20160114

Itt élned s halnod kell



Helyszín-dilemma elakadásom írás közben nem volt mostanáig. Minden eddigi regényemhez multikulturális bandát verbuváltam, és mivel ezek a szereplőgárdák keresik a helyüket a világban, sokat jönnek-mennek, utaznak, valahogy mindig adódtak maguktól a helyszínek. A most íródó regényemben az volt a legnehezebb – legalábbis eddig –, hogy hová helyezzem a cselekményt. Hiába volt meg már első perctől a fejemben az egyik főszereplő családi háttere, a másiknak a neve, meg úgy az egész történet hangulata, mert rám telepedett ez a „talán inkább magyart kellene írni”- érzés.
   Divat lett írói és olvasói körökben a „Magyar helyszín? Végre! Á, de ügyes!” dolog. A szerzőnek ilyenkor startból jár egy hatalmas piros pont. Ha nem magyar szereplőkről és helyszínekről ír, ilyen megjegyzéseket zsebelhet be: Ugyanezt magyar szereplőkkel nem lehetett volna megírni? Nekünk is vannak megírható problémáink! Sokkal közelibbé, átélhetőbbé is tehetnénk a történetet a Magyarokkal. Vagy: miért ne lehetne Budapesten megváltani a világot? Magyar emberek közt is vannak ügyes, bátor, erős és jóképű vitézek. Meg aztán: tucatjával hemzsegnek a sablonos Johnok és Jessicák, miközben az Attilák és Julcsik akár külföldön is egyedi színfoltot jelentenének. Általában azt is fel szokták hozni érvként, hogy amit angol szereplőkkel és helyszínekkel az író elművel, az csak majmolás, a tévéből látott dolgok visszaokádása, anélkül, hogy valós ismeretei lennének a külföldi helyszínekről és emberekről. Ezekkel a véleményekkel nem nehéz egyetérteni, de most épp a másik oldalon állok, mert végül úgy döntöttem, nem hagyom, hogy egy tendencia, egy külső elvárás beleszóljon, és belső kényszerré váljon. Egy kutatómunka hosszú hetekbe, akár hónapokba telhet, ez igaz, és nagy a valószínűsége, hogy még úgy sem fog jól elsülni, de legalább tudom, hogy amit csak mertem, mind megálmodtam.

  Mégis miért választ(hat) idegen helyszínt egy író a cselekményhez? Elvágyódás? Tényleg csak a tévéfilmek hatása?

Igen, elég sokszor így van, de azért lehetnek más tényezők is. Mondjuk, például kell egy adott világnak a hangulata. Aztán meg a zsánerek vaskalaposak, limitálóak is tudnak lenni. (Kolozsvár vagy Miskolc környékén játszódó westernt olvastunk már?) Azt értem, hogy egy jelenben zajló sima romantikus, egy krimi, egy realista fikció, egy történelmi vagy szépirodalmi regény magyar szereplőkről ír és magyar környezetet választ, de vajon ugyanezt ugyanúgy elvárhatjuk egy fantasy-tól, még ha urban fantasy is? Netán a sci-fiktől?
   Nem csak arról van szó, hogy a spekulatív irodalom különösen szeret mágikus erdőkben kóborolni, távoli, idegen bolygókon kalandozni, űrhajókon utazni, de arról is, hogy néha szükség van az eltávolodáshoz ahhoz, hogy mindazt, amit el szeretnénk mondani, ki is tudjuk mondani, nevén tudjuk nevezni. (még akkor is, ha már nincs cenzúra) Ha nem így lenne, akkor nem spekulatív eszközökhöz nyúlnánk. A külföldi város tehát nem biztos mindig elvágyódás, majmolás, és nem is feltétlen arról árulkodik, hogy az írók rájöttek, hogy ami magyar, azt az olvasók automatikusan félredobják, ami meg külföldi, az csak jó lehet. Az egzotikus táj egy eszköz, ami a mondanivalónkat szolgálja. Néha szükséges a távoli helyek ígérete, a Somewhere over the rainbow varázsa, hiszen amikor írunk, szeretünk elrugaszkodni, hinni abban, hogy bármi megtörténhet az elképzelt világban. Bármi. A fikcióban épp az a jó, hogy bárhová mehetsz és bárki lehetsz, és épp ebből a távolságból láthatsz rá jobban a saját világodra, felnagyíthatod vásznára a valóság bizonyos aspektusait. 
  Vannak és kellenek az utcáink nyújtotta tér kihasználása egyedi újításokkal, kell a zsánerhatárok feszegetése, a merész és sikeres projektek, de az sem jó, ha bajként kezeljük, amikor a varázslatot nem arra az utcára öltöztettük rá, ahol a szomszédokat úgy hívják, hogy Attila és Julcsi, és ahová naponta kivisszük a szemetet. Dicséretes, amikor valakinek épp attól izgalmasabb a története (vagy maga az utcája) hogy akár ott is megjelenhetnek az Alien Testvéri Közösség tagjai alkudozni a Föld időjárásának a jövőjéről, de van, akinek ez így paródiába csúszik, mert a zöldfejűek igazán megkereshetnék inkább Putyint.
Töprengéskor a legnagyobb döbbenetem a téma kapcsán az volt, hogyan lehet úgy gondolkodni vagy beszélni a helyszínek kapcsán, mintha azt simán ki lehetne cserélni? Ha lecserélem, és azzal nem változik meg minden – úgy értem, abszolút minden –, akkor alapjaiban rossz az írás. A helyszín ugyanis nem díszlet, nem keret, és nem egy színpad mögött változó ponyva. Több mint az utcák neve, és több a hangulatnál is. A helyszín mindent meghatároz, a cselekmény konfliktusa a világból fakad, ahogyan a karakterek jellemét és így döntéseit is teljesen meghatározza. Egyformán el lehet rontani a világteremtést és ábrázolást magyar helyszínnel és külföldivel is. Mindkettő egyformán válhat hiteltelenné, ha hiányzik a regényből az a fajta koherencia, amit a karakterek, a háttér és a cselekmény együttesen alkot. Szerintem egyik álláspont mellett sem érdemes kardoskodni, egyik választást sem érdemes előbbre helyezni, erőltetni.
   Tudom, mit jelent jó magyarnak lenni. Erdélyiként korán megtanultam, hogy csak abban van érték, ami arról szól, hogy „mi, szegény magyarok!”, és hogy minél több a wassalbertizmus egy pályázatra beküldött versben, annál irodalmibb. De aztán rájöttem, én nemcsak magyar vagyok, hanem annyi minden még. És különben is, önsajnálat és identitás ide vagy oda, az életben fontosak a továbblépések…

II. Kell nekem horgonyhely?


Egyik tavalyelőtt írt bejegyzésemben azon filozofáltam, hogy gyerekkoromban milyen sokat jelentett számomra a nagyszüleimnél az erdő közelsége, hogy ez a hely az évek során az emlékeimben mágikus helyként raktározódott el, aztán amikor felnőttként visszalátogattam, rájöttem, nem is bír mágikus erővel és titkokkal, mint ahogyan én emlékeztem. Pont olyan erdő, mint bármelyik másik, tehát valószínűleg a varázs bennem lehetett. Abban állt, ahogyan gyerekként érzékeltem és megéltem magam körül a világot. Nos, most éppen ezt akarom megcáfolni. :) Merthogy igenis, a helyszínek hatalommal bírnak, meghatároznak.


 Megint próbálkozom Mieville-könyvvel. Ő számomra egy olyan író, mint korábban Virginia Woolf volt, akinek annyira imádtam a sorait, hogy képes voltam mondatonként ízlelgetni, és csupán ezekért a kis élvezetekért lekapni a polcról, anélkül, hogy valaha is megkedveltem volna a történetet. Egyelőre Mieville is ilyen se vele, se nélküle író, talán még mindig nem vagyok hozzá eléggé weird olvasott. Valahogy az elején Moskát Anita Horgonyhely regényével is így voltam. Lúdbőrözve, mondatokra filézve imádtam a stílust, és ezért szerettem volna találni valamit a sztoriban, amit szerethetek, amibe jól belekapaszkodhatom, és azt mondhatom: nyomasztó az egész, de ó, sebaj, kibírom én, mert itt ne, a történetnek ez és ez a csücske, ez a tétje, ez a szereplője átcipel a hátán. Szerettem volna, ha a lelkem beleakad egy húrjába, ami visszhangot csap bennem és kötődést hoz létre. Az életben is mindig van valami kapaszkodó, valami pozitív, még akkor is, amikor kilépsz a semmibe. Mondjuk a saját bátorságod. De itt nem volt ilyen kapaszkodó, hit vagy szeretnivalóság. Magamra maradtam. Ráadásul még északfóbiám is van vagy mi (amit már a LoveStarnál is erősen éreztem), mert zsigerileg irtózom az északi tájaktól, kerülöm, ami skandináv, alaszkai, szibériai, stb. A déli kontinensek déli városai a somewhere-ek, az olümposzaim, és a kedvenc filmem arról szól, hogy még a Gulagról is van visszaút. (The Way Back) :) Aztán hetek múlva leülepedett bennem a Horgonyhely, és minden egyszerre akart kapcsolódási pontra lelni, értelmet nyerni. A szereplőktől való érzelmi távolság lehetővé tette, hogy elgondolkodjam a saját horgonyozásaimon. A legérdekesebb dolog a regényből számomra a helyhezkötöttség volt (bár a terhességek kapcsán is rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem, de az más bejegyzés lenne) Igen, igen, érdekes egy olyan társadalom alakulása, amelyikben nem járhatunk-kelhetünk csak úgy (esetleg ami még aktuálisabb ma, a fordítottja: a tömeges vándorlások), de mégis a legérdekesebb az számomra, hogy mi mozgatja a szereplőket. Miért akarnak ŐK elmenni valahonnan? És miért akarok én elmenni vagy maradni valahol? Írásban, de a valóságban is. Végiggondoltam, milyen szörnyű lett volna az én életemben a helyhezkötöttség. Eddig összesen hatszor költöztem, ebből háromszor más városba, és csak kétszer azért, mert várt egy kihívás vagy ígéret, a többi négy a gyökeres változtatás igénye vagy menekülés volt. Aztán belegondoltam abba is, hogy más városban nőttem fel, mint ahol születtem, és mindig tanácstalan vagyok, mit kell mondani a szülővárosnál, merthogy az utóbbihoz semmi közöm. Az is fura és elég embertelen, hogy mennyire nem kedvelem a várost, ahol felnőttem. Úgy kb. két napig minden jó, aztán kezdek zombisodni, mintha a lelkemet belegyömöszölték volna egy üvegbe. Viszont vannak olyan helyek is, amelyekbe minden idegenségük ellenére már első lélegzetvételnél beleszerelmesedem. Például ahol élek, az is egy ilyen hely. Elég fura érzés kifogásokat kreálni még tíz év után is, amikor az embereket az érdekli, hogy pontosan miért is lakom akkor itt, hogyan kerültem ide. Az emberek ilyenkor szeretnek ilyesmiket hallani: „itt végeztem az egyetemet” „itt dolgozom, ide helyeztek” „ide házasodtam” „itt él a nagybátyám” „itt adnak ingyenkaját” „itt van a legjobb állatorvos” „van itt utcavilágítás” stb. Az azért mégsem hangzik elég felnőttesen, hogy „mert annyira megtetszett”. :) Lehet, hogy még mindig a hegyek mozgatnak, sőt, ők maguk is lehorgonyoztak bennem. A huncut lélegmágnesekben tényleg van valami mágia, mert érzem közelükben a föld légzését, szívdobogását.
  A településeknek (és minden helyszínnek) szerintem nemcsak múltjuk van, épületeik, történeteik, oszlopaik, illataik és rothadó mocskaik, titkaik, fáik, embersorsaik, éjszakai életük, csendjük, zajuk, hangulatuk, páratartalmuk és tengerszint feletti magasságuk, hanem van lelkük is. Archetípusok.
  A világunk akkor szűkül be, amikor elhisszük, hogy valahonnan nem mehetünk el. Ilyenkor megszűnünk álmodni, tervezni, foganni, fejlődni. Csak kilégzünk és belégzünk, de nem szülünk. Ja, én most terhes vagyok egy új történettel, és útra kelhetek… :)
  Hm, talán nem kellene egyetlen írónak sem megmagyaráznia a setting eszközeit, hiszen azokat nem is az író választja. Minden ötlet és mondanivaló már csírájában hordozza a helyszínt is.


Á, de hosszú lett a bejegyzés! Akár egy zarándokút... :) Volt-e nektek valaha helyszín-dilemmátok írás közben? Szerintetek milyen szempontokat érdemes figyelembe venni?


képek innen: https://stocksnap.io



2 megjegyzés:

  1. Helyszín melléfogásom volt inkább - egyéb hibákon kívül is. Magyarország és az azték gyökerű vallási szekta összetalálkozásából születő torzszülött lett belőle XD Nem meglepően kihullott az Aranymosás válogatásból.

    VálaszTörlés
  2. Én is szeretek összetalálkoztatni olyasmiket, amiket még nem láttam találkozni máshol. (főleg toposzokkal) :) Van, amikor megtalálom bennük a közös pontot és mondanivalót és utólag erre kihegyezem jobban az írást, máskor meg nem sikerül és "felejtsük el, jóóó?" kategória lesz. :)

    VálaszTörlés

20160114

Itt élned s halnod kell



Helyszín-dilemma elakadásom írás közben nem volt mostanáig. Minden eddigi regényemhez multikulturális bandát verbuváltam, és mivel ezek a szereplőgárdák keresik a helyüket a világban, sokat jönnek-mennek, utaznak, valahogy mindig adódtak maguktól a helyszínek. A most íródó regényemben az volt a legnehezebb – legalábbis eddig –, hogy hová helyezzem a cselekményt. Hiába volt meg már első perctől a fejemben az egyik főszereplő családi háttere, a másiknak a neve, meg úgy az egész történet hangulata, mert rám telepedett ez a „talán inkább magyart kellene írni”- érzés.
   Divat lett írói és olvasói körökben a „Magyar helyszín? Végre! Á, de ügyes!” dolog. A szerzőnek ilyenkor startból jár egy hatalmas piros pont. Ha nem magyar szereplőkről és helyszínekről ír, ilyen megjegyzéseket zsebelhet be: Ugyanezt magyar szereplőkkel nem lehetett volna megírni? Nekünk is vannak megírható problémáink! Sokkal közelibbé, átélhetőbbé is tehetnénk a történetet a Magyarokkal. Vagy: miért ne lehetne Budapesten megváltani a világot? Magyar emberek közt is vannak ügyes, bátor, erős és jóképű vitézek. Meg aztán: tucatjával hemzsegnek a sablonos Johnok és Jessicák, miközben az Attilák és Julcsik akár külföldön is egyedi színfoltot jelentenének. Általában azt is fel szokták hozni érvként, hogy amit angol szereplőkkel és helyszínekkel az író elművel, az csak majmolás, a tévéből látott dolgok visszaokádása, anélkül, hogy valós ismeretei lennének a külföldi helyszínekről és emberekről. Ezekkel a véleményekkel nem nehéz egyetérteni, de most épp a másik oldalon állok, mert végül úgy döntöttem, nem hagyom, hogy egy tendencia, egy külső elvárás beleszóljon, és belső kényszerré váljon. Egy kutatómunka hosszú hetekbe, akár hónapokba telhet, ez igaz, és nagy a valószínűsége, hogy még úgy sem fog jól elsülni, de legalább tudom, hogy amit csak mertem, mind megálmodtam.

  Mégis miért választ(hat) idegen helyszínt egy író a cselekményhez? Elvágyódás? Tényleg csak a tévéfilmek hatása?

Igen, elég sokszor így van, de azért lehetnek más tényezők is. Mondjuk, például kell egy adott világnak a hangulata. Aztán meg a zsánerek vaskalaposak, limitálóak is tudnak lenni. (Kolozsvár vagy Miskolc környékén játszódó westernt olvastunk már?) Azt értem, hogy egy jelenben zajló sima romantikus, egy krimi, egy realista fikció, egy történelmi vagy szépirodalmi regény magyar szereplőkről ír és magyar környezetet választ, de vajon ugyanezt ugyanúgy elvárhatjuk egy fantasy-tól, még ha urban fantasy is? Netán a sci-fiktől?
   Nem csak arról van szó, hogy a spekulatív irodalom különösen szeret mágikus erdőkben kóborolni, távoli, idegen bolygókon kalandozni, űrhajókon utazni, de arról is, hogy néha szükség van az eltávolodáshoz ahhoz, hogy mindazt, amit el szeretnénk mondani, ki is tudjuk mondani, nevén tudjuk nevezni. (még akkor is, ha már nincs cenzúra) Ha nem így lenne, akkor nem spekulatív eszközökhöz nyúlnánk. A külföldi város tehát nem biztos mindig elvágyódás, majmolás, és nem is feltétlen arról árulkodik, hogy az írók rájöttek, hogy ami magyar, azt az olvasók automatikusan félredobják, ami meg külföldi, az csak jó lehet. Az egzotikus táj egy eszköz, ami a mondanivalónkat szolgálja. Néha szükséges a távoli helyek ígérete, a Somewhere over the rainbow varázsa, hiszen amikor írunk, szeretünk elrugaszkodni, hinni abban, hogy bármi megtörténhet az elképzelt világban. Bármi. A fikcióban épp az a jó, hogy bárhová mehetsz és bárki lehetsz, és épp ebből a távolságból láthatsz rá jobban a saját világodra, felnagyíthatod vásznára a valóság bizonyos aspektusait. 
  Vannak és kellenek az utcáink nyújtotta tér kihasználása egyedi újításokkal, kell a zsánerhatárok feszegetése, a merész és sikeres projektek, de az sem jó, ha bajként kezeljük, amikor a varázslatot nem arra az utcára öltöztettük rá, ahol a szomszédokat úgy hívják, hogy Attila és Julcsi, és ahová naponta kivisszük a szemetet. Dicséretes, amikor valakinek épp attól izgalmasabb a története (vagy maga az utcája) hogy akár ott is megjelenhetnek az Alien Testvéri Közösség tagjai alkudozni a Föld időjárásának a jövőjéről, de van, akinek ez így paródiába csúszik, mert a zöldfejűek igazán megkereshetnék inkább Putyint.
Töprengéskor a legnagyobb döbbenetem a téma kapcsán az volt, hogyan lehet úgy gondolkodni vagy beszélni a helyszínek kapcsán, mintha azt simán ki lehetne cserélni? Ha lecserélem, és azzal nem változik meg minden – úgy értem, abszolút minden –, akkor alapjaiban rossz az írás. A helyszín ugyanis nem díszlet, nem keret, és nem egy színpad mögött változó ponyva. Több mint az utcák neve, és több a hangulatnál is. A helyszín mindent meghatároz, a cselekmény konfliktusa a világból fakad, ahogyan a karakterek jellemét és így döntéseit is teljesen meghatározza. Egyformán el lehet rontani a világteremtést és ábrázolást magyar helyszínnel és külföldivel is. Mindkettő egyformán válhat hiteltelenné, ha hiányzik a regényből az a fajta koherencia, amit a karakterek, a háttér és a cselekmény együttesen alkot. Szerintem egyik álláspont mellett sem érdemes kardoskodni, egyik választást sem érdemes előbbre helyezni, erőltetni.
   Tudom, mit jelent jó magyarnak lenni. Erdélyiként korán megtanultam, hogy csak abban van érték, ami arról szól, hogy „mi, szegény magyarok!”, és hogy minél több a wassalbertizmus egy pályázatra beküldött versben, annál irodalmibb. De aztán rájöttem, én nemcsak magyar vagyok, hanem annyi minden még. És különben is, önsajnálat és identitás ide vagy oda, az életben fontosak a továbblépések…

II. Kell nekem horgonyhely?


Egyik tavalyelőtt írt bejegyzésemben azon filozofáltam, hogy gyerekkoromban milyen sokat jelentett számomra a nagyszüleimnél az erdő közelsége, hogy ez a hely az évek során az emlékeimben mágikus helyként raktározódott el, aztán amikor felnőttként visszalátogattam, rájöttem, nem is bír mágikus erővel és titkokkal, mint ahogyan én emlékeztem. Pont olyan erdő, mint bármelyik másik, tehát valószínűleg a varázs bennem lehetett. Abban állt, ahogyan gyerekként érzékeltem és megéltem magam körül a világot. Nos, most éppen ezt akarom megcáfolni. :) Merthogy igenis, a helyszínek hatalommal bírnak, meghatároznak.


 Megint próbálkozom Mieville-könyvvel. Ő számomra egy olyan író, mint korábban Virginia Woolf volt, akinek annyira imádtam a sorait, hogy képes voltam mondatonként ízlelgetni, és csupán ezekért a kis élvezetekért lekapni a polcról, anélkül, hogy valaha is megkedveltem volna a történetet. Egyelőre Mieville is ilyen se vele, se nélküle író, talán még mindig nem vagyok hozzá eléggé weird olvasott. Valahogy az elején Moskát Anita Horgonyhely regényével is így voltam. Lúdbőrözve, mondatokra filézve imádtam a stílust, és ezért szerettem volna találni valamit a sztoriban, amit szerethetek, amibe jól belekapaszkodhatom, és azt mondhatom: nyomasztó az egész, de ó, sebaj, kibírom én, mert itt ne, a történetnek ez és ez a csücske, ez a tétje, ez a szereplője átcipel a hátán. Szerettem volna, ha a lelkem beleakad egy húrjába, ami visszhangot csap bennem és kötődést hoz létre. Az életben is mindig van valami kapaszkodó, valami pozitív, még akkor is, amikor kilépsz a semmibe. Mondjuk a saját bátorságod. De itt nem volt ilyen kapaszkodó, hit vagy szeretnivalóság. Magamra maradtam. Ráadásul még északfóbiám is van vagy mi (amit már a LoveStarnál is erősen éreztem), mert zsigerileg irtózom az északi tájaktól, kerülöm, ami skandináv, alaszkai, szibériai, stb. A déli kontinensek déli városai a somewhere-ek, az olümposzaim, és a kedvenc filmem arról szól, hogy még a Gulagról is van visszaút. (The Way Back) :) Aztán hetek múlva leülepedett bennem a Horgonyhely, és minden egyszerre akart kapcsolódási pontra lelni, értelmet nyerni. A szereplőktől való érzelmi távolság lehetővé tette, hogy elgondolkodjam a saját horgonyozásaimon. A legérdekesebb dolog a regényből számomra a helyhezkötöttség volt (bár a terhességek kapcsán is rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem, de az más bejegyzés lenne) Igen, igen, érdekes egy olyan társadalom alakulása, amelyikben nem járhatunk-kelhetünk csak úgy (esetleg ami még aktuálisabb ma, a fordítottja: a tömeges vándorlások), de mégis a legérdekesebb az számomra, hogy mi mozgatja a szereplőket. Miért akarnak ŐK elmenni valahonnan? És miért akarok én elmenni vagy maradni valahol? Írásban, de a valóságban is. Végiggondoltam, milyen szörnyű lett volna az én életemben a helyhezkötöttség. Eddig összesen hatszor költöztem, ebből háromszor más városba, és csak kétszer azért, mert várt egy kihívás vagy ígéret, a többi négy a gyökeres változtatás igénye vagy menekülés volt. Aztán belegondoltam abba is, hogy más városban nőttem fel, mint ahol születtem, és mindig tanácstalan vagyok, mit kell mondani a szülővárosnál, merthogy az utóbbihoz semmi közöm. Az is fura és elég embertelen, hogy mennyire nem kedvelem a várost, ahol felnőttem. Úgy kb. két napig minden jó, aztán kezdek zombisodni, mintha a lelkemet belegyömöszölték volna egy üvegbe. Viszont vannak olyan helyek is, amelyekbe minden idegenségük ellenére már első lélegzetvételnél beleszerelmesedem. Például ahol élek, az is egy ilyen hely. Elég fura érzés kifogásokat kreálni még tíz év után is, amikor az embereket az érdekli, hogy pontosan miért is lakom akkor itt, hogyan kerültem ide. Az emberek ilyenkor szeretnek ilyesmiket hallani: „itt végeztem az egyetemet” „itt dolgozom, ide helyeztek” „ide házasodtam” „itt él a nagybátyám” „itt adnak ingyenkaját” „itt van a legjobb állatorvos” „van itt utcavilágítás” stb. Az azért mégsem hangzik elég felnőttesen, hogy „mert annyira megtetszett”. :) Lehet, hogy még mindig a hegyek mozgatnak, sőt, ők maguk is lehorgonyoztak bennem. A huncut lélegmágnesekben tényleg van valami mágia, mert érzem közelükben a föld légzését, szívdobogását.
  A településeknek (és minden helyszínnek) szerintem nemcsak múltjuk van, épületeik, történeteik, oszlopaik, illataik és rothadó mocskaik, titkaik, fáik, embersorsaik, éjszakai életük, csendjük, zajuk, hangulatuk, páratartalmuk és tengerszint feletti magasságuk, hanem van lelkük is. Archetípusok.
  A világunk akkor szűkül be, amikor elhisszük, hogy valahonnan nem mehetünk el. Ilyenkor megszűnünk álmodni, tervezni, foganni, fejlődni. Csak kilégzünk és belégzünk, de nem szülünk. Ja, én most terhes vagyok egy új történettel, és útra kelhetek… :)
  Hm, talán nem kellene egyetlen írónak sem megmagyaráznia a setting eszközeit, hiszen azokat nem is az író választja. Minden ötlet és mondanivaló már csírájában hordozza a helyszínt is.


Á, de hosszú lett a bejegyzés! Akár egy zarándokút... :) Volt-e nektek valaha helyszín-dilemmátok írás közben? Szerintetek milyen szempontokat érdemes figyelembe venni?


képek innen: https://stocksnap.io



2 megjegyzés:

  1. Helyszín melléfogásom volt inkább - egyéb hibákon kívül is. Magyarország és az azték gyökerű vallási szekta összetalálkozásából születő torzszülött lett belőle XD Nem meglepően kihullott az Aranymosás válogatásból.

    VálaszTörlés
  2. Én is szeretek összetalálkoztatni olyasmiket, amiket még nem láttam találkozni máshol. (főleg toposzokkal) :) Van, amikor megtalálom bennük a közös pontot és mondanivalót és utólag erre kihegyezem jobban az írást, máskor meg nem sikerül és "felejtsük el, jóóó?" kategória lesz. :)

    VálaszTörlés