezhettem, tévhiteket és falakat rombolhattam le magamban, és hálás vagyok a mostaniért, hogy jó oda járni. Hálás vagyok azért is, hogy nem írásból élek, és nem kell magamat kényszerítenem minél több sor gyártására – legyen az cikk vagy regény – csak mert muszáj. Hálás vagyok, hogy nem vagyok helyhez kötve, táncolhatok, betanított lépésekkel vagy primitívekkel, kora hajnali utcán vagy talpalatnyi sarokban, vagy hogy száguldozhatok vad ösvényeken biciklivel, és az agyam ezáltal kitisztulhat. Hogy hiányzik-e mégis valami? Csak... nagyon.
Hiányzik a teremtés, a külön világ titkos sarka, a szavak néma kipergése a patyolatra… De ez sajnos sokszor hiányzott olyankor is, amikor leültem és oldalakat teleírtam. Az írói létben ugyanis nem az a nehéz, hogy végigálmodd és befejezz történeteket, vagy hogy futtasd magad, (bár ezek is a világ legnehezebb és legszebb feladatai közé tartoznak) hanem hogy megőrizd magadban azt a gyermeki kíváncsiságot és másképp látást, a kreativitásnak azt a nyers szikráját, ami a külön világodat megőrizheti tisztán olyasminek, ami tényleg a tiéd, mert úgy csigázz fel, ahogyan a legelső történetek, amiket meséltek neked, vagy amiket meséltél te egyszerű mesevágyból. Szükségem volt/van hát erre az időszakra, hogy visszataláljak az írásnak ahhoz a felcsigázó erejéhez, amikor még nem volt bennem a megmutatás gondolata, csak az alkotás mindentől független színtiszta öröme, amit önmagáért végzek, magamnak. Egy titkos sarok, ahol BÁRMI megtörténhet. Ebben az évben úgy éreztem, ezt a „sarkat” annyira vissza akarom kapni, hogy képes lennék feladni érte magát az „írói színpadot” is, ha ez szükséges hozzá.


Volt időszak, amikor a külön világok elszórakoztattak vagy értelmezésül szolgáltak, de volt olyan idő is, amikor megvédtek. Jól elbújhattam bennük, és így éltem túl. Nos, eljöhet az idő, amikor a külön világot nekem kell megvédenem. Tisztelni és értékelni kell a külön világainkat eléggé ahhoz, hogy megvédjük a hétköznapok rohanásától és szürkeségétől, a saját lustaságunktól és felszínességünktől. Meg kell védenünk mások hazugságaitól és következetlenségeitől, a trendek és irodalmi életek zajától, a saját hitetlenségeinktől, perfekcionizmusunktól, csillámló vágyainktól, tudásunktól. Különben lehet, hogy még túl is adunk rajta, és ami a legrosszabb, hogy észre sem vesszük, úgy vágtázunk tovább. 
   Meg kell védenem a rutintól is, és inkább tegyem le kicsit a tollat, minthogy elveszítsem végleg a gyermeki szikrát, mert erre a szikrára nem csak akkor van szükségem, amikor leülök írni, hanem hétköznapokon is. Ezzel a "tollal" nem csak lapokra, hanem életem perceire is rá kell „írni” a varázslatot.

   Arra gondolok, az életművészet lehet abban áll, hogy megtaláljuk az egyensúlyt, és miközben felmarkoljuk a számunkra igazán fontos dolgokat, észrevegyük a kölcsönhatásokat is. Ezt a művészetet kívánom magamnak, olvasóimnak is, és azt természetesen, hogy szabadon és könnyedén találjuk meg a világok közti átjárókat. :)

   

 képek forrása: Pinterest

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

20181218

ÉvÉrtékelés


    Pandi év végi beszámolója után nekem is kedvem támadt megírni egyet. Megtöröm a csendet, ami az idén a blogomon honolt, amúgyis régóta érik egy ilyen bejegyzés. Mostanában sajnos alig jártam itt. Ez nem jelenti azt, hogy meghaltam és a túlvilágiak mindent cenzúráznak :) azt sem, hogy meguntam és nem kívánom folytatni a blogolást, csupán tükrözi azt, hogy az idei év számomra mennyire mindenről szólt (a csendek a tartalmasak ám) csak éppen az írásról nem. Nemhogy regényt, de még elkezdett novellát sem sikerült befejezni. Időhiány, kimerültség, ingergazdag időszakok és zsúfolt szív és elme, az írói önkeresés mellékvágányai és gátjai, mikor melyik… vagy mind egyszerre? Egy barát, aki jól ismer, azt mondta valamikor az év derekán, hogy azért nem tudok írni mostanában, mert ami velem történik érdekesebb, mint amit ki tudok találni. Először még hízelgő volt a gondolat, hogy hű, de érdekes az életem :)) de aztán hamar kezdtem aggódni, hogy mégiscsak a fantáziámmal lehet baj, elvégre spekulatív regényt írnék. :) Ami a biztos, hogy idén nem maradt hely arra, hogy úgy igazából belemélyedjek egy külön világba. Van egy félig megírt történet, amelyik éget és annyira sürgősen szeretne kikívánkozni. Amikor nagyon elhanyagolom őt, akkor éjjelente átveszi az elmémet és szimulálásokat futtat akaratom ellenére. Ilyenkor valószínűleg lázad, és kísérletezik, hátha nélkülem is életre kelhetne, de annál többet ritkán sikerült elérnie, hogy fáradt vagyok másnap. Ebben a külön világban - Felhősírokban- a még testben élő szereplők feltöltött élményeikkel és emlékeikkel próbálnak túlélni, ezek a fizetőeszközeik is, és épp a fekete piacot kellene bolygatniuk most is, ha lenne írójuk. De éppen az írójuk faképnél hagyta őket és elment a saját élményeit begyűjteni.

    Régóta tapasztalom, hogy ahogyan a kevés inger, úgy a sok is káros hatással van nálam az írásra, nem találom ám csak úgy meg a világok közti átjárót.

   Talán még emlékeztek arra, hogy év végén gyakran listáztam filmeket vagy éppen könyveket. Ez az idén kimarad, mert egész évben nem tudtam annyi filmet nézni, hogy akár egy nyúlfarknyi ajánlót is létrehozhassak vagy akár kedvencet avassak. Az olvasásaimra is az volt a jellemző, hogy nagy lelkesedéssel beszereztem őket, fél napokat áldoztam arra, hogy elutazzak ehhez a könyvtárba, aztán nem sikerült őket befejezni. Sok regénynek nekifogtam, aztán mire újra sikerült kézbe venni őket, azon kaptam magam, hogy túlságosan kiestem a történetekből és veszítettem az érdeklődésből. Amiket végigolvastam azok többnyire non-fictionök, könnyű volt őket bárhol abbahagyni és újra kézbe venni, és ráadásul azt is éreztem, hogy az élethez kaptam is tőlük valamit. Az a fíling, amire igazából vágytam fikcióolvasás kapcsán nem kaptam meg egy történettől sem, és azt sem tudom, melyek és milyen regények adhatnák ezt meg nekem. Így arra kezdtem vágyni, hogy én írjak egy ilyet, ha már máshonnan nem kapom meg. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű…

Kezdjük azzal, hogy sok munkával telt számomra ez az év, és igen, ez mellett azért sok élménnyel is, például az utóbbi tizenöt évben nem ismertem meg összesen ennyi embert, mint az idén, és kevés idő maradt gondolkodni a sarokban vagy egyáltalán leülni kicsit. Nem a gondolatok, hanem a megélések ideje volt. Nem a közlésé, hanem a leülepedéseké. (ez a feldolgozás nálam lassú dolog) Utólag belátom, sokszor választhattam volna az írást szabadidőmben, még ha töredezett írogatás is lett volna, de inkább elmentem biciklizni a természetbe vagy úgy döntöttem, hogy megvalósítom egyik ősrégi álmomat és beiratkoztam egy tánctanfolyamra. Nem bántam meg semmit, sokat gazdagítottak és sokféle szempontból szükségem volt rájuk. Ezek ellenére a legjellemzőbb erre az évemre mégsem a szabadidő volt, hanem hogy annyira kizsigerelt a munkahelyem fizikailag - főleg -, de szellemileg is, hogy egy olyan agyhalott zombivá változtatott, aki csak nyöszörög a testi fájdalomtól és semmi másra nem marad utána energiája.
     Most már tudom, hogy ha intenzíven tudsz jelen lenni, ez nem mindenhol és mindig válik a javadra, főleg ha két ember munkáját is bírod végezni. Aki égni tud folyton, az kiég. Nyár végére annyira kiégtem és annyira mentek emberek is a környezetemből, hogy egyre nehezebb volt a „jót meglátni” és varázslatot csempészni magamból ebbe a vámpírmunkahelybe, így megkérdeztem magamtól, miért teszem tönkre magamat ilyesmivel, amikor nekem meg kell írnom egy regényt?
hm, lássuk csak... melyik éhhalált is válasszam?

 Ja, hogy éhen fogok halni, ha csak úgy felmondok és elvonulok írni? Na és aztán? Azt választom. Úgyhogy kiléptem a semmibe, és az volt a tervem, hogy otthon ülök egy-két hónapot és éhen halok írok, hátha év végéig sikerül kiírni agyam eldugott szegletéből a hátterében futó külön világot. Nem egészen így sikerült, mert két hétig csak aludtam. A rá következő két hétben sokat írtam, ez igaz, de közben arra is rájöttem, hogy egy otthonülős munka nem nekem való, ugyanúgy nehéz csinálni, nekem szükségem van lendületre, arra, hogy kijárjak az emberek közé és tevékenykedjek, így egy kicsit kacérkodtam azzal a gondolattal, hogy mégse üljem ki otthon a két hónapos „nanowrimomat”. :) . Ráadásul tudtam, hogy bár a családom is bármennyire aranyosan és lelkesen támogat, szívni fogunk előbb-utóbb. Ezt valamiért a múzsák, istenek, stb is pártolták, mert az ölembe hullt egy nagyon jó munkahely, amelyiknek még mindig örömködöm, annyira elégedett és boldog vagyok vele, és annyira egy másik világ minden szempontból. Az egyetlen rossz dolog, hogy az azelőtti munkahelyemhez kell hasonlítsam, és ilyenkor attól félek, bármi szupernek tűnhet. :).


Mit csinálok most év végén? Nos, nem ostorozom magam azért, hogy miért nem írtam többet, miért nem aludtam kevesebbet, miért nem töltöttem kevesebb időt a családommal, emberekkel, tánccal, a természettel, mozgással. Miért nem hiszek jobban magamban íróként, miért nem nézek szembe ügyesebben az írói útkereséssel, miért nem vagyok fegyelmezettebb, tudatosabb, miért nem így, miért nem úgy... miért nem fejlődök gyorsan, gyorsan? stb. stb. Én inkább szeretném elfogadni ezt az időszakot így ahogyan van, a folyamat részeként, és hálás vagyok ezért az évért, minden tapasztalatáért. Hálás vagyok az emberekért, akikkel összefutottam, köszönöm nekik, hogy voltak annyira izgalmasak, komplexek, és még szépek is, :D mint egy regény szereplői, és hogy annyi regénybeillő pillanattal, emlékkel gazdagítottak. Hálás vagyok azért, hogy esténként van, kiket betakargassak, van, akihez odabújjak, és nem azért akarok írni, mert nem tudok mást kezdeni a magányommal. Hálás vagyok, hogy volt egy munkahelyem, ahol rengeteg önismeretet szerezhettem, tévhiteket és falakat rombolhattam le magamban, és hálás vagyok a mostaniért, hogy jó oda járni. Hálás vagyok azért is, hogy nem írásból élek, és nem kell magamat kényszerítenem minél több sor gyártására – legyen az cikk vagy regény – csak mert muszáj. Hálás vagyok, hogy nem vagyok helyhez kötve, táncolhatok, betanított lépésekkel vagy primitívekkel, kora hajnali utcán vagy talpalatnyi sarokban, vagy hogy száguldozhatok vad ösvényeken biciklivel, és az agyam ezáltal kitisztulhat. Hogy hiányzik-e mégis valami? Csak... nagyon.
Hiányzik a teremtés, a külön világ titkos sarka, a szavak néma kipergése a patyolatra… De ez sajnos sokszor hiányzott olyankor is, amikor leültem és oldalakat teleírtam. Az írói létben ugyanis nem az a nehéz, hogy végigálmodd és befejezz történeteket, vagy hogy futtasd magad, (bár ezek is a világ legnehezebb és legszebb feladatai közé tartoznak) hanem hogy megőrizd magadban azt a gyermeki kíváncsiságot és másképp látást, a kreativitásnak azt a nyers szikráját, ami a külön világodat megőrizheti tisztán olyasminek, ami tényleg a tiéd, mert úgy csigázz fel, ahogyan a legelső történetek, amiket meséltek neked, vagy amiket meséltél te egyszerű mesevágyból. Szükségem volt/van hát erre az időszakra, hogy visszataláljak az írásnak ahhoz a felcsigázó erejéhez, amikor még nem volt bennem a megmutatás gondolata, csak az alkotás mindentől független színtiszta öröme, amit önmagáért végzek, magamnak. Egy titkos sarok, ahol BÁRMI megtörténhet. Ebben az évben úgy éreztem, ezt a „sarkat” annyira vissza akarom kapni, hogy képes lennék feladni érte magát az „írói színpadot” is, ha ez szükséges hozzá.


Volt időszak, amikor a külön világok elszórakoztattak vagy értelmezésül szolgáltak, de volt olyan idő is, amikor megvédtek. Jól elbújhattam bennük, és így éltem túl. Nos, eljöhet az idő, amikor a külön világot nekem kell megvédenem. Tisztelni és értékelni kell a külön világainkat eléggé ahhoz, hogy megvédjük a hétköznapok rohanásától és szürkeségétől, a saját lustaságunktól és felszínességünktől. Meg kell védenünk mások hazugságaitól és következetlenségeitől, a trendek és irodalmi életek zajától, a saját hitetlenségeinktől, perfekcionizmusunktól, csillámló vágyainktól, tudásunktól. Különben lehet, hogy még túl is adunk rajta, és ami a legrosszabb, hogy észre sem vesszük, úgy vágtázunk tovább. 
   Meg kell védenem a rutintól is, és inkább tegyem le kicsit a tollat, minthogy elveszítsem végleg a gyermeki szikrát, mert erre a szikrára nem csak akkor van szükségem, amikor leülök írni, hanem hétköznapokon is. Ezzel a "tollal" nem csak lapokra, hanem életem perceire is rá kell „írni” a varázslatot.

   Arra gondolok, az életművészet lehet abban áll, hogy megtaláljuk az egyensúlyt, és miközben felmarkoljuk a számunkra igazán fontos dolgokat, észrevegyük a kölcsönhatásokat is. Ezt a művészetet kívánom magamnak, olvasóimnak is, és azt természetesen, hogy szabadon és könnyedén találjuk meg a világok közti átjárókat. :)

   

 képek forrása: Pinterest

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése