20201218

Karácsonyi hozzáférés - novella

A Könyvmolyképző Kiadó Karácsonyváró sorozatának keretében nagyon sok szeretetettel írtam nektek egy novellát. Ezzel kívánok nektek idén Boldog Karácsonyt!😘💖

képforrás: Gerd Altmann -pixabay



Angyalkák repdesnek a fenyőágak közt, amikor a fa csúcsán lebegő virtuális csillagig jutnak, körbetáncolják azt. A szoba közepébe varázsolt hologram karácsonyfa harsány villogással jelzi, ő itt a lényeg.

A kiterjesztett valóság fényfüzérben folytatódik, körbefonja az ajtót, megszakad egy kicsit a saroknál, aztán a megroggyant szekrényen sziporkázóan folytatódik.

Hull a holohó, a megfoghatatlan pihék mesésen szállingóznak alá, és sosem érnek földet. A falak mentén hemzsegnek a gyertyák, virtuális lángjaik valósághűen lobognak.

Az asztal az egyetlen, ami igazi. Szürkült terítő, csorbult tányérok… Túl szerencsétlen lenne az ünnep, ha Liza nem tölti meg otthonunkat gondosan kikeresett és lehívott AR-kellékekkel.

– Hogy tetszik, Kristóf? – fordul felém várakozó mosollyal, biztosan büszke magára. – Tudom, úgy egyeztünk, hogy idén hófehér fát töltünk le, de nem tudtam lemondani a többi színről – mentegetőzik, fején virtuális rénszarvas szarvak himbálóznak.

Nem értem, miért érzi problémásnak a változtatást, mindketten tudjuk, nekem olyan mindegy, de nem szeretném megsérteni, ezért beszállok a hangulatművészkedésbe, s közlöm vele, ez így szerintem is sokkal színesebb, sőt, lélegzetelállító. Átfut agyamon az ötlet, hogy talán én is lehívhatnék egy-két szezonális csecsebecsét. A diótörő mindig olyan szimpatikus fickónak tűnt, odaállíthatnánk ajtóőrnek, hátha meggyőzhetném Lizát az együttműködésem rendületlen lelkületéről, de a tekintetem éppen megragadja valami bizarr mocorgás.

– Ezt is a WeDesignU kelléktárából hívtad le? – lépek oda a rozsdás hűtőajtóra álmodott adventi koszorúhoz, aminek a közepéből egy mézeskalács emberke mandulaszeme kacsint rám.

– Akciós, a girlandokkal adták – meséli lelkesen Liza, s visszakacsint a sapkás figurának.

A sarokban piciny Betlehem, holoJézuska édesdeden alszik anyukája karjaiban, pontosan hárompercenként egy kicsit felsír, ilyenkor holoMária meg-megringatja. Szóval ez az idei durranás a cég kínálatában? Most már Jézus is letölthető. Lefogadok, hogy csak az elringatható babaváltozat létezik. Bármennyi virtcoinunkba is kerülhetett, mi aztán befogadtuk. Na jó, a szemszínéről Liza másképp is dönthetett volna, de idén sem veszünk össze ilyesmin.

– Készen állunk a rokonok fogadásához – tárja szét a karját feleségem.

– Ó, neeem! Még nem! – rohanok az asztalhoz. Valamiféle ősi rettenet kerít hatalmába, amikor belegondolok, hogy Ervin nagyapa kedvenc fahéjas pogácsája hiányzik az asztalról. Tudom, Liza tojásrántottát dobott össze ma estére, mert nem igazán telik most többre, de elérhetnénk, hogy a rokonok ne nyújtogassák a nyakukat. Legalább annyit, hogy ha rákérdeznek, akkor bárminek hazudhassuk a salátával gazdagon beborított rántottát.

Liza türelmesen végignézi, ahogyan a WeFeedU alkalmazásból az asztalra lehívok virtuális libasültet, v-töltött káposztát, v-tojáslikőrt, v-gesztenyével töltött csirkemellet, v-fasírtroládot, v-mákos bejlit, v-mézeskalácsházikót, és persze a nélkülözhetetlen v-Chardonnay-t. A v-poharakon még kis szobánk tompa fényét is megcsillanni vélem, a bor kellőképpen gyöngyözik. Alig bírok leállni a kajadizájnnal, roskadásig telik az asztal. De nem… mégsem vagyok kész. Zenei aláfestésként megnyitom a Merry Christmas Baby szám ősrégi változatát, majd az illatok kínálatában tallózok, és megnyitok egy _fahéj_ feliratú másodkézből vásárolható fájlt is.

Az implantátumomba épített szimulátorok bekapcsolnak, és olyan elevenen idéződik fel bennem a faháj illata, mintha valaki az orrom alá őrölné épp. Reflexszerűen köhécselek tőle, kicsit agresszív, de ennél szofisztikáltabbat hiába is keresnék, az érzékelőszimulátorom még nem kapott frissítést jobb verzióra. Ó, hogy utálom ezt az illatot!

Jöhetnek a rokonok.

És jönnek. Hirtelen és egyszerre ülik körbe az asztalunkat.

– Boldog Karácsonyt, kedveseink! – Digitalizált családtagjaink jókedvűen harsognak. Hálás kezdek lenni Lizának, hiszen nagyon összepontosítanom kell minden karácsonyi díszletre, hogy megfeledkezzek arról, a társaságunk igazából halottakból áll. Szépen felöltöztek, még össze is hangolták. Nagyapám és Liza apja öltönyben, angyalkamintás nyakkendőben, nagynéném és anyósom lila, valamint piros kalapban jelennek meg. Kitettek magukért, mindenki hozott valami érdekes díszt, Ervin nagyapa épp egy olvadozófélben levő, de örök hóembert, aminek a szája ki tudja miért, hiányzik. Helyette majd úgyis beszél ő – nyugtázom magamban, és próbálok udvariasan viselkedni, miközben ünnepi vendégeink szeretettel mosolyognak ránk az asztal túlsó feléről, és ráncos kezükkel összevissza nyúlkálnak, kapkodnak az asztal fölött, hogy megragadják kedvünkért az AR-falnivalókat.

– Jó étvágyat! – rebegem, aztán magam is ledöbbenek. Mikor fogok végre leszokni arról, hogy a csak virtuálisan létező személyektől megkérdezzem van-e étvágyuk, fáznak-e, hogyan aludtak? Persze ők nagyvonalúan épp úgy tesznek, mintha meg sem hallanák. Jól szórakoznak, miközben rólunk érdeklődnek, megkérdik, jön-e már a baba, aztán körbeadogatják a borsot és élcelődnek egymással. Az ósdi, már rongyosra hallgatott vicceiket mesélik idén is, és sok évtizede történt karácsonyokról mendemondáznak, hiába hittük el nekik már százszor, hogy akkor még minden jobb volt. De hát végül is nem ezt teszik a rokonok minden évben, amikor még testben is ülnek közöttünk?

A WeEternU cég felhasználási feltételei szerint csak ünnepnapokon hívhatjuk őket vendégül, de akkor aztán kötelező, hacsak nem akarjuk, hogy családtagjaink a Mellőzött Lelkek Archívumaiban kössenek ki. Na jó, pontosabban nem köteleznek, de mégiscsak felelősök vagyunk… nemde? Aztán az sem elhanyagolható szempont, hogy a WeEternU szolgáltatásainak igénybevételével egész évre kaphatunk egészségügyi szolgáltatást, valamint ingyenes oktatást majd a gyerekeinknek.

Lizával sosem beszélünk jövőbeli gyerekekről, ahogyan a halálunkról sem. Ezekről hallgatunk, inkább olvassuk egymást. Együtt próbálunk túlélni egy korban, amikor az információ válik a teremtés koronájává, és az ember ennek csak eszköze. A Digitalizáltak Jogvédő Szervezete azt szlogenezi, hogy mindent meg kell egymással osztani, minden értéket megőrizni, minden egyén egyformán értékes és hasznos. Még hinnénk is nekik, ha nem cibálták volna gazdasági színtérre az emberi kapcsolatokat. Így a tudatfeltöltés három éve csupán arról szól számunkra, hogy az egoközpontú infozabálás benyújtotta végre a számlát és a gazdasági érdekeket szolgáló közösségépítés szolgálatába vont minden adatot.

Végignézek a mogorva nagyapámon, Liza gyermeteg szülein, a visszafogott Gitta nagynénimen… ők mindnyájan emberöltönyi fogságából kiszabadították az Információt. Az egyedi létezés megismételhetetlen csodájaként a jövő adatbázisához hozzájárultak, egy-egy fontos pixelek az emberiségről készülő képben emlékeikkel, tapasztalataikkal. Személyiségük virtualizálódott örökléte nélkül haláluk napján sokkal szegényebb maradt volna az emberiség, és jobban fájna a hiányuk…

Ervin nagyapa szokás szerint elsőként a pohár után nyúl, és ahogyan leönti az alkoholt a torkán, minden mozzanata tökéletes szimuláció. Gondolom, adaténjébe nemcsak az élettapasztalatait és temperamentumát, de szeszélyeit is magával vitte. Lehet, hogy a káros szokásaink, tévképzeteink, félelmeink és ámokfutásaink sokkal mélyebbre szivárognak énünk mélyére, mintsem testi impulzusok szintjén vetkőzhetnénk le őket magunkról? Belénk merevednek, lényünk alkotóelemeivé válnak, aztán megkövesedve gazdagítják az örökkévalóságot. Hogyhogy eddig még senki sem dolgozta ki a purgatóriumot?

Az órámra nézek, elérkezettnek látom az időt, hogy lehalkítsam Holopapát. Gyerekkoromból úgy emlékszem, hogy körülbelül az ötödik pohár után kezdődik a hangulatváltás. Ilyenkor hirtelen lesz mindennel elégedetlen és ennek a levét mi isszuk meg Gitta nagynénémmel. Na jó, a fizikai kirohanásai már ellehetetlenültek, nem döngetheti és borogathatja ránk a tányérokat, az asztalt, és nem is üthet hozzám. Nem is értem, miért támad még mindig gyomoridegem, amikor látom a hasztalanul megtett, nyeklett mozdulatait. Talán mert megmaradtak a szóbeli bántalmazásai, a „kölyök nem vagy jó semmire” – morgásai, és a világot kritizáló, szélsőséges beszólásai?

Holopapát ezúttal hiába halkítom le, nem hadonászik, nem kiabál, még csak a tekintete sem öl. Valami történt vele.

Néha egyet rándul a szája, aztán helyreigazodik. Szájról olvasok. Ez nem lehet igaz! Kihangosítom.

– Boldog Karácsonyt, kedves unokám! Szeretlek! – emeli a poharát. Kicsit vibrál a mosolya.

– Mit történik vele? – suttogom Liza fülébe.

– Tetszik az ajándékom? – kacsint rám.

– Mit tettél? – rémülök meg. Lehet, hogy valamilyen komoly egyezséget kötött holopapával, hogy idén szépen viselkedjen? Ha sikerült, nagyon sokba kerülhet ez neki… Megfogom a kezét, a rokonok elnézését kérem, és kihívom kicsit a házunk elé.

Odakint a szürke égen éppen elhúz szánkóján egy Coca-Colát iszogató, pocakos Mikulás. A holoreklám szarvasai igencsak bevadultak. Azt hihetné az ember, hogy a város szélére már kevés reklám jut, de a környék hemzseg a márkás cipőkben szánkózó manóktól, a Dr. Oetker-porcukrot magukra hintő bikinis lányoktól, a domboldalon mézet végigcsorgató Micimackótól és barátaitól, a jóképű színészek holoképmásaitól, amint a legújabb autókkal száguldoznak keresztül-kasul a levegőben. Egyikük egészen közel húz el előttünk, Lizára kacsint csábosan, rám meg olyan pillantatást vet, mint egy örök vesztesre, amiért nincs ilyen autóm. Elárasztanak a mindenhonnan agyamba érkező képek, belefájdul a szemem, és a bradpitt-figura felé kiabálom:

– Ja, valami alapvető, komoly probléma van egész emberi mivoltommal, senki vagyok. Akkor se kell a szánkód! Na húzz el! Nekem csak egy istenadta szűrő kellene végre, érted? Felfogtad? Ez minden vágyam! Mondd csak, mennyit kell még dolgoznom éjjeli műszakban, hogy kigyűjtsek egy rendes reklámszűrőre?

A virtuálpasira nem hatok, tovább vigyorog és körülöttünk cirkulál, s  az idegességem se csillapodik.
– Mit ígértél nagyapámnak? – fordulok végre a velem szemben ácsorgó Lizához. – Semmi szükség nem volt erre. Ki tudom zárni az öreget a látókörömből… már nem fáj, párszor egy évben elviselni őt nem nagy ügy, karácsonykor meg pláne… ennyit megérdemel.

– Kristóf, ez már örökre az életed része! Tényleg így akarod?

– Örökre? Keményen fogalmazol. Csak ennyi bajunk legyen, Liza – mutatok a mögöttünk lévő konténerre, amelyet annyira féltettünk, nehogy a városrendészet elvegyen tőlünk. Három éve rendeztük be otthonunknak, miután nagyapám eladta a családi házat, hogy az árából elég tárhelyet vásárolhasson magának.

– Semmit sem ígértem cserébe senkinek – árulja el. Suttog. – Fizettem érte, oké?

– Tessék? – hebegem. – Hogy érted… ezt? – Már nem is hallom a sok reklám zaját, azt hallom, ahogyan vér lüktet a fejemben. Felgyorsul a légzésem. Liza nem válaszol, csak sokatmondóan néz a szemembe. Képtelen vagyok felfogni, hogy mit csinálhatott, talán a WeEternU jótékonysági akciójában vett részt. Végül megszán, hogy nem sikerül mihez kössem a dolgot, és elárulja:

– Az a helyzet, Kristóf, hogy megműtötték nagytatádat.

Rogyadozik a térdem, kihagy a légzésem.

Ekkor a dombfelőli fasor közül felbukkan sejtelmesen egy alak és felénk tart.

Visszafojtott lélegzettel lesem az árnyat, máris a nyomunkban járnak. Ráérősen lépked, mint aki készül valamire, hosszú haját hátradobálja.

Samponreklám.

– Valaki meghekkelte holopapát? – tör ki belőlem hitetlenkedőn. – Ez hogyan lehetséges?

– Nevezzük csak személyiségfejlődésnek, vagy terápiának. Jó? Bocsiii, de annyira fáj, ahogyan bánik veled!

– Ha a WeEternU rájön, hogy belepiszkáltak az öreg adaténjébe, visszaköveti a digitális nyomokat, és rád börtön vár – suttogom óvatosan, idegesen átfésülve tekintetemmel a környéket.

– Semmit se találnak, tikosítottam a beszélgetéseket, és ők… mindig más szerverről írtak, oké?

– Liza! Isten tudja mi sérült még a személyiségében azzal, hogy belenyúltak. Ezek a dolgok az emberben komplexek, nem tudhatod, mi mivel hogyan függ össze…

– Nem érdekel, mi sérült az adaténjében. Csak azt tudom, hogyan lett benned öröksérült a karácsony. Most csak azt szeretném, hogy jelentsd. Azonnal karanténba teszik őt… és… és egy kicsit minket is – alkudozik.

Ezt akarja kapni karácsonyra? – döbbenek rá. Tétovázom. Hogyan tehetném ki ekkora kockázatnak őt? Ha kiderül, hogy ő bérelte fel a hekkereket, kivégzik. Látom tekintetében a fáradtságot, ahogyan végigszalad a mindenhonnan ránk özönlő reklámokon, és a szemében az üzenetet, hogy ő nem akar mást, csak csendes pillanatokat lopni bármi áron. Felhívom hát a WeEternU központját és jelentem, hogy nagyapám nem működik rendesen.

Rajta vannak máris az ügyön, nyugtat meg a központi ügyfélszolgálat. Amíg dolgoznak az ügyön, kiberbiztonsági okokból offline karanténba kerülünk mi is.

Az égről hirtelen eltűnik az idegesen fel-alá vágtató szánkó, csak a néma koszszínű felhők maradnak. A színész is felszívódik, autója szétfoszlik a levegőben. A mellettünk levő dombot már nem is méz, hanem hó takarja, a konténerünk téglaszíne odalett, valódi arculata a rozsda, és a mögötte elfolyó patak mentén nem nyílnak mikulásvirágok, csak a környező házak ottfelejtett szemete.

Fakó és halott világ vesz körül minket a maga hideg nyers valóságában.

Mint akik összeegyeztek előzőleg, nekivágunk a dombnak. Nem beszélünk, csak a hó ropog a lábunk alatt. Meg-megállunk, lihegünk, aztán súlyos léptekkel tovább kaptatunk az év végére összegyűlt nagy hóban. Ahogy feljebb haladunk, sűrűbb a sötét. Se egy útbaigazító alkalmazás, se egy figyelmeztető asszisztens, se éjjellátó alkalmazás. Senki sem búgja a fülünkbe, hány centiméter a hó, mire vigyázzunk, merre térjünk, mekkorákat lépjünk… megyünk bele az ismeretlen éjszakába. Nem is tudom, mi rémiszt annyira, az ennek való kiszolgáltatottság vagy a személyreszabottság hiánya a címkézetlen valóságban. Édeskeserűen öleljük magunkhoz a némaságba rekesztett bizonytalanságot, amelynek feneketlen mélyén ott reméljük a változás lehetőségeit. Igen, igen, ijesztően kiüresedett a világ, de legalább bármi egyformán lehetséges.

Liza egyszer csak megáll, beleütközöm. Kifújja magát, és halk nevetéssel belefekszik a hóba, színtelen angyalt rajzol maga köré. Utána nyúlok, mellé fekszem. Próbálok nem gondolni a holnapra, és közben nyelem az arcomba tévedő hópelyheket. Kóstolgatom az élet száműzött csendjét, a tiszta, nehéz levegőt, és a súlyos föld csontig hatoló ridegét.

– Ezután minden karácsonykor ezt kérem. – Liza meleg lehelete csiklandozza meg a fülemet.

– Befeléfordulást, hm? Érted lehalkítom az egész világot – nyugtatom meg kedélyesen, remélve, hogy nem offline percekben és az ezeket kieszközlő bűntények sokaságában gondolkodik.

– Ó, nincsenek ilyen úri vágyaim. Csak azt akarom! Ott, ni! Azt a karácsonyi csillagot!

Rámutat az égen egy felbukkanó csillagra, amelyik két szürke felhő között halványan pislákol. Ebben az offline percben szinte sajnálom, hogy nincs alkalmazásom, amivel beazonosíthatnám. De csak egy pillanatig tart a kényszer, mert utána átjár valamiféle ismeretlen borzongás. Éppen rájövök, hogy még sosem láttam igazi csillagot. Mennyire távoli! Nem perszonalizálható és nem kontrollálható. Több, mint amik mi itt ketten vagyunk vagy amik lehetnénk, és ha most helyben meghalnánk is, az a csillag tovább ragyogna amott.

Selymesen olvaszt magába a pillanat, kezemben Liza meleg keze, nyelvem hegyén a mulandóság íze.





forrás: pixabay

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

20201218

Karácsonyi hozzáférés - novella

A Könyvmolyképző Kiadó Karácsonyváró sorozatának keretében nagyon sok szeretetettel írtam nektek egy novellát. Ezzel kívánok nektek idén Boldog Karácsonyt!😘💖

képforrás: Gerd Altmann -pixabay



Angyalkák repdesnek a fenyőágak közt, amikor a fa csúcsán lebegő virtuális csillagig jutnak, körbetáncolják azt. A szoba közepébe varázsolt hologram karácsonyfa harsány villogással jelzi, ő itt a lényeg.

A kiterjesztett valóság fényfüzérben folytatódik, körbefonja az ajtót, megszakad egy kicsit a saroknál, aztán a megroggyant szekrényen sziporkázóan folytatódik.

Hull a holohó, a megfoghatatlan pihék mesésen szállingóznak alá, és sosem érnek földet. A falak mentén hemzsegnek a gyertyák, virtuális lángjaik valósághűen lobognak.

Az asztal az egyetlen, ami igazi. Szürkült terítő, csorbult tányérok… Túl szerencsétlen lenne az ünnep, ha Liza nem tölti meg otthonunkat gondosan kikeresett és lehívott AR-kellékekkel.

– Hogy tetszik, Kristóf? – fordul felém várakozó mosollyal, biztosan büszke magára. – Tudom, úgy egyeztünk, hogy idén hófehér fát töltünk le, de nem tudtam lemondani a többi színről – mentegetőzik, fején virtuális rénszarvas szarvak himbálóznak.

Nem értem, miért érzi problémásnak a változtatást, mindketten tudjuk, nekem olyan mindegy, de nem szeretném megsérteni, ezért beszállok a hangulatművészkedésbe, s közlöm vele, ez így szerintem is sokkal színesebb, sőt, lélegzetelállító. Átfut agyamon az ötlet, hogy talán én is lehívhatnék egy-két szezonális csecsebecsét. A diótörő mindig olyan szimpatikus fickónak tűnt, odaállíthatnánk ajtóőrnek, hátha meggyőzhetném Lizát az együttműködésem rendületlen lelkületéről, de a tekintetem éppen megragadja valami bizarr mocorgás.

– Ezt is a WeDesignU kelléktárából hívtad le? – lépek oda a rozsdás hűtőajtóra álmodott adventi koszorúhoz, aminek a közepéből egy mézeskalács emberke mandulaszeme kacsint rám.

– Akciós, a girlandokkal adták – meséli lelkesen Liza, s visszakacsint a sapkás figurának.

A sarokban piciny Betlehem, holoJézuska édesdeden alszik anyukája karjaiban, pontosan hárompercenként egy kicsit felsír, ilyenkor holoMária meg-megringatja. Szóval ez az idei durranás a cég kínálatában? Most már Jézus is letölthető. Lefogadok, hogy csak az elringatható babaváltozat létezik. Bármennyi virtcoinunkba is kerülhetett, mi aztán befogadtuk. Na jó, a szemszínéről Liza másképp is dönthetett volna, de idén sem veszünk össze ilyesmin.

– Készen állunk a rokonok fogadásához – tárja szét a karját feleségem.

– Ó, neeem! Még nem! – rohanok az asztalhoz. Valamiféle ősi rettenet kerít hatalmába, amikor belegondolok, hogy Ervin nagyapa kedvenc fahéjas pogácsája hiányzik az asztalról. Tudom, Liza tojásrántottát dobott össze ma estére, mert nem igazán telik most többre, de elérhetnénk, hogy a rokonok ne nyújtogassák a nyakukat. Legalább annyit, hogy ha rákérdeznek, akkor bárminek hazudhassuk a salátával gazdagon beborított rántottát.

Liza türelmesen végignézi, ahogyan a WeFeedU alkalmazásból az asztalra lehívok virtuális libasültet, v-töltött káposztát, v-tojáslikőrt, v-gesztenyével töltött csirkemellet, v-fasírtroládot, v-mákos bejlit, v-mézeskalácsházikót, és persze a nélkülözhetetlen v-Chardonnay-t. A v-poharakon még kis szobánk tompa fényét is megcsillanni vélem, a bor kellőképpen gyöngyözik. Alig bírok leállni a kajadizájnnal, roskadásig telik az asztal. De nem… mégsem vagyok kész. Zenei aláfestésként megnyitom a Merry Christmas Baby szám ősrégi változatát, majd az illatok kínálatában tallózok, és megnyitok egy _fahéj_ feliratú másodkézből vásárolható fájlt is.

Az implantátumomba épített szimulátorok bekapcsolnak, és olyan elevenen idéződik fel bennem a faháj illata, mintha valaki az orrom alá őrölné épp. Reflexszerűen köhécselek tőle, kicsit agresszív, de ennél szofisztikáltabbat hiába is keresnék, az érzékelőszimulátorom még nem kapott frissítést jobb verzióra. Ó, hogy utálom ezt az illatot!

Jöhetnek a rokonok.

És jönnek. Hirtelen és egyszerre ülik körbe az asztalunkat.

– Boldog Karácsonyt, kedveseink! – Digitalizált családtagjaink jókedvűen harsognak. Hálás kezdek lenni Lizának, hiszen nagyon összepontosítanom kell minden karácsonyi díszletre, hogy megfeledkezzek arról, a társaságunk igazából halottakból áll. Szépen felöltöztek, még össze is hangolták. Nagyapám és Liza apja öltönyben, angyalkamintás nyakkendőben, nagynéném és anyósom lila, valamint piros kalapban jelennek meg. Kitettek magukért, mindenki hozott valami érdekes díszt, Ervin nagyapa épp egy olvadozófélben levő, de örök hóembert, aminek a szája ki tudja miért, hiányzik. Helyette majd úgyis beszél ő – nyugtázom magamban, és próbálok udvariasan viselkedni, miközben ünnepi vendégeink szeretettel mosolyognak ránk az asztal túlsó feléről, és ráncos kezükkel összevissza nyúlkálnak, kapkodnak az asztal fölött, hogy megragadják kedvünkért az AR-falnivalókat.

– Jó étvágyat! – rebegem, aztán magam is ledöbbenek. Mikor fogok végre leszokni arról, hogy a csak virtuálisan létező személyektől megkérdezzem van-e étvágyuk, fáznak-e, hogyan aludtak? Persze ők nagyvonalúan épp úgy tesznek, mintha meg sem hallanák. Jól szórakoznak, miközben rólunk érdeklődnek, megkérdik, jön-e már a baba, aztán körbeadogatják a borsot és élcelődnek egymással. Az ósdi, már rongyosra hallgatott vicceiket mesélik idén is, és sok évtizede történt karácsonyokról mendemondáznak, hiába hittük el nekik már százszor, hogy akkor még minden jobb volt. De hát végül is nem ezt teszik a rokonok minden évben, amikor még testben is ülnek közöttünk?

A WeEternU cég felhasználási feltételei szerint csak ünnepnapokon hívhatjuk őket vendégül, de akkor aztán kötelező, hacsak nem akarjuk, hogy családtagjaink a Mellőzött Lelkek Archívumaiban kössenek ki. Na jó, pontosabban nem köteleznek, de mégiscsak felelősök vagyunk… nemde? Aztán az sem elhanyagolható szempont, hogy a WeEternU szolgáltatásainak igénybevételével egész évre kaphatunk egészségügyi szolgáltatást, valamint ingyenes oktatást majd a gyerekeinknek.

Lizával sosem beszélünk jövőbeli gyerekekről, ahogyan a halálunkról sem. Ezekről hallgatunk, inkább olvassuk egymást. Együtt próbálunk túlélni egy korban, amikor az információ válik a teremtés koronájává, és az ember ennek csak eszköze. A Digitalizáltak Jogvédő Szervezete azt szlogenezi, hogy mindent meg kell egymással osztani, minden értéket megőrizni, minden egyén egyformán értékes és hasznos. Még hinnénk is nekik, ha nem cibálták volna gazdasági színtérre az emberi kapcsolatokat. Így a tudatfeltöltés három éve csupán arról szól számunkra, hogy az egoközpontú infozabálás benyújtotta végre a számlát és a gazdasági érdekeket szolgáló közösségépítés szolgálatába vont minden adatot.

Végignézek a mogorva nagyapámon, Liza gyermeteg szülein, a visszafogott Gitta nagynénimen… ők mindnyájan emberöltönyi fogságából kiszabadították az Információt. Az egyedi létezés megismételhetetlen csodájaként a jövő adatbázisához hozzájárultak, egy-egy fontos pixelek az emberiségről készülő képben emlékeikkel, tapasztalataikkal. Személyiségük virtualizálódott örökléte nélkül haláluk napján sokkal szegényebb maradt volna az emberiség, és jobban fájna a hiányuk…

Ervin nagyapa szokás szerint elsőként a pohár után nyúl, és ahogyan leönti az alkoholt a torkán, minden mozzanata tökéletes szimuláció. Gondolom, adaténjébe nemcsak az élettapasztalatait és temperamentumát, de szeszélyeit is magával vitte. Lehet, hogy a káros szokásaink, tévképzeteink, félelmeink és ámokfutásaink sokkal mélyebbre szivárognak énünk mélyére, mintsem testi impulzusok szintjén vetkőzhetnénk le őket magunkról? Belénk merevednek, lényünk alkotóelemeivé válnak, aztán megkövesedve gazdagítják az örökkévalóságot. Hogyhogy eddig még senki sem dolgozta ki a purgatóriumot?

Az órámra nézek, elérkezettnek látom az időt, hogy lehalkítsam Holopapát. Gyerekkoromból úgy emlékszem, hogy körülbelül az ötödik pohár után kezdődik a hangulatváltás. Ilyenkor hirtelen lesz mindennel elégedetlen és ennek a levét mi isszuk meg Gitta nagynénémmel. Na jó, a fizikai kirohanásai már ellehetetlenültek, nem döngetheti és borogathatja ránk a tányérokat, az asztalt, és nem is üthet hozzám. Nem is értem, miért támad még mindig gyomoridegem, amikor látom a hasztalanul megtett, nyeklett mozdulatait. Talán mert megmaradtak a szóbeli bántalmazásai, a „kölyök nem vagy jó semmire” – morgásai, és a világot kritizáló, szélsőséges beszólásai?

Holopapát ezúttal hiába halkítom le, nem hadonászik, nem kiabál, még csak a tekintete sem öl. Valami történt vele.

Néha egyet rándul a szája, aztán helyreigazodik. Szájról olvasok. Ez nem lehet igaz! Kihangosítom.

– Boldog Karácsonyt, kedves unokám! Szeretlek! – emeli a poharát. Kicsit vibrál a mosolya.

– Mit történik vele? – suttogom Liza fülébe.

– Tetszik az ajándékom? – kacsint rám.

– Mit tettél? – rémülök meg. Lehet, hogy valamilyen komoly egyezséget kötött holopapával, hogy idén szépen viselkedjen? Ha sikerült, nagyon sokba kerülhet ez neki… Megfogom a kezét, a rokonok elnézését kérem, és kihívom kicsit a házunk elé.

Odakint a szürke égen éppen elhúz szánkóján egy Coca-Colát iszogató, pocakos Mikulás. A holoreklám szarvasai igencsak bevadultak. Azt hihetné az ember, hogy a város szélére már kevés reklám jut, de a környék hemzseg a márkás cipőkben szánkózó manóktól, a Dr. Oetker-porcukrot magukra hintő bikinis lányoktól, a domboldalon mézet végigcsorgató Micimackótól és barátaitól, a jóképű színészek holoképmásaitól, amint a legújabb autókkal száguldoznak keresztül-kasul a levegőben. Egyikük egészen közel húz el előttünk, Lizára kacsint csábosan, rám meg olyan pillantatást vet, mint egy örök vesztesre, amiért nincs ilyen autóm. Elárasztanak a mindenhonnan agyamba érkező képek, belefájdul a szemem, és a bradpitt-figura felé kiabálom:

– Ja, valami alapvető, komoly probléma van egész emberi mivoltommal, senki vagyok. Akkor se kell a szánkód! Na húzz el! Nekem csak egy istenadta szűrő kellene végre, érted? Felfogtad? Ez minden vágyam! Mondd csak, mennyit kell még dolgoznom éjjeli műszakban, hogy kigyűjtsek egy rendes reklámszűrőre?

A virtuálpasira nem hatok, tovább vigyorog és körülöttünk cirkulál, s  az idegességem se csillapodik.
– Mit ígértél nagyapámnak? – fordulok végre a velem szemben ácsorgó Lizához. – Semmi szükség nem volt erre. Ki tudom zárni az öreget a látókörömből… már nem fáj, párszor egy évben elviselni őt nem nagy ügy, karácsonykor meg pláne… ennyit megérdemel.

– Kristóf, ez már örökre az életed része! Tényleg így akarod?

– Örökre? Keményen fogalmazol. Csak ennyi bajunk legyen, Liza – mutatok a mögöttünk lévő konténerre, amelyet annyira féltettünk, nehogy a városrendészet elvegyen tőlünk. Három éve rendeztük be otthonunknak, miután nagyapám eladta a családi házat, hogy az árából elég tárhelyet vásárolhasson magának.

– Semmit sem ígértem cserébe senkinek – árulja el. Suttog. – Fizettem érte, oké?

– Tessék? – hebegem. – Hogy érted… ezt? – Már nem is hallom a sok reklám zaját, azt hallom, ahogyan vér lüktet a fejemben. Felgyorsul a légzésem. Liza nem válaszol, csak sokatmondóan néz a szemembe. Képtelen vagyok felfogni, hogy mit csinálhatott, talán a WeEternU jótékonysági akciójában vett részt. Végül megszán, hogy nem sikerül mihez kössem a dolgot, és elárulja:

– Az a helyzet, Kristóf, hogy megműtötték nagytatádat.

Rogyadozik a térdem, kihagy a légzésem.

Ekkor a dombfelőli fasor közül felbukkan sejtelmesen egy alak és felénk tart.

Visszafojtott lélegzettel lesem az árnyat, máris a nyomunkban járnak. Ráérősen lépked, mint aki készül valamire, hosszú haját hátradobálja.

Samponreklám.

– Valaki meghekkelte holopapát? – tör ki belőlem hitetlenkedőn. – Ez hogyan lehetséges?

– Nevezzük csak személyiségfejlődésnek, vagy terápiának. Jó? Bocsiii, de annyira fáj, ahogyan bánik veled!

– Ha a WeEternU rájön, hogy belepiszkáltak az öreg adaténjébe, visszaköveti a digitális nyomokat, és rád börtön vár – suttogom óvatosan, idegesen átfésülve tekintetemmel a környéket.

– Semmit se találnak, tikosítottam a beszélgetéseket, és ők… mindig más szerverről írtak, oké?

– Liza! Isten tudja mi sérült még a személyiségében azzal, hogy belenyúltak. Ezek a dolgok az emberben komplexek, nem tudhatod, mi mivel hogyan függ össze…

– Nem érdekel, mi sérült az adaténjében. Csak azt tudom, hogyan lett benned öröksérült a karácsony. Most csak azt szeretném, hogy jelentsd. Azonnal karanténba teszik őt… és… és egy kicsit minket is – alkudozik.

Ezt akarja kapni karácsonyra? – döbbenek rá. Tétovázom. Hogyan tehetném ki ekkora kockázatnak őt? Ha kiderül, hogy ő bérelte fel a hekkereket, kivégzik. Látom tekintetében a fáradtságot, ahogyan végigszalad a mindenhonnan ránk özönlő reklámokon, és a szemében az üzenetet, hogy ő nem akar mást, csak csendes pillanatokat lopni bármi áron. Felhívom hát a WeEternU központját és jelentem, hogy nagyapám nem működik rendesen.

Rajta vannak máris az ügyön, nyugtat meg a központi ügyfélszolgálat. Amíg dolgoznak az ügyön, kiberbiztonsági okokból offline karanténba kerülünk mi is.

Az égről hirtelen eltűnik az idegesen fel-alá vágtató szánkó, csak a néma koszszínű felhők maradnak. A színész is felszívódik, autója szétfoszlik a levegőben. A mellettünk levő dombot már nem is méz, hanem hó takarja, a konténerünk téglaszíne odalett, valódi arculata a rozsda, és a mögötte elfolyó patak mentén nem nyílnak mikulásvirágok, csak a környező házak ottfelejtett szemete.

Fakó és halott világ vesz körül minket a maga hideg nyers valóságában.

Mint akik összeegyeztek előzőleg, nekivágunk a dombnak. Nem beszélünk, csak a hó ropog a lábunk alatt. Meg-megállunk, lihegünk, aztán súlyos léptekkel tovább kaptatunk az év végére összegyűlt nagy hóban. Ahogy feljebb haladunk, sűrűbb a sötét. Se egy útbaigazító alkalmazás, se egy figyelmeztető asszisztens, se éjjellátó alkalmazás. Senki sem búgja a fülünkbe, hány centiméter a hó, mire vigyázzunk, merre térjünk, mekkorákat lépjünk… megyünk bele az ismeretlen éjszakába. Nem is tudom, mi rémiszt annyira, az ennek való kiszolgáltatottság vagy a személyreszabottság hiánya a címkézetlen valóságban. Édeskeserűen öleljük magunkhoz a némaságba rekesztett bizonytalanságot, amelynek feneketlen mélyén ott reméljük a változás lehetőségeit. Igen, igen, ijesztően kiüresedett a világ, de legalább bármi egyformán lehetséges.

Liza egyszer csak megáll, beleütközöm. Kifújja magát, és halk nevetéssel belefekszik a hóba, színtelen angyalt rajzol maga köré. Utána nyúlok, mellé fekszem. Próbálok nem gondolni a holnapra, és közben nyelem az arcomba tévedő hópelyheket. Kóstolgatom az élet száműzött csendjét, a tiszta, nehéz levegőt, és a súlyos föld csontig hatoló ridegét.

– Ezután minden karácsonykor ezt kérem. – Liza meleg lehelete csiklandozza meg a fülemet.

– Befeléfordulást, hm? Érted lehalkítom az egész világot – nyugtatom meg kedélyesen, remélve, hogy nem offline percekben és az ezeket kieszközlő bűntények sokaságában gondolkodik.

– Ó, nincsenek ilyen úri vágyaim. Csak azt akarom! Ott, ni! Azt a karácsonyi csillagot!

Rámutat az égen egy felbukkanó csillagra, amelyik két szürke felhő között halványan pislákol. Ebben az offline percben szinte sajnálom, hogy nincs alkalmazásom, amivel beazonosíthatnám. De csak egy pillanatig tart a kényszer, mert utána átjár valamiféle ismeretlen borzongás. Éppen rájövök, hogy még sosem láttam igazi csillagot. Mennyire távoli! Nem perszonalizálható és nem kontrollálható. Több, mint amik mi itt ketten vagyunk vagy amik lehetnénk, és ha most helyben meghalnánk is, az a csillag tovább ragyogna amott.

Selymesen olvaszt magába a pillanat, kezemben Liza meleg keze, nyelvem hegyén a mulandóság íze.





forrás: pixabay

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése