20191211

Egy páratlan év története



Azt hittem, idén biztosan elmarad, hogy év végi bejegyzést írjak, nekem felmutatnivalóm nincs, ami az írói tevékenységet illeti, de még csak mondanivalóm sem. Aztán látva az Írók egymás közt tagjainak a bejegyzéseit, kedvet kaptam hozzá.
   Történetek szempontjából mind íróként, mint befogadóként, a 2019-et számomra az útkeresés és a letisztulás jellemezte. Írás terén nem volt semmilyen megjelenésem, de még befejezett kéziratom se, a blogra is egyetlen bejegyzés került, a Felhősírok című novella. Az íróasztalomnál sem történtek nagy áttörések, a billentyűzet is sokat porosodott, vannak jól sikerült, az újdonság erejével ható pillanatok, de leginkább az volt a jellemző, hogy törlök vagy átírok, mert már megint elégedetlen vagyok az egyes szám első személlyel vagy a jelen idővel. Leginkább az frusztrált, hogy nem találom az összefüggéseket, valami mintha folyton hiányozna, a fejemben létező világ túl sok a türelmemhez és a képességeimhez. Novemberben látva, hogy mindenki nanowrimozik, nagy elhatározás szállt meg egy újabb mellékötlettel, s eldöntöttem, most a belső szerkesztő szépen vakációra vonul, s minden nap ha törik, ha szakad, írni fogok. Szakadt és tört is a fellángolás hamar, és még alibim is lett, mert egy teljesen felforgatott lakásban találtam magam és kezelésekre is járnom kellett. 
   Lehet, hogy engem a karakterszámok tényleg képtelenek lelkesíteni vagy motiválni? Az biztos, hogy csupán a teljesítmény felmutatásáért nem megy a „hú, de kreatív vagyok”-mibenlét. Kicsit arra emlékeztetett az egész, amikor a gyári lánynak ki van adva, hogy hány hátsó zsebet kell levarrnia a nyolc órában. :) Sokkal jobban motivál, ha álmodozás közben egy új fordulat vagy háttér beugrik, vagy ha írok egész nap két olyan bekezdést, amire büszke lehetek, és újra meg újra visszaolvasom. Na jó, tudom, abból jövő karácsonyra sem lesz kerek a történetem. :D

Idei olvasmányaimból kedvencemmé avattam Alan Wattstól: A bizonytalanság bölcsességét, Yalomtól a Szemben a nappalt, és Safrantól az Időt. Tudom, tudom, egyik sem fikció, a halál is szalonképesebb fickó bennük, nem játszadozunk az idővel sem; a szerzők bizony lényegretörően, direktben fogalmaznak. Becsszó, próbálkoztam regényekkel is, de valamiért a türelmetlenségembe ütköztek, képtelen voltam bennük elmélyülni, így aztán túlságosan sajnáltam a befektetetett időt. Év végére kezdtem áttérni inkább a novellákra, az a legújabb benyomásom, hogy gyakran egy terjedelmes regényben sincs jobban kibontva egy ötlet, mint egy novellában. Meg aztán novelláskötetért valahogyan szívesebben is adok ki pénzt, praktikusabb az ilyen türelmetleneknek, mert egyszerre több történetet vásárolhatok, és csak akad benne legalább egy olyan történet, ami tetszik is.


Idén kevesebbet nézegettem a könyves, filmes, írós csoportokat, híreket, megjelenéseket, kritikákat, nem követtem napra készen, hogy milyen könyvet vagy filmet muszáj, kicsit elvesztettem a fonalat abban is, hogy ki hol mit mikor ír, mik a legújabb trendek, viták stb. Túl sok információ és túl időigényes foglalkozássá vált ez számomra, már-már luxus. Úgy lettem ezzel is, mint a világ híreivel, amelyeknél megfigyeltem, hogy ha mondjuk két hétig nem követem, tulajdonképpen nem maradtam le semmiről. A külvilág egyre nagyobb ricsajt csap, a kulturális hírek agyilag szívnak le, a hírek érzelmileg, és csak még lejjebb taszítják az embert azzal, hogy elhitetik: most nagyon rossz élni ám. Ha érzékeny vagy, és nemcsak értesülsz, de mindent magadban tovább is cipelsz, akkor a média (szociális média is) szó szerint ki tud nyírni. :) Így jutottam hát oda el 2019 végére, hogy már nem érzek semmi FOMO-t!


Filmnézési téren az időtakarékosság oda vezetett, hogy másképp tanuljak válogatni. Régen úgy szelektáltam, hogy jó könyv/film vs. rossz könyv/csúnyafilm. Ha mégis belefutottam abba, hogy nem elég jó, hát lezártam, becsuktam (kivéve ugye a családi mozizásoknál, bár elképzelem, ahogyan hajamat tépve a székeken tapodva kirohangálok a szépen fésült pókember láttán) :) 
   Ma már nem tartom fontosnak, hogy minden legjobb könyvre és filmre felfigyeljek, azokból is szelektálnom kell, és nem baj, ha valami jóból (igen, akkor is, ha mindenki látta, olvasta) kimaradok. Erre talán az is rátesz, hogy sokszor nincs is kedvem ahhoz, hogy akkor most én átlépjek a valóságból egy másik világba, túl sok bambasággal jár, és utána alig engedelmeskednek a végtagjaim. :) Így aztán amikor mégis fiktív világban kalandozhatnékom támad, akkor annak a kalandnak tökéletesnek kell lennie, meg kell tőle kapnom azt, amire vágyom. Megvizsgáltam, hogy mi is az tulajdonképpen, amit keresek. Milyen érzés? Milyen téma? Mik hatottak rám eddig a leginkább és miért pont azok? 
   Egész évben vágytam valami borzongatóan misztikusra, weirdre és egy valamiben újszerű történetre. Végül így fogalmaztam meg ezt az érzést: egy kisvárosban fura dolgok történjenek! Ráakadtam a német Dark sorozatra, a francia Zone Blanche-ra. Csakis ennek a kettőnek köszönhetően hiszek még a fiktív történetek élvezetében, és nem estem valamiféle végső kiábrándulásba. Kedvencem nem lesz, de jól szórakoztam még a norvég Időbevándorlókon is, talán a humor miatt, és ezt még később szeretném megemlíteni.
Dark , képforrás

   Úgy tűnik, mintha a sorozatok mostanában sokkal-sokkal színvonalasabbak lennének, mint a filmek, és különösen az európaiak. Ugye? Egyetlen filmet tudok szóra méltatni azon kevesek közül, amiket idén láttam, és ez a Peanut Butter Falcon. Egy édes, bájos emlékeztető arról, hogy miről is szól (kellene szólnia) a journey-nek, miközben mi a fotelben ugyanazokat a showokat bámuljuk. (ja, és parancsolom, több ilyen tom sawyer-es pasit a mozikba, minden mozizónak egy-egy tölcsérrel, és kevesebb bőrdzsekis terminátort, köszönöm. :D)


Ha valami igazán szívmelengetőre vágytok, akkor ezt a filmet látnotok kell, különösen így karácsony táján. 
    Ma a világban uralkodik szerintem egy általános rossz hangulat. Olyan könnyű elkeseredni, pánikba esni, folyton a rossz híreket, a kétes irányokat észrevenni, a legsötétebb múltat elképzelni. Azon kaptam magam idén, hogy iszonyattal gondolok adott felkapott könyvekre, amik sötét világot festenek le. Időnként az az érzésem, mintha direkt keresnénk mindenben a menthetetlen sötét drámát, és hiperérzékenyen rándulunk össze akkor is, ha vihar van a biliben. Igazi alert-érzéssel élünk, így aztán minél sötétebb egy mű, annál népszerűbb. Minél disztópikusabb legyen a rendszer, minél több szereplő haljon meg! Taszítani kezdett az egész. Visszaemlékeztem a Twin Peaksre, amit talán pont azért szerettem meg, mert a borzalmas, a gonosz létezése mellett ott volt a báj és a humor, a hétköznapi emberek napsugaras furasága. Trevor Noah életrajzára is gondolok most, arra, hogy mennyire tudtam benne szeretni azt, ahogyan narrálja a múltját. Aztán a saját múltamra gondoltam, arra, amikor a válás után a nagyon mélypontról visszajövő édesanyámat kiengedték a kórházból és végre lakás is került, ahol lakjunk. Vettünk egy second-hand hűtőt, de ennek következtében nem maradt pénzünk kajára. Testvéreimmel ott álltunk az üres hűtőszekrény előtt, egy fiktív szalonnán viccelődtünk, és jóízűen tudtunk nevetgélni a hűtő hasznosságán. Hiányzik számomra mostanában a humor a történetekből. Ha egy könyv/film világában a fájdalom, a sötétség, a kegyetlenség elural mindent, az oké, de ha nem sejlik sehol semmi humor, szépség és jóság nélkül létezünk, akkor mindegy, hogy milyen társadalmi problémát ábrázol, számomra az a világ hamis, és öncélú dráma. A saját történeteim is... 
Zone Blanche, képforrás

Van egy olyan személyes babonám, hogy a páratlan évek bizony nehezek ám, és a páros évek sikeresek, ügyesek, mert elég kedvesek hozzám. :D Ez azon a megfigyelésen alapszik, hogy minden fontos és jó esemény az életemben páros években történt (na jó, kivéve egy nagyon fontosat) és a páratlan évek legtöbbször megtelnek nehézségekkel. 2019 aláhúzta ezt, minden területen megpróbált. Sőt, úgy éreztem, évtizedes küzdelmek mostanra adódtak össze, és bármilyen délcegen is akartam vállamra kapni az életet, egy idő után a váll megroskad. Amiket eddig a felszín alá nyomkodtam, nemtörödömséggel vállat vontam felettük, azok is most mind felúszkáltak a felszínre.
  A „számlát” előbb-utóbb benyújtják. Ilyenkor derül ki, hogy mennyire vagy sötét történet belül. Vigyázni kell ám a nehéz időkkel, főleg, amik sorozatban bombáznak, mert lehet, hogy annyira folyton résen vagy, hogy menetközben észrevétlenül egy megfáradt, megkeseredett emberré leszel.
    Kénytelen voltam történetemben megkeresni az összefüggéseket, és a távolságot a hálához. Büszkeséggel tölt el az életmesém, örülök, hogy az enyém lehet, de ó, olyan hajlamosak vagyunk a könyv közepén elfáradni, műfajt váltani, a narratívát leszűkíteni.

Mindenikünk élete történet, amelyben nem is annyira az események határoznak meg, hanem a mesélő hangunk, a stílusunk. Az, hogy milyen emberré formálódunk, sokkal inkább attól függ, hogyan meséljük közben odabent magunknak a történteket. Ha szerencsések vagyunk, vannak olyan évek is, amelyek megállítanak és megkérdezik: áldozata vagy a történetednek vagy hőse? 
   Haladsz, építkezel vagy csak epizodikusan körbeszaladsz? Valamelyik jelentéktelen mellékszereplőnek nem adtál túl sok bekezdést? Milyen hangulatteremtő eszközökkel élsz?

Kívánok nektek az új fejezethez, 2020-hoz, kristály fehér új lapot, remekműveket jellemző kontextusokat, jól sikerült nézőpontokat! És maradjatok befejezetlenek, mert "csak a befejezetlen ember szabad." :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

20191211

Egy páratlan év története



Azt hittem, idén biztosan elmarad, hogy év végi bejegyzést írjak, nekem felmutatnivalóm nincs, ami az írói tevékenységet illeti, de még csak mondanivalóm sem. Aztán látva az Írók egymás közt tagjainak a bejegyzéseit, kedvet kaptam hozzá.
   Történetek szempontjából mind íróként, mint befogadóként, a 2019-et számomra az útkeresés és a letisztulás jellemezte. Írás terén nem volt semmilyen megjelenésem, de még befejezett kéziratom se, a blogra is egyetlen bejegyzés került, a Felhősírok című novella. Az íróasztalomnál sem történtek nagy áttörések, a billentyűzet is sokat porosodott, vannak jól sikerült, az újdonság erejével ható pillanatok, de leginkább az volt a jellemző, hogy törlök vagy átírok, mert már megint elégedetlen vagyok az egyes szám első személlyel vagy a jelen idővel. Leginkább az frusztrált, hogy nem találom az összefüggéseket, valami mintha folyton hiányozna, a fejemben létező világ túl sok a türelmemhez és a képességeimhez. Novemberben látva, hogy mindenki nanowrimozik, nagy elhatározás szállt meg egy újabb mellékötlettel, s eldöntöttem, most a belső szerkesztő szépen vakációra vonul, s minden nap ha törik, ha szakad, írni fogok. Szakadt és tört is a fellángolás hamar, és még alibim is lett, mert egy teljesen felforgatott lakásban találtam magam és kezelésekre is járnom kellett. 
   Lehet, hogy engem a karakterszámok tényleg képtelenek lelkesíteni vagy motiválni? Az biztos, hogy csupán a teljesítmény felmutatásáért nem megy a „hú, de kreatív vagyok”-mibenlét. Kicsit arra emlékeztetett az egész, amikor a gyári lánynak ki van adva, hogy hány hátsó zsebet kell levarrnia a nyolc órában. :) Sokkal jobban motivál, ha álmodozás közben egy új fordulat vagy háttér beugrik, vagy ha írok egész nap két olyan bekezdést, amire büszke lehetek, és újra meg újra visszaolvasom. Na jó, tudom, abból jövő karácsonyra sem lesz kerek a történetem. :D

Idei olvasmányaimból kedvencemmé avattam Alan Wattstól: A bizonytalanság bölcsességét, Yalomtól a Szemben a nappalt, és Safrantól az Időt. Tudom, tudom, egyik sem fikció, a halál is szalonképesebb fickó bennük, nem játszadozunk az idővel sem; a szerzők bizony lényegretörően, direktben fogalmaznak. Becsszó, próbálkoztam regényekkel is, de valamiért a türelmetlenségembe ütköztek, képtelen voltam bennük elmélyülni, így aztán túlságosan sajnáltam a befektetetett időt. Év végére kezdtem áttérni inkább a novellákra, az a legújabb benyomásom, hogy gyakran egy terjedelmes regényben sincs jobban kibontva egy ötlet, mint egy novellában. Meg aztán novelláskötetért valahogyan szívesebben is adok ki pénzt, praktikusabb az ilyen türelmetleneknek, mert egyszerre több történetet vásárolhatok, és csak akad benne legalább egy olyan történet, ami tetszik is.


Idén kevesebbet nézegettem a könyves, filmes, írós csoportokat, híreket, megjelenéseket, kritikákat, nem követtem napra készen, hogy milyen könyvet vagy filmet muszáj, kicsit elvesztettem a fonalat abban is, hogy ki hol mit mikor ír, mik a legújabb trendek, viták stb. Túl sok információ és túl időigényes foglalkozássá vált ez számomra, már-már luxus. Úgy lettem ezzel is, mint a világ híreivel, amelyeknél megfigyeltem, hogy ha mondjuk két hétig nem követem, tulajdonképpen nem maradtam le semmiről. A külvilág egyre nagyobb ricsajt csap, a kulturális hírek agyilag szívnak le, a hírek érzelmileg, és csak még lejjebb taszítják az embert azzal, hogy elhitetik: most nagyon rossz élni ám. Ha érzékeny vagy, és nemcsak értesülsz, de mindent magadban tovább is cipelsz, akkor a média (szociális média is) szó szerint ki tud nyírni. :) Így jutottam hát oda el 2019 végére, hogy már nem érzek semmi FOMO-t!


Filmnézési téren az időtakarékosság oda vezetett, hogy másképp tanuljak válogatni. Régen úgy szelektáltam, hogy jó könyv/film vs. rossz könyv/csúnyafilm. Ha mégis belefutottam abba, hogy nem elég jó, hát lezártam, becsuktam (kivéve ugye a családi mozizásoknál, bár elképzelem, ahogyan hajamat tépve a székeken tapodva kirohangálok a szépen fésült pókember láttán) :) 
   Ma már nem tartom fontosnak, hogy minden legjobb könyvre és filmre felfigyeljek, azokból is szelektálnom kell, és nem baj, ha valami jóból (igen, akkor is, ha mindenki látta, olvasta) kimaradok. Erre talán az is rátesz, hogy sokszor nincs is kedvem ahhoz, hogy akkor most én átlépjek a valóságból egy másik világba, túl sok bambasággal jár, és utána alig engedelmeskednek a végtagjaim. :) Így aztán amikor mégis fiktív világban kalandozhatnékom támad, akkor annak a kalandnak tökéletesnek kell lennie, meg kell tőle kapnom azt, amire vágyom. Megvizsgáltam, hogy mi is az tulajdonképpen, amit keresek. Milyen érzés? Milyen téma? Mik hatottak rám eddig a leginkább és miért pont azok? 
   Egész évben vágytam valami borzongatóan misztikusra, weirdre és egy valamiben újszerű történetre. Végül így fogalmaztam meg ezt az érzést: egy kisvárosban fura dolgok történjenek! Ráakadtam a német Dark sorozatra, a francia Zone Blanche-ra. Csakis ennek a kettőnek köszönhetően hiszek még a fiktív történetek élvezetében, és nem estem valamiféle végső kiábrándulásba. Kedvencem nem lesz, de jól szórakoztam még a norvég Időbevándorlókon is, talán a humor miatt, és ezt még később szeretném megemlíteni.
Dark , képforrás

   Úgy tűnik, mintha a sorozatok mostanában sokkal-sokkal színvonalasabbak lennének, mint a filmek, és különösen az európaiak. Ugye? Egyetlen filmet tudok szóra méltatni azon kevesek közül, amiket idén láttam, és ez a Peanut Butter Falcon. Egy édes, bájos emlékeztető arról, hogy miről is szól (kellene szólnia) a journey-nek, miközben mi a fotelben ugyanazokat a showokat bámuljuk. (ja, és parancsolom, több ilyen tom sawyer-es pasit a mozikba, minden mozizónak egy-egy tölcsérrel, és kevesebb bőrdzsekis terminátort, köszönöm. :D)


Ha valami igazán szívmelengetőre vágytok, akkor ezt a filmet látnotok kell, különösen így karácsony táján. 
    Ma a világban uralkodik szerintem egy általános rossz hangulat. Olyan könnyű elkeseredni, pánikba esni, folyton a rossz híreket, a kétes irányokat észrevenni, a legsötétebb múltat elképzelni. Azon kaptam magam idén, hogy iszonyattal gondolok adott felkapott könyvekre, amik sötét világot festenek le. Időnként az az érzésem, mintha direkt keresnénk mindenben a menthetetlen sötét drámát, és hiperérzékenyen rándulunk össze akkor is, ha vihar van a biliben. Igazi alert-érzéssel élünk, így aztán minél sötétebb egy mű, annál népszerűbb. Minél disztópikusabb legyen a rendszer, minél több szereplő haljon meg! Taszítani kezdett az egész. Visszaemlékeztem a Twin Peaksre, amit talán pont azért szerettem meg, mert a borzalmas, a gonosz létezése mellett ott volt a báj és a humor, a hétköznapi emberek napsugaras furasága. Trevor Noah életrajzára is gondolok most, arra, hogy mennyire tudtam benne szeretni azt, ahogyan narrálja a múltját. Aztán a saját múltamra gondoltam, arra, amikor a válás után a nagyon mélypontról visszajövő édesanyámat kiengedték a kórházból és végre lakás is került, ahol lakjunk. Vettünk egy second-hand hűtőt, de ennek következtében nem maradt pénzünk kajára. Testvéreimmel ott álltunk az üres hűtőszekrény előtt, egy fiktív szalonnán viccelődtünk, és jóízűen tudtunk nevetgélni a hűtő hasznosságán. Hiányzik számomra mostanában a humor a történetekből. Ha egy könyv/film világában a fájdalom, a sötétség, a kegyetlenség elural mindent, az oké, de ha nem sejlik sehol semmi humor, szépség és jóság nélkül létezünk, akkor mindegy, hogy milyen társadalmi problémát ábrázol, számomra az a világ hamis, és öncélú dráma. A saját történeteim is... 
Zone Blanche, képforrás

Van egy olyan személyes babonám, hogy a páratlan évek bizony nehezek ám, és a páros évek sikeresek, ügyesek, mert elég kedvesek hozzám. :D Ez azon a megfigyelésen alapszik, hogy minden fontos és jó esemény az életemben páros években történt (na jó, kivéve egy nagyon fontosat) és a páratlan évek legtöbbször megtelnek nehézségekkel. 2019 aláhúzta ezt, minden területen megpróbált. Sőt, úgy éreztem, évtizedes küzdelmek mostanra adódtak össze, és bármilyen délcegen is akartam vállamra kapni az életet, egy idő után a váll megroskad. Amiket eddig a felszín alá nyomkodtam, nemtörödömséggel vállat vontam felettük, azok is most mind felúszkáltak a felszínre.
  A „számlát” előbb-utóbb benyújtják. Ilyenkor derül ki, hogy mennyire vagy sötét történet belül. Vigyázni kell ám a nehéz időkkel, főleg, amik sorozatban bombáznak, mert lehet, hogy annyira folyton résen vagy, hogy menetközben észrevétlenül egy megfáradt, megkeseredett emberré leszel.
    Kénytelen voltam történetemben megkeresni az összefüggéseket, és a távolságot a hálához. Büszkeséggel tölt el az életmesém, örülök, hogy az enyém lehet, de ó, olyan hajlamosak vagyunk a könyv közepén elfáradni, műfajt váltani, a narratívát leszűkíteni.

Mindenikünk élete történet, amelyben nem is annyira az események határoznak meg, hanem a mesélő hangunk, a stílusunk. Az, hogy milyen emberré formálódunk, sokkal inkább attól függ, hogyan meséljük közben odabent magunknak a történteket. Ha szerencsések vagyunk, vannak olyan évek is, amelyek megállítanak és megkérdezik: áldozata vagy a történetednek vagy hőse? 
   Haladsz, építkezel vagy csak epizodikusan körbeszaladsz? Valamelyik jelentéktelen mellékszereplőnek nem adtál túl sok bekezdést? Milyen hangulatteremtő eszközökkel élsz?

Kívánok nektek az új fejezethez, 2020-hoz, kristály fehér új lapot, remekműveket jellemző kontextusokat, jól sikerült nézőpontokat! És maradjatok befejezetlenek, mert "csak a befejezetlen ember szabad." :)

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése