20210228

Ha eljön a nők napja


 Ez most nem rólad szól, Jon Snow! Mert csak addig szeretted a sárkányait, amíg azok jólneveltek és kontrolláltak voltak, amíg megengedték, hogy a kezüket rájuk tedd, s ameddig repülhettél, de amikor azok elkezdték használni öntörvényűen a tüzüket, s megmutatták mire képesek, akkor szépen csók közben leszúrtad Őt, a szívébe tövig nyomtad.

Emlékszem, amikor véget ért a Trónok harca mennyire sokkolt mindenkit hogy Daenerys Targaryen mennyire őrült királynővé változott, bekattant és leégette a világot. Én élveztem. Valahogyan csak még jobban megszerettem őt. Ugyan megmagyarázni nem tudtam magamnak, hogy miért, de éreztem: yes, yes, ez az. Logikusnak is tűnt, hogyha őmaga tűzből született, akkor a felépülő világának is majd abból kell születnie. De aztán mindent elrontott a heppi end, a jól megérdemelt végkifejlet: a szerelmes jelenet. Jött a nagybetűs Férfi, és megölte őt, hogy jól megmentse a világot. Egy nőnek csakis megbocsátónak és irgalmasnak szabad lennie még egy háború közepette is, különben... 


De hát nem ez történik olyan sokszor, amikor a nők addig visszafogott, lefésült, de a mélyben még pulzáló, zabolázatlan természete hirtelen utat tör a mélyből magának? (s csak most esik le nekem: a sorozat utolsó képkockáiban többségében a férfiak által kitalált társadalmi szabályok keretei közt kocsmaian üldögélnek egy b é k é s világban. Mert fő a béke.) Ja, s a mosoly.

Nemrég töltöttem egy egész Janis Joplin-estet, és tegnap olvastam újra bizonyos fejezeteket a Farkasokkal futó asszonyokból. A piros cipőkről szóló fejezetben Clarissa Pinkola Estes azokról a nőkről ír, akikből a társadalomnak nem sikerült kiölnie teljesen az Ősi Természeti Asszonyt, így ők előbb-utóbb – még ha le is kell érte vágniuk a lábukat – kitörnek, hogy visszatérhessenek a saját kézzel készített piros cipőjükhöz. Csakhogy ahogyan utat tör magának a jó kislány-fogságból és éhínségből szabadult alkotó szellemük, elsöprő erejű lesz a kitörés és féktelen táncba/szenvedély-rabságba sodródnak, hiszen a visszavaduláshoz szükséges sebzett ösztön újraépítése időigényes, a visszavaduló nőnek időre van szüksége ahhoz, hogy erőre kapjon. „Joplin olyan archetípust jelenített meg, amelyet a többiek nem mertek volna. Rajongtak lázadásáért, mintha őket is megszabadította volna azzal, hogy helyettük ilyen zabolázatlan… Olyan nagy hatású, ám sérült nők csoportjához csatlakozott, akik repülő sámánokként viselkedtek a tömegek előtt. Ők is mind kimerültek és lezuhantak az égből. Frances Farmer, Billie Holiday, Anne Sexton, Sylvia Plath, Sara Teasdale, Judy Garland, Bessie Smith, Edith Piaf, Frida Kahlo – a természetes és artisztikus nők kedvelt szerepmodelljeinek élete sajnos idő előtt és tragikus módon ért véget. Egy visszavadult nő nem elég erős ahhoz, hogy összeroppanás nélkül vihetné a vállán mindenki más áhított archetípusát.” 

 

 

A kreativitásra vonatkoztatva Estés még azt  is írja A kis gyufaárus lány meséjénél, hogy a melegséget sugárzó, kreativitásunkat segítő és előhívó emberek közelsége elengedhetetlen az alkotó élethez. Enélkül megfagyunk. A gyufaárus lány azonban nem kap melegséget nyújtó bátorítást, így a saját gyufaszálait (fényét) is olcsón adja, az utcát járja, könyörög a járókelőknek, hogy vegyenek tőle gyufát. Estés nem kertel, kimondja: "nem méltó a figyelmünkre az, aki nem segíti művészetünket és életünket, különben olyan szomorú életre kényszerülünk, amiben megfagy a gondolat, a remény, a tehetség, az írás, a játék, a tervezés, a tánc." Sok tehetséges nő teszi fel a kérdést olyan esetben is, amikor szép dolgok kerülnek ki a tollából, ecsetéből, testéből, hogy vajon valódi író, festő, ember-e ő. Még olyankor is, amikor a nő azon gondolkodik, hogy jelentkezik egy iskolába vagy tanfolyamra, akkor félúton gyakran megtorpan, s fuldoklik a belső táplálék és támogatás hiányától. „Egyre több a befejezetlen hímzés, a soha be nem ültetett virágos kert, a soha meg nem valósuló kirándulás, a soha meg nem írt kotta, a soha meg nem tanult idegen nyelv, az elbliccelt zeneóra, a szövőszéken himbálózó szőttes…” 

A kreativitás folyója ugyanis olyannyira meg tud telni a toxikus komplexusok szennyével, hogy abból már semmi sem támadhat új életre, nemhogy főnixmadárként támadhatna fel hamvaiból. De ugyanígy teszi fel magának a kérdést nők sokasága: „De hát valódi művész, anya, leány, nővér, feleség, szerető, dolgozó, táncos, ember vagy te?” "valóban tehetséges (értékes) vagy?" „valóban van értékes (megvilágosító, segítő, gyógyító) mondanivalód?” S mivel az alkotást segítő izom időközben elsorvad, a magabiztosság megtorpan, a teljesítmény csökken, a leblokkolástól pedig már nem látunk kiutat, csak az energiaveszteség marad, s nem biztos, hogy segítség nélkül ki tudjuk bogozni, mi az, ami visszatart. "Sötét van, nem látjuk, mi tette ránk a kezét, csak azt tudjuk, hogy valami fogva tart bennünket.”

Hogyan szennyeződhet be egy nő alkotó élete? Eliszaposodik az alkotásnak mind az öt fázisa: az inspiráció, a koncentráció, a szervezés, a megvalósítás és a megőrzés. Azok a nők, akik ezek közül egyet vagy többet elvesztettek, azt mondják, hogy nem tudnak kigondolni a maguk számára semmi újat, hasznosat vagy jelentőségteljeset. Könnyen „eltéríti” őket egy szerelem, a túl sok munka, a túl sok játék, a fáradtság, vagy a kudarctól való félelem.”

S akkor most térjünk vissza Janis Joplinra és társaira, akiknek sikerült mégis főnixmadárként feltámadni hamvaikból… és mégis… nem volt ez elégséges a hosszú repüléshez. Túl sokáig volt a tüzük visszafogva, nem tudtak bánni vele, s amikor kitört, mindent felégetett...

Ahogyan Joplint fiatalon fogva tartotta a baptista közösség szelleme, úgy fiatalon én is egy egész évtizedre hagytam fel az írással, mert a kálvinista menedékemben elbújva elhittem, hogy szórakoztató női ponyva  helyett csakis egyedül Noéról írhatok valamilyen történetet. Na jó.. talán még a bárkáról. Még annak is van nézőpontja. (csak nekem nem volt)
Aztán a debütálásom után is még mindig naiv maradtam, csak ezúttal azt hittem el, hogy még mindig nem vagyok igazi író, már csak azért sem, mert bár kísérletnek érdekes, de amit írtam nem felel meg a besorolható, komoly (értsd: többnyire felnőtt, többnyire férfiközpontú, tudományos vagy legalább háborús vagy akciós, stb) sci-fi témáknak és kibontásoknak.

Mostanra már magamnak is hiszek, mert azt is elhittem, hogy nem is tudok egyáltalán írni, és mindjárt egy éve, hogy még mindig csak újraírom a történetem lezáró fejezeteit. Amíg nem zárom le, van esély, hogy mégis megfelelő lesz... hát nem? Szabotálom magam megannyiszor, amikor meg akarok felelni bárminek vagy bárkinek a kreativitásommal, és nem elsősorban a magam kreatív erőinek az életben tartásáért, lüktetéséért csinálom azt. 

Lehet, hogy te már megfeleltél másoknak, vagy már jó úton vagy az ebben való fejlődésedben? Vigyázz, ha még ott vergődik benned az Ősi Természeti Asszony, és nem tudsz felfejlődni (beilleszkedni) akkor még mindig szabotálhatod magad...

 És nemcsak a kreativitásban fogod ezt tenni, ugyanígy égethetsz fel magad körül kapcsolatokat, utakat, hidakat, ha egyszer megtalálsz bennük a szabadságod visszafojtására irányuló bármilyen kis társadalmi korlátból vagy berendezkedésből fakadó nyomást, hitet, vagy súrlódást okozó kavicsot…

 

Popper Péter írta le valahol, hogy a férfiak rettenetes erőfeszítéseket tesznek, annak érdekében, hogy a nőket korlátozzák szabadságukban, szabad cselekvésükben, a valódi cselekvésükben. Évezredes félelmeket hordoznak magukban. Az a törekvés, hogy hogy korlátozni kell őket, jogilag, érzelmileg és intellektuálisan gyengíteni, gazdaságilag függésben tartani, mind-mind félelemből fakad. Félelem a feminin erőtől és a női archetípusoktól. Popper szerint talán azért van ez a félelem, mert a női pszichés reakciók természetközelibbek, ösztön biztosabbak (míg a férfiak biztonságra való törekvése spekulatívabb)

Vigyázzatok, nehogy ti magatok legyetek, akik féltek a saját tüzetektől.  :) És ha még bennetek szunnyad, előbb üljetek le megmelegedni melléje, mert ahogyan életet ad, ugyanúgy pusztíthat is, és amikor kitör, robbantok és mindent felégettek (ahogyan az utóbbi időben annyi mindent én is) :)

Hagyjátok az emberek jöjjenek-menjenek, ne azt nézzétek éppen megint miről vitatkoznak, kiket kellene olvasnunk, mikor és mit, vagy hogyan kellene írnunk, s olyan legyen, hogy akár férfi is írhatta volna :D (nőként írjatok, ÉRTÉKES!) csak befelé figyeljetek, és a lányaitoknak is adjatok kezükbe minden könyvet, hadd ők válasszanak.

 Hallgassatok Janis Joplint, etessétek meg a sárkányokat, és alkossatok! Itt a tavasz, a rügyek és metszések ideje. Boldog Nők Napját! :)




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

20210228

Ha eljön a nők napja


 Ez most nem rólad szól, Jon Snow! Mert csak addig szeretted a sárkányait, amíg azok jólneveltek és kontrolláltak voltak, amíg megengedték, hogy a kezüket rájuk tedd, s ameddig repülhettél, de amikor azok elkezdték használni öntörvényűen a tüzüket, s megmutatták mire képesek, akkor szépen csók közben leszúrtad Őt, a szívébe tövig nyomtad.

Emlékszem, amikor véget ért a Trónok harca mennyire sokkolt mindenkit hogy Daenerys Targaryen mennyire őrült királynővé változott, bekattant és leégette a világot. Én élveztem. Valahogyan csak még jobban megszerettem őt. Ugyan megmagyarázni nem tudtam magamnak, hogy miért, de éreztem: yes, yes, ez az. Logikusnak is tűnt, hogyha őmaga tűzből született, akkor a felépülő világának is majd abból kell születnie. De aztán mindent elrontott a heppi end, a jól megérdemelt végkifejlet: a szerelmes jelenet. Jött a nagybetűs Férfi, és megölte őt, hogy jól megmentse a világot. Egy nőnek csakis megbocsátónak és irgalmasnak szabad lennie még egy háború közepette is, különben... 


De hát nem ez történik olyan sokszor, amikor a nők addig visszafogott, lefésült, de a mélyben még pulzáló, zabolázatlan természete hirtelen utat tör a mélyből magának? (s csak most esik le nekem: a sorozat utolsó képkockáiban többségében a férfiak által kitalált társadalmi szabályok keretei közt kocsmaian üldögélnek egy b é k é s világban. Mert fő a béke.) Ja, s a mosoly.

Nemrég töltöttem egy egész Janis Joplin-estet, és tegnap olvastam újra bizonyos fejezeteket a Farkasokkal futó asszonyokból. A piros cipőkről szóló fejezetben Clarissa Pinkola Estes azokról a nőkről ír, akikből a társadalomnak nem sikerült kiölnie teljesen az Ősi Természeti Asszonyt, így ők előbb-utóbb – még ha le is kell érte vágniuk a lábukat – kitörnek, hogy visszatérhessenek a saját kézzel készített piros cipőjükhöz. Csakhogy ahogyan utat tör magának a jó kislány-fogságból és éhínségből szabadult alkotó szellemük, elsöprő erejű lesz a kitörés és féktelen táncba/szenvedély-rabságba sodródnak, hiszen a visszavaduláshoz szükséges sebzett ösztön újraépítése időigényes, a visszavaduló nőnek időre van szüksége ahhoz, hogy erőre kapjon. „Joplin olyan archetípust jelenített meg, amelyet a többiek nem mertek volna. Rajongtak lázadásáért, mintha őket is megszabadította volna azzal, hogy helyettük ilyen zabolázatlan… Olyan nagy hatású, ám sérült nők csoportjához csatlakozott, akik repülő sámánokként viselkedtek a tömegek előtt. Ők is mind kimerültek és lezuhantak az égből. Frances Farmer, Billie Holiday, Anne Sexton, Sylvia Plath, Sara Teasdale, Judy Garland, Bessie Smith, Edith Piaf, Frida Kahlo – a természetes és artisztikus nők kedvelt szerepmodelljeinek élete sajnos idő előtt és tragikus módon ért véget. Egy visszavadult nő nem elég erős ahhoz, hogy összeroppanás nélkül vihetné a vállán mindenki más áhított archetípusát.” 

 

 

A kreativitásra vonatkoztatva Estés még azt  is írja A kis gyufaárus lány meséjénél, hogy a melegséget sugárzó, kreativitásunkat segítő és előhívó emberek közelsége elengedhetetlen az alkotó élethez. Enélkül megfagyunk. A gyufaárus lány azonban nem kap melegséget nyújtó bátorítást, így a saját gyufaszálait (fényét) is olcsón adja, az utcát járja, könyörög a járókelőknek, hogy vegyenek tőle gyufát. Estés nem kertel, kimondja: "nem méltó a figyelmünkre az, aki nem segíti művészetünket és életünket, különben olyan szomorú életre kényszerülünk, amiben megfagy a gondolat, a remény, a tehetség, az írás, a játék, a tervezés, a tánc." Sok tehetséges nő teszi fel a kérdést olyan esetben is, amikor szép dolgok kerülnek ki a tollából, ecsetéből, testéből, hogy vajon valódi író, festő, ember-e ő. Még olyankor is, amikor a nő azon gondolkodik, hogy jelentkezik egy iskolába vagy tanfolyamra, akkor félúton gyakran megtorpan, s fuldoklik a belső táplálék és támogatás hiányától. „Egyre több a befejezetlen hímzés, a soha be nem ültetett virágos kert, a soha meg nem valósuló kirándulás, a soha meg nem írt kotta, a soha meg nem tanult idegen nyelv, az elbliccelt zeneóra, a szövőszéken himbálózó szőttes…” 

A kreativitás folyója ugyanis olyannyira meg tud telni a toxikus komplexusok szennyével, hogy abból már semmi sem támadhat új életre, nemhogy főnixmadárként támadhatna fel hamvaiból. De ugyanígy teszi fel magának a kérdést nők sokasága: „De hát valódi művész, anya, leány, nővér, feleség, szerető, dolgozó, táncos, ember vagy te?” "valóban tehetséges (értékes) vagy?" „valóban van értékes (megvilágosító, segítő, gyógyító) mondanivalód?” S mivel az alkotást segítő izom időközben elsorvad, a magabiztosság megtorpan, a teljesítmény csökken, a leblokkolástól pedig már nem látunk kiutat, csak az energiaveszteség marad, s nem biztos, hogy segítség nélkül ki tudjuk bogozni, mi az, ami visszatart. "Sötét van, nem látjuk, mi tette ránk a kezét, csak azt tudjuk, hogy valami fogva tart bennünket.”

Hogyan szennyeződhet be egy nő alkotó élete? Eliszaposodik az alkotásnak mind az öt fázisa: az inspiráció, a koncentráció, a szervezés, a megvalósítás és a megőrzés. Azok a nők, akik ezek közül egyet vagy többet elvesztettek, azt mondják, hogy nem tudnak kigondolni a maguk számára semmi újat, hasznosat vagy jelentőségteljeset. Könnyen „eltéríti” őket egy szerelem, a túl sok munka, a túl sok játék, a fáradtság, vagy a kudarctól való félelem.”

S akkor most térjünk vissza Janis Joplinra és társaira, akiknek sikerült mégis főnixmadárként feltámadni hamvaikból… és mégis… nem volt ez elégséges a hosszú repüléshez. Túl sokáig volt a tüzük visszafogva, nem tudtak bánni vele, s amikor kitört, mindent felégetett...

Ahogyan Joplint fiatalon fogva tartotta a baptista közösség szelleme, úgy fiatalon én is egy egész évtizedre hagytam fel az írással, mert a kálvinista menedékemben elbújva elhittem, hogy szórakoztató női ponyva  helyett csakis egyedül Noéról írhatok valamilyen történetet. Na jó.. talán még a bárkáról. Még annak is van nézőpontja. (csak nekem nem volt)
Aztán a debütálásom után is még mindig naiv maradtam, csak ezúttal azt hittem el, hogy még mindig nem vagyok igazi író, már csak azért sem, mert bár kísérletnek érdekes, de amit írtam nem felel meg a besorolható, komoly (értsd: többnyire felnőtt, többnyire férfiközpontú, tudományos vagy legalább háborús vagy akciós, stb) sci-fi témáknak és kibontásoknak.

Mostanra már magamnak is hiszek, mert azt is elhittem, hogy nem is tudok egyáltalán írni, és mindjárt egy éve, hogy még mindig csak újraírom a történetem lezáró fejezeteit. Amíg nem zárom le, van esély, hogy mégis megfelelő lesz... hát nem? Szabotálom magam megannyiszor, amikor meg akarok felelni bárminek vagy bárkinek a kreativitásommal, és nem elsősorban a magam kreatív erőinek az életben tartásáért, lüktetéséért csinálom azt. 

Lehet, hogy te már megfeleltél másoknak, vagy már jó úton vagy az ebben való fejlődésedben? Vigyázz, ha még ott vergődik benned az Ősi Természeti Asszony, és nem tudsz felfejlődni (beilleszkedni) akkor még mindig szabotálhatod magad...

 És nemcsak a kreativitásban fogod ezt tenni, ugyanígy égethetsz fel magad körül kapcsolatokat, utakat, hidakat, ha egyszer megtalálsz bennük a szabadságod visszafojtására irányuló bármilyen kis társadalmi korlátból vagy berendezkedésből fakadó nyomást, hitet, vagy súrlódást okozó kavicsot…

 

Popper Péter írta le valahol, hogy a férfiak rettenetes erőfeszítéseket tesznek, annak érdekében, hogy a nőket korlátozzák szabadságukban, szabad cselekvésükben, a valódi cselekvésükben. Évezredes félelmeket hordoznak magukban. Az a törekvés, hogy hogy korlátozni kell őket, jogilag, érzelmileg és intellektuálisan gyengíteni, gazdaságilag függésben tartani, mind-mind félelemből fakad. Félelem a feminin erőtől és a női archetípusoktól. Popper szerint talán azért van ez a félelem, mert a női pszichés reakciók természetközelibbek, ösztön biztosabbak (míg a férfiak biztonságra való törekvése spekulatívabb)

Vigyázzatok, nehogy ti magatok legyetek, akik féltek a saját tüzetektől.  :) És ha még bennetek szunnyad, előbb üljetek le megmelegedni melléje, mert ahogyan életet ad, ugyanúgy pusztíthat is, és amikor kitör, robbantok és mindent felégettek (ahogyan az utóbbi időben annyi mindent én is) :)

Hagyjátok az emberek jöjjenek-menjenek, ne azt nézzétek éppen megint miről vitatkoznak, kiket kellene olvasnunk, mikor és mit, vagy hogyan kellene írnunk, s olyan legyen, hogy akár férfi is írhatta volna :D (nőként írjatok, ÉRTÉKES!) csak befelé figyeljetek, és a lányaitoknak is adjatok kezükbe minden könyvet, hadd ők válasszanak.

 Hallgassatok Janis Joplint, etessétek meg a sárkányokat, és alkossatok! Itt a tavasz, a rügyek és metszések ideje. Boldog Nők Napját! :)




0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése