tag:blogger.com,1999:blog-4079825915701915954.post5215536875386365720..comments2022-09-17T12:56:34.669+03:00Comments on zsuzsyb: Sorok mögött: Az őstehetség mítoszazsuzsybhttp://www.blogger.com/profile/14294581056144173356noreply@blogger.comBlogger8125tag:blogger.com,1999:blog-4079825915701915954.post-27160152703317910022018-10-08T19:00:22.757+03:002018-10-08T19:00:22.757+03:00Így van, és lehet, nem is fontos, hogy meg tudjuk ...Így van, és lehet, nem is fontos, hogy meg tudjuk ítélni magát az alkotót, annak "összetevőit", vagy hogy elemezni tudjuk a munkáját, csupán a végeredmény számít, bárhogyan is hozta azt össze. :) Legfeljebb, ha nem elég jó a műve, akkor neki őmagának és a segítőinek lehet fontos ezekkel a kérdésekkel szembenézni.zsuzsybhttps://www.blogger.com/profile/14294581056144173356noreply@blogger.comtag:blogger.com,1999:blog-4079825915701915954.post-13311422669150570642018-10-06T15:20:38.364+03:002018-10-06T15:20:38.364+03:00Nagyon tetszett az utolsó két bekezdés, és az, hog...Nagyon tetszett az utolsó két bekezdés, és az, hogy behoztad a képbe a szenvedélyt. Úgy látom, hogy legtöbbször sokkal inkább ez a különbség alkotó és akotó közt - ebből fakad a kitartás, ez sarkall tanulásra, fejlődésre is -, messze nem a tehetség.<br />Utóbbiról van egy csinos elméletem is. ;)<br />Néha arra gondolok, hogy ha egy mestermű 90%-a munka, 10%-a tehetség, akkor egy 80%-kos hatásfokkal megelégedő zseni és egy a maga 90%-át kimerítő szorgalmas iparos esetében utóbbi munkáját kevesebbre értékeljük, mert több benne a munka, tehát "szerzett", és nem nyilvánul meg általa az az adakozó Isten vagy kozmikus rendezőelv, aminek a létében annyira, de annyira szeretnénk hinni?<br />Úgy sejtem, a legtöbb csodálatot és elismerést kiváltó alkotás is csak 60-70-80%-os, és valójában nagyon ritkán derül ki, hogy ott van-e az a maradék tíz, vagy sem.<br />Violahttps://www.blogger.com/profile/16651687207572225739noreply@blogger.comtag:blogger.com,1999:blog-4079825915701915954.post-33998372976290270212016-02-27T08:45:31.608+02:002016-02-27T08:45:31.608+02:00Adrienn, köszönöm, hogy kiegészítetted a bejegyzés...Adrienn, köszönöm, hogy kiegészítetted a bejegyzést a gondolataiddal. A konkrét adottság és egyetlen életpálya gondolatát én sem látom elég árnyaltnak. :) Úgy vélem, ugyanazt az adottságot sok mindenre fel lehet használni, mégha más-más mértékben is, és az sem biztos, hogy azt akarom és kell választanom, amiben a legmaximálisabban tudom felhasználni, mert az életben sok más faktor és szempont számíthat életpálya tekintetében is. Szabadságunk van. :)<br />zsuzsybhttps://www.blogger.com/profile/14294581056144173356noreply@blogger.comtag:blogger.com,1999:blog-4079825915701915954.post-50803267167148785132016-02-27T08:32:56.798+02:002016-02-27T08:32:56.798+02:00Nibela, nekem is nagyon tetszett, ahogy megközelít...Nibela, nekem is nagyon tetszett, ahogy megközelítetted a témát a tudatmodosító szerek felől és fevetetted a bejegyzésed végén a kérdést. :) <br /><br />Én még soha nem tapasztaltam azt, hogy maximális, irgalmatlan szorgalommal előzetes tehetség nélkül mit lehet elérni, meddig lehet elmenni, ezért természetesen csak vélekedés, hogy a szorgalom fontosabb és tehetség nincs is, csak képességek. Nemrég láttam a The Walk filmet Philippe Petit kötéltáncosról. Arra gondolok, hogy nyilván nem lesz kötéltáncos, ha tériszonya van. :) De ezt akkor nevezhetjük-e tehetségnek vagy csak adottságnak és hajlamnak, amivel él, és amit fejleszt? Ha Mozartnak az apukája nem zeneszerző, vagy ha ő egy árva lesz, netán szegény család gyereke, akkor esetleg harangozó lehetett volna belőle. És biztosan nagyon jó harangozó lett volna, közben sokat dúdolgat, meg gyönyörködik a zenében, de soha nem derül ki, hogy adottságai lennének hozzá. És akkor úgy létezhetett volna-e a tehetsége?zsuzsybhttps://www.blogger.com/profile/14294581056144173356noreply@blogger.comtag:blogger.com,1999:blog-4079825915701915954.post-74868922023721001152016-02-26T15:21:13.536+02:002016-02-26T15:21:13.536+02:00Ezt az eszmefuttatást olvasva Sir Ken Robinson jut...Ezt az eszmefuttatást olvasva Sir Ken Robinson jutott eszembe, aki az „alkotó elem” kifejezéssel illette azt a bennünk munkáló valamit, amit sokan tehetségnek neveznek. Szerinte minden emberben rejtőzik egy konkrét adottság, amit valahogyan elő kell ásnia magából, hogy ráléphessen a saját útjára, hogy azt művelje, amire született. És az ő elmélete szerint ebből mindenkinek csak egy van. Egy út, egy adottság, egy életpálya, melyben ha akarjuk, kiemelkedő sikereket érhetünk el, sőt a legjobbak is lehetünk. És példákul számtalan sikertörténetet sorakoztat fel olyanokról, akik világhírűek lettek a saját területükön. De vajon a siker valóban az, hogy én vagyok a legjobb rúdugró a világon? Miért akarunk mindig a legjobbak lenni? Belegondoltunk már abba, mi lesz, ha egyszer tényleg felérünk a létra tetejére? Pláne ha csak egyetlen létránk van…<br />Úgy érzem, a te írásod ennél sokkal kiegyensúlyozottabb, egészségesebb szemléletről árulkodik. A hétköznapi valóságról. Mert javarészt ebből áll össze az életünk: hétfőkből és szerdákból, munkából, néha erőlködésekből, sokszor kudarcokból is. És olykor vasárnapokból. A sikertörténetek több szempontból is hibádznak. Eltorzítják a munkáról alkotott fogalmunkat. És eltorzítják a sikerről alkotott fogalmunkat is. És valahol ebben a folyamatban veszett el a tehetségről, az adottságok szerepéről kialakított egészséges képünk is. Úgy akarunk sikeresek lenni, hogy ne kelljen dolgozni érte. Kétségbeesetten kutatunk hát magunkban valami rejtett velünk született tehetség után, melyet valamely ősünk gondosan bezárt a génraktárába, és mi most abban reménykedünk, hogy rátalálunk, és egy csapásra gazdagok leszünk. A valóság ezzel szemben az, hogy igen, örököltünk ezt-azt, és nem is árt tisztában lenni azzal, hogy konkrétan mit is, de ez csupán egy alap, amire azután építenünk kell. Sikeresek pedig akkor vagyunk, ha építünk, folyamatosan, és nem abból a célból, hogy a mi várunk legyen a legnagyobb és legmagasabb. Sokkal inkább azzal a céllal kellene építenünk, hogy az építményünk harmonikusan beleilleszkedjen a környezetébe. Ha szorgalmasak voltunk, és beleadtuk a lelkünket, akkor a mű mindenképp egyedi lesz. Mert mi is azok vagyunk, ez tény. De az életünk, a tevékenységeink végső célja ne az legyen, hogy elismerést vívjunk ki, hanem hogy megosszuk magunkat másokkal. Ily módon a saját adottságaink nem válnak önző módon saját magunk felemelésének eszközévé, és nem táplálják mások eltorzult gondolkodásmódját a sikerről és a tehetségről. Ez minden művész, minden író felelőssége.<br />A végkövetkeztetésem tehát az, hogy létezik tehetség, de munka nélkül nem sokat ér. És létezik a munka, ami tehetség nélkül kínkeserves és alig élvezhető. Tudnunk kell tehát, mihez van adottságunk – tehetségünk ha úgy tetszik –, és azután azt fejlesztenünk kell, hogy kezdeni tudjunk vele valamit. A tehetség egy eszköz, amit kaptunk. Ha nem tanuljuk meg, hogyan kell használni, csak dísz marad a polcunkon. Vagy porfogó.Bartolich Adriennhttp://bartoart.hu/noreply@blogger.comtag:blogger.com,1999:blog-4079825915701915954.post-57369975136575882342016-02-26T11:07:49.790+02:002016-02-26T11:07:49.790+02:00"Az írás nem a sorsunk. Választjuk, műveljük,..."Az írás nem a sorsunk. Választjuk, műveljük, és el is engedhetjük!" Ezt milyen jól megragadtad! Én a rajzzal voltam így. Szerettem, de az írást jobban, és hiba látott bennem a rajztanárom valamit, nem fejlesztettem a készségemet és nem léptem alkotóművészi pályára. A vizuális fogékonyságom nem sikkadt el, de másra jár az agyam, nem úgy, ahogy rajzosként járna.<br /><br />Fenntartom azt, hogy tehetség nélkül hiába az irgalmatlan szorgalom, csak egy adott szintig lehet eljutni. Azt a határt csak a tehetség megfoghatatlan pöccével lehetne. Ú, ez túlmisztifikált baromságnak hangzik így leírva. Valami apró, de lényeges többletként tudom leírni. Így is születhetnek tisztes iparosmunkák, gazdagodhat a középszerűség, és van, akinek ennyi elég is, de nem ezek azok a művek, amik kiemelkednek és emlékezetesek maradnak.<br /><br />Bár az ízlés-faktor is bele tud ám ebbe kavarni, és akit én tehetségesnek gondolok, azt más nagyon nem, és fordítva.<br />Anonymousnoreply@blogger.comtag:blogger.com,1999:blog-4079825915701915954.post-76332686467043147482016-02-25T23:24:47.629+02:002016-02-25T23:24:47.629+02:00Attila, köszönöm a hozzászólást. :) Igen, a nyelvé...Attila, köszönöm a hozzászólást. :) Igen, a nyelvérzékről elgondolkodat a meglátásod. Azon gondolkodom, ebben a kérdésben mennyire van benne a korábbi, gyermekkori olvasásoknak a szerepe. Nagyon érdekes, amit Bea írt az idői ablakokról. Nyilván nem mindegy, hogy ki mikortól kezd fejlődni egy-egy képességben, de ettől még létezik fejlesztés. Meg az is érdekes, hogy ugyanabban a dologban más-más mértékben kell fejlődnünk, és a fejlődés üteme is egyéni. A nehezebben tanulható tulajdonságok kapcsán nagyon is egyetértek veled. <br />Ja, és pár órával ezelőtt épp ámuldoztam Fekete István szövege fölött, már megint. Nem fogok tudni soha olyan mondatokat írni, ha ötszáz évig élek sem. De arra is gondolok, hogy nem is biztos, hogy egyáltalán kellene olyanokat írjak. Főleg, ha a következő regényeimben mondjuk a krimiszál a lényeg. :)zsuzsybhttps://www.blogger.com/profile/14294581056144173356noreply@blogger.comtag:blogger.com,1999:blog-4079825915701915954.post-6960686766153391912016-02-25T22:24:53.548+02:002016-02-25T22:24:53.548+02:00Kedves Zsuzsa! Általában egyet szoktam érteni vele...Kedves Zsuzsa! Általában egyet szoktam érteni veled, és most is sok mindenben egy húron pendülünk, azonban úgy érzem, hogy mégis vannak az írói munkában olyan dolgok, amelyek nem tanulhatóak, illetve kellő mélységben nem tanulhatóak. Ilyen dolog például a nyelvérzék. A nyelvtan persze tanulható - több kevesebb munkával, de nem mindegy, hogy van-e eredendően nyelvérzéke valakinek vagy nincs. Számomra már az alsó tagozatban evidencia volt minden nyelvtani okítás. Kézbe sem vettem otthon a tankönyvet, mert ragadtak rám a szabályok, és ez így maradt a felső tagozatban is, aztán középiskolában is. Más kérdés, hogy a tanult szabályok gyakorlatba ültetéséhez idő kellett, de a lényeg az alap. A szókincs megléte ugyancsak tanulható bizonyos szintig, de nem mindegy, honnan indulunk. Számomra sajnos az aktív szókincs eléggé szűk, legalábbis szűkebb annál, mint amit magamnak szeretnék. Időnként irigyen olvasom mások írásait, akiknek bizonyos kifejezések nemcsak a passzív szókincsük számára létezik, hanem az írásaikban is előbújnak a ritkán használt szavak, és csodákat írnak. Nem tanulható a lelemény, amellyel bizonyos szavakat és fogalmakat úgy kapcsolunk össze, ahogyan azt addig még mások nem használták. Közismert példa erre Rejtő Jenő. Alig hiszem, hogy az ő nyelvi leleményei bárkiben ott szunnyadnának. Csűrni, csavarni mindenki megtanulhatja a szavakat, de igazán meglepő újdonságokat csak kevesen találnak ki. Mostanában olvastam Kleinheicz Csilla Üveghegyét, és nyálcsorgatva bosszankodtam azon, hogy nekem miért nem jutnak eszembe olyan egyszerűségükben is szép kifejezések, mint neki. Ez is nyilván tehetség dolga. Alig hiszem, hogy hetven évesen elmaradnék a fele annyi idős írónő mögött olvasottságban, hiszen kétszer annyi időm volt az olvasásra mint neki. Mégis csak sóvárgok a találékonysága és a stílusa után. Hogy ne csak rosszat mondjak magamról, azért azt is megemlíteném, hogy a belső látás sem tanulható a megfelelő mértékben. Azt hiszem, hogy a térlátásomnak és a belső szememnek köszönhetően sokkal jobban átlátok kusza szituációkat, kikövetkeztetem a várható fejleményeket, mint azok, akik híján vannak a belő látásnak. Írások és regények összeállításánál - jobb szó híján használtam ezt a kifejezést szerkesztés helyett, hiszen az mást jelent a szakmában, de - lényegében az író ugyanúgy szerkeszti meg a regényét, mint a gépészmérnök a legújabb konstrukciójú hajtóművet. <br />Mindent összegezve azt hiszem, hogy bizony, vannak tanulhatatlan dolgok, és ezek meghatározók a tehetség említésekor. Minél több nehezen tanulható tulajdonság szunnyad valakiben, annál nagyobb esélye van arra, hogy jó író (zeneszerző, szobrász, sportoló, fodrász, esztergályos) legyen.Demeter Attilahttp://demetermese.blogspot.hunoreply@blogger.com