20210521

Fragmentáltak - regényrészlet

Olvastam egy cikket nemrég arról, hogy a Microsoft hamarosan elhozza számunkra a jövőt, amikor hologramokként társaloghatunk. Éljenezzen az író, hogy nem kell buta, lerövidített szavacskákat írogatnunk? (vagy ami még rosszabb smiley-kat küldözgetnünk egymásnak) :) Biztosan,  a karanténos időszakok is picit színesebbek lettek volna ezzel a technológiával, mint a Zoomon találkozni, tanulni, rokoni szülinapokat köszönteni, barátokkal kávézni, üzleti megbeszéléseket lefolytatni... és egyébről ugye ne is beszéljek.. . :) Az tény, hogy olvasva ezt a cikket, engem borzasztóan nyomorgat a FOMO, mivel éppen befejeztem a lassan kortárssá váló sci-fim átírását. Még nem tudom, milyen formában - megtörténhet, hogy "virtuális élményként" fogom átadni nektek, ha nem lesz belőle nyomtatott könyv - de mindenképp szeretném majd megosztani veletek. Íme, addig is egy kis sci-fis krimis habos-kockás ízelítő:

 

Az állatsimogató parkban elszórtan álltak az akolok, a tölgyfa alatt valódi szamár álldogált, igazi primitív példány, egy távolabbi fenyő körül bárányok bégettek. A platánfa árnyékában egy szelídített oroszlán heverészett, és izgatott felnőttek tolongtak körülötte, hogy néhány virtcoinért megsimogathassák. Virtuálisan letölthettek volna maguknak sokkal extrább élményt is, komoly szafarit vagy vadászatot, de kimozdulva elefántcsonttornyaikból tapintható pillanatokat akartak, még ha sort kellett is állni érte.

Milos messziről kiszúrta a találkozó helyét, a megadott jel szerint a pad fölött egy kacsa-emotikon lebegett.

Fülébe hangzott egy pingelés, profilján az eseménynél egy pipa is megjelent, jelezve Vlad Vidmarnak, hogy a találka helyére ő már megérkezett.

Leült, vigyázott, hogy a jelként használt rózsaszín kacsa az útról látható maradjon.

A karámok közt bóklászó alakok közül egyikben sem ismerte fel Vlad Vidmart, de semmi kedve nem volt a férfi lokalizátorát fürkészni, megelégedett hát a kacsával, amelyik színének fokozatos sötétedése jelezte, Vidmar a közelben lehet.

A férfi a gorillasarok felől bukkant fel, kézen fogva vezette hatéves lányunokáját, mármint annak virtuális emlékképét. Darko kislánya, az igazi Klara négy éve belefulladt a házuk mögötti úszómedencébe, s a baleset általi gyors halál ellehetetlenítette a tudatáttöltést és az újratestesülést. A kislányból csak egy online összegyűlt adatok és megosztások alapján összeállított primitív szimuláció maradt fenn.

A padhoz értek, s Milos AR-látótere túlcsordult a szívélyes kézfogást jelző kezecskékkel. Viszonozta.

 

Vlad lehajolt, súgott valamit kis unokája holofülébe, aki felszegett fejjel és kissé darabos mozdulatokkal beállt az oroszlános sorba. A nagytata csak ezután foglalt helyet a padon, s lendületes mozdulata, fiatal arca feledtette Milosszal, hogy a harmincas kinézetű jóvágású pasas testében valójában egy hatvannyolc éves vállalkozó, a sikeres MemberMe cég nagyhírű tulajdonosa ül mellette.

– Vidmar úr, melyik volt a legselymesebb? – intett fejével Milos az akolok felé.

– Selymesek mind, nyomozó, de a jámbor állatok jobban bűzlenek – morogta Vlad.

– Őszinte részvétem, uram.

Vlad nem válaszolt, de Milos látta szeme sarkából, ahogyan a férfi ajka megrándul. Nem tudta volna megsaccolni, a férfi éppen hány embernek adhat hozzáférést a beszélgetésükhöz élő közvetítéssel, de tudta, akár egy egész testület is jelen lehetett egy szem alakjában. Ha mások nem is, üzlettársa, Adrian Vos biztosan.

A két férfi tizenöt éve együtt szállt be a brüsszeli székhelyű MemberMe nagyvállalatba befektetőként, és azóta a kelet-európai leányvállalatot koordinálták.

A MemberMe egyike volt azoknak a cégeknek, amelyek lehetővé tették a szegények adaténjeinek is az örökéletet. A nagyvárosi tömegek, a klímamenekültek leszármazottai, az átlagemberek bármilyen mélyre is nyúltak a zsebükben, nem iratkozhattak fel csak úgy a reinkarnálódási várólistára, így nekik az ingyenes digitalizáció maradt, a tudat puszta felköltözése a virtuális térbe.

– Ha bármiben segíthetek a továbbiakban… – mondta Milos élesben, gyanítva, hogy mi másért akart volna találkozni vele egy ilyen híres vállalkozó személyesen is. Persze, már sokszor előfordult, hogy adatelemezőként valamilyen magánügyben hívatták őt politikusok és celebek, hogy a nyomozói segítségét kérjék olyan információ megkaparintásában, ami valahogyan nem szivárgott be még a Központi Adatbankba. Elvégre a nagyvállalatok emberei mi mást is kérhettek egy magafajta poros kis elemzőtől mostanában?  Olyan infot, amihez por tapad. Valami ócskapiaci infokacatot, mint például megszerezni valamelyik pornósztár privát megosztását, és nagy tétekben csupa komoly kérdésekről szóló fogadásban venni részt azt illetően, hogy mi az illető nő kedvenc színe, ez ugyanis nem derült ki számukra a publikus profilon.

Történelem volt számára egy olyan találkozás, ami valamilyen csúcsbizalmas megbízatásról szólt, politikusok múltjának a kutatásáról, szigorú biztonsági rendszerrel ellátott szerverekbe való behatolásról, olyasmiről, amiről csak a jelenlevők tudhattak. Akkor még az oroszlánok is félelmetesek voltak és kiszámíthatatlanok. Talán újra azok? – pislantott zavartan a karámok felé, mintha onnan kellene kiolvasnia Vidmar reakcióját.

Vlad megütközve nézett rá, kissé el is húzódott, mint aki teljesen elhatárolódik a hátsó ajtóknál zajló adatböngészésektől. Úgy látszik, elfelejtette, hogy Adrian Vos tavalyelőtt decemberben milyen bizalmas információkért fizetett Milosnak Bige főbírót illetően.

– A fiamnak semmi oka az öngyilkosságra. Megölték – szögezte le hirtelen, hangjában düh bujkált.

 – Nőügy áll az elkeseredése hátterében, viszonya volt egy helyi nővel, Kisha Visserrel, akinek v-férje épp egy diszkarnáció-prédikátor. Helyszíneltünk MI kollégámmal, s szándékos gyilkosságra nem kaptunk konkrét bizonyítékot, uram.

– Akkor keressen, nyomozó! Ez a dolga!

– Mennyire tartotta a fiával a kapcsolatot? Esetleg tudna segíteni plusz információkkal?

– Nos, nem igazán tartottuk a kapcsolatot. Amióta meghalt a kislánya, eléggé eltávolodtunk. De… de megvásároltam Darko számára a reinkarnálódást – mesélte Vidmar, s közben látszott testtartásán, hogy nagy erőfeszítésébe kerül tartania magát. – Mindig lázadozott minden ellen – nézett V-Klara irányába. Aztán keserűen felnevetett: – Azt hitte, ha meghal, valamiféleképpen találkozhat majd Klarával.

– Akkor akár öngyilkos is lehetett – próbált Milos besegíteni neki egy elég egyértelmű következtetéssel.

Vlad felé fordult egész testével, de nem válaszolt, csak rosszallóan nézett. Milos tovább provokálta:

– Ha Darko visszautasította a reinkarnálódást, akkor mégis mit keresett Hillstadtban, a pontgyűjtögető várólistások zónájában?

– Gondolkodási időben egyeztünk meg.

Aha, szóval bezáratta – gondolta Milos.

– Hm, nézze, talán el kell engednie őt! Ugye, ugye… érti?

– Egy fenét! Élni akart! – kiáltotta a vállalkozó, fekete hajfürtök hulltak ránctalan homlokába.

A közeli karám felől megbotránkozott tekintetek néztek feléjük, a legelésző oroszlán is felkapta a fejét. Egy pillanatig mindenkinek zavar keletkezett a képeslapra kívánkozó szelídségébe.

– Nem ő az egyedüli rendellenesség Hillstadtban – fogta ekkor halkra. – Két héttel ezelőtt a háziállatok is eltűntek.

Milos látóterébe bekúszott egy Vladtól érkező lila engedélykérés közös virtuális setting-nyitásához, ő pedig egy röpke gondolatvezérléssel rákattintott a Megerősítés-re.

Az állatsimogatók elmosódtak a háttérben, helyette látóterét egészen elárasztották az agresszíven előtérbe nyomuló AR-képek. Mélyzöld virtuális fűszőnyeg folyt a lába alá, és amerre csak ellátott, gyökeret vert a térdig érő fű. Vaskos törzsű fenyők nőttek ki hirtelen a földből, ágaik hajladoztak a szimulált szélben.

A setting kiegészítői a jobb alsó sarokban ikonokba rendeződtek. Engedélyezte az érzékelő szimulátorokhoz való hozzáférést, azok kicsomagolódtak, és Milost apránként érzetek árasztották el. Az orrába fanyar erdei levegő költözött, fülében távoli varjú károgását hallotta, mintha csak a hang a háta mögül érkezne a parkból.

Bőre beleborzongott a mesterséges élménybe, érzékeit borzolták a virtuális környezetből agyába tóduló információk. A padjuk most egy v-tisztás közepében állt, nem messze az egyformán kocka alakú, élénk színűre festett, domboldalra épült házak sorától.

– A térfigyelő kamerák a Szarvaslegelő felé vezető utca végében látták őt utoljára – mutatott szét Vlad.

Milos kezdte elveszíteni a türelmét. Mégis miért gondolta Vlad, hogy egy kis helyszín-varázslattal meggyőzheti őt arról, hogy a fia halála komolyabb nyomozói munkát igényel, mint bármelyik másik hulla?

– Hát nem is tudom, Vidmar úr… Gondolom, azért fordult hozzám, mert nem akar túl sok figyelmet vonni a fiára. De ha tényleg gyilkosságról beszélhetünk egy ilyen isten háta mögötti helyen, akkor nem dolgozhatom egyedül. Az, hogy átfésülöm Hillstadt adathalmazát, nem lesz elég, mert minden egyes perc számít. Az összes helyi adatbanktól kell majd együttműködést kérnünk. Arra is számítson, hogy ha a fia az öngyilkos propaganda áldozata lett, simán leugrott onnan, hogy messziről leszarhassa az előfizetett reinkarnálódást.

– Nem érted – vált Vlad hangja egyre türelmetlenebb, testével egészen felé fordult. – Nézz szét! Nézz, fiam!

Milos hiába fürkészte a köréjük kivetült vad tájat, nem tűnt fel neki bármilyen rendellenesség.

Vlad ekkor arrafelé mutatott, ahol a lucfenyők sűrű ágai összeértek. Zoomolt. Milos ekkor már látta, hogy az öreg mire céloz.

Lábuknál fogva felakasztott kutyák és macskák lógtak a fák ágairól, felhasított testüket száradt vér takarta, alácsüngő beleik lengedeztek a szélben. A korábbi állatsimogató park bizarr erdővé változott körülöttük.

– Mennyit adott ezért a feketepiacos settingért?

– Ez nem mesterséges setting. Élő felvétel Hillstadtból. Egy napra rá, hogy a fiam meghalt és az a lány eltűnt, előkerültek a házi kedvencek... Ezt ma fedeztem fel, miközben Darko után bogarásztam a felvételeket.

– Úgy érti… tényleg megtörtént? – hebegte Milos, érezte, ahogyan a gyomra feljebb költözik.

– Minden ízében, szagában a tapintható valóság. Ezek az eltűnt, majd előkerült állatok aligha lettek öngyilkosok, fiam. Vissza kell menned és közelről megvizsgálnod a városlakókat.

– Miért nem tudnak róla bent a Központi Adatelemző Irodában?

Ekkor megjelent körükben Adrian Vos hologram alakja, és beigazolódott Milos sejtése, hogy a háttérben társaságuk volt.

Adrian épp a nyakkendőjét kötözte, odahaza hús-vér valója valahová éppen készülődőben volt.

– Huszonnégy órája nem engedünk ki Hillstadtból semmilyen megosztást, de ez fenntarthatatlan – újságolta –, és belvárosi körökben máris nagy port kavart a netes karantén.

Adrian, szőke, hullámos haját rendezgette. Fáradhatatlanul elégedett lehetett az új testével.

– Óvatosak vagyunk Hillstadt híreivel. Az a városka egy paradicsom.

Úgy érti, hogy purgatórium, egy bohócgyártó előszoba, ahonnan rizikós testi élményeket lehet letölteni az odaköltözött beszerzőktől? – szerette volna Milos kijavítani őt.

– Egyszerűen csak nézz szét a lakók körül, lássuk, mit találsz. Ettől függ, milyen köröket kell mozgósítanunk. Talán olyan fülekbe sugdosott pletykákra és mendemondákra is felfigyelhetnél így, amik nem jutnak el a kibertérig. Persze, be kell vonnunk a nemzetbiztonságiakat, de ők mindent a nekrobellis szektára fognak most. Mi ennél többre vagyunk kíváncsiak, ha érted, fiam.

Milos értette. Bólogatott is. Remek! Már csak ez hiányzott – nyugtázta. Egy magánnyomozás, amit nem zárhat le pár nap után. Hirtelen old-fashionnek érezte az egész életét.

Becsukódott mesterséges környezetük, egy banki csengőhang jelezte Milosnak, a számlájára kétezer virtcoin előleg érkezett.

A v-kacsa billegett a padon, mintha csak valamilyen szél lengetné. A kéken villogó Klara odaszaladt Vladhoz a tenyerét szaglászva, amin még elvileg érződhetett valamiféle generált állatszag. Már ha képes volt a v-tenyér bűzleni.

A szimulált gyerek feltápászkodott közéjük a padra, ahol az előbb még Adrian holoalakja lebegett, és ráült a számára láthatatlan kacsára.


 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

20210521

Fragmentáltak - regényrészlet

Olvastam egy cikket nemrég arról, hogy a Microsoft hamarosan elhozza számunkra a jövőt, amikor hologramokként társaloghatunk. Éljenezzen az író, hogy nem kell buta, lerövidített szavacskákat írogatnunk? (vagy ami még rosszabb smiley-kat küldözgetnünk egymásnak) :) Biztosan,  a karanténos időszakok is picit színesebbek lettek volna ezzel a technológiával, mint a Zoomon találkozni, tanulni, rokoni szülinapokat köszönteni, barátokkal kávézni, üzleti megbeszéléseket lefolytatni... és egyébről ugye ne is beszéljek.. . :) Az tény, hogy olvasva ezt a cikket, engem borzasztóan nyomorgat a FOMO, mivel éppen befejeztem a lassan kortárssá váló sci-fim átírását. Még nem tudom, milyen formában - megtörténhet, hogy "virtuális élményként" fogom átadni nektek, ha nem lesz belőle nyomtatott könyv - de mindenképp szeretném majd megosztani veletek. Íme, addig is egy kis sci-fis krimis habos-kockás ízelítő:

 

Az állatsimogató parkban elszórtan álltak az akolok, a tölgyfa alatt valódi szamár álldogált, igazi primitív példány, egy távolabbi fenyő körül bárányok bégettek. A platánfa árnyékában egy szelídített oroszlán heverészett, és izgatott felnőttek tolongtak körülötte, hogy néhány virtcoinért megsimogathassák. Virtuálisan letölthettek volna maguknak sokkal extrább élményt is, komoly szafarit vagy vadászatot, de kimozdulva elefántcsonttornyaikból tapintható pillanatokat akartak, még ha sort kellett is állni érte.

Milos messziről kiszúrta a találkozó helyét, a megadott jel szerint a pad fölött egy kacsa-emotikon lebegett.

Fülébe hangzott egy pingelés, profilján az eseménynél egy pipa is megjelent, jelezve Vlad Vidmarnak, hogy a találka helyére ő már megérkezett.

Leült, vigyázott, hogy a jelként használt rózsaszín kacsa az útról látható maradjon.

A karámok közt bóklászó alakok közül egyikben sem ismerte fel Vlad Vidmart, de semmi kedve nem volt a férfi lokalizátorát fürkészni, megelégedett hát a kacsával, amelyik színének fokozatos sötétedése jelezte, Vidmar a közelben lehet.

A férfi a gorillasarok felől bukkant fel, kézen fogva vezette hatéves lányunokáját, mármint annak virtuális emlékképét. Darko kislánya, az igazi Klara négy éve belefulladt a házuk mögötti úszómedencébe, s a baleset általi gyors halál ellehetetlenítette a tudatáttöltést és az újratestesülést. A kislányból csak egy online összegyűlt adatok és megosztások alapján összeállított primitív szimuláció maradt fenn.

A padhoz értek, s Milos AR-látótere túlcsordult a szívélyes kézfogást jelző kezecskékkel. Viszonozta.

 

Vlad lehajolt, súgott valamit kis unokája holofülébe, aki felszegett fejjel és kissé darabos mozdulatokkal beállt az oroszlános sorba. A nagytata csak ezután foglalt helyet a padon, s lendületes mozdulata, fiatal arca feledtette Milosszal, hogy a harmincas kinézetű jóvágású pasas testében valójában egy hatvannyolc éves vállalkozó, a sikeres MemberMe cég nagyhírű tulajdonosa ül mellette.

– Vidmar úr, melyik volt a legselymesebb? – intett fejével Milos az akolok felé.

– Selymesek mind, nyomozó, de a jámbor állatok jobban bűzlenek – morogta Vlad.

– Őszinte részvétem, uram.

Vlad nem válaszolt, de Milos látta szeme sarkából, ahogyan a férfi ajka megrándul. Nem tudta volna megsaccolni, a férfi éppen hány embernek adhat hozzáférést a beszélgetésükhöz élő közvetítéssel, de tudta, akár egy egész testület is jelen lehetett egy szem alakjában. Ha mások nem is, üzlettársa, Adrian Vos biztosan.

A két férfi tizenöt éve együtt szállt be a brüsszeli székhelyű MemberMe nagyvállalatba befektetőként, és azóta a kelet-európai leányvállalatot koordinálták.

A MemberMe egyike volt azoknak a cégeknek, amelyek lehetővé tették a szegények adaténjeinek is az örökéletet. A nagyvárosi tömegek, a klímamenekültek leszármazottai, az átlagemberek bármilyen mélyre is nyúltak a zsebükben, nem iratkozhattak fel csak úgy a reinkarnálódási várólistára, így nekik az ingyenes digitalizáció maradt, a tudat puszta felköltözése a virtuális térbe.

– Ha bármiben segíthetek a továbbiakban… – mondta Milos élesben, gyanítva, hogy mi másért akart volna találkozni vele egy ilyen híres vállalkozó személyesen is. Persze, már sokszor előfordult, hogy adatelemezőként valamilyen magánügyben hívatták őt politikusok és celebek, hogy a nyomozói segítségét kérjék olyan információ megkaparintásában, ami valahogyan nem szivárgott be még a Központi Adatbankba. Elvégre a nagyvállalatok emberei mi mást is kérhettek egy magafajta poros kis elemzőtől mostanában?  Olyan infot, amihez por tapad. Valami ócskapiaci infokacatot, mint például megszerezni valamelyik pornósztár privát megosztását, és nagy tétekben csupa komoly kérdésekről szóló fogadásban venni részt azt illetően, hogy mi az illető nő kedvenc színe, ez ugyanis nem derült ki számukra a publikus profilon.

Történelem volt számára egy olyan találkozás, ami valamilyen csúcsbizalmas megbízatásról szólt, politikusok múltjának a kutatásáról, szigorú biztonsági rendszerrel ellátott szerverekbe való behatolásról, olyasmiről, amiről csak a jelenlevők tudhattak. Akkor még az oroszlánok is félelmetesek voltak és kiszámíthatatlanok. Talán újra azok? – pislantott zavartan a karámok felé, mintha onnan kellene kiolvasnia Vidmar reakcióját.

Vlad megütközve nézett rá, kissé el is húzódott, mint aki teljesen elhatárolódik a hátsó ajtóknál zajló adatböngészésektől. Úgy látszik, elfelejtette, hogy Adrian Vos tavalyelőtt decemberben milyen bizalmas információkért fizetett Milosnak Bige főbírót illetően.

– A fiamnak semmi oka az öngyilkosságra. Megölték – szögezte le hirtelen, hangjában düh bujkált.

 – Nőügy áll az elkeseredése hátterében, viszonya volt egy helyi nővel, Kisha Visserrel, akinek v-férje épp egy diszkarnáció-prédikátor. Helyszíneltünk MI kollégámmal, s szándékos gyilkosságra nem kaptunk konkrét bizonyítékot, uram.

– Akkor keressen, nyomozó! Ez a dolga!

– Mennyire tartotta a fiával a kapcsolatot? Esetleg tudna segíteni plusz információkkal?

– Nos, nem igazán tartottuk a kapcsolatot. Amióta meghalt a kislánya, eléggé eltávolodtunk. De… de megvásároltam Darko számára a reinkarnálódást – mesélte Vidmar, s közben látszott testtartásán, hogy nagy erőfeszítésébe kerül tartania magát. – Mindig lázadozott minden ellen – nézett V-Klara irányába. Aztán keserűen felnevetett: – Azt hitte, ha meghal, valamiféleképpen találkozhat majd Klarával.

– Akkor akár öngyilkos is lehetett – próbált Milos besegíteni neki egy elég egyértelmű következtetéssel.

Vlad felé fordult egész testével, de nem válaszolt, csak rosszallóan nézett. Milos tovább provokálta:

– Ha Darko visszautasította a reinkarnálódást, akkor mégis mit keresett Hillstadtban, a pontgyűjtögető várólistások zónájában?

– Gondolkodási időben egyeztünk meg.

Aha, szóval bezáratta – gondolta Milos.

– Hm, nézze, talán el kell engednie őt! Ugye, ugye… érti?

– Egy fenét! Élni akart! – kiáltotta a vállalkozó, fekete hajfürtök hulltak ránctalan homlokába.

A közeli karám felől megbotránkozott tekintetek néztek feléjük, a legelésző oroszlán is felkapta a fejét. Egy pillanatig mindenkinek zavar keletkezett a képeslapra kívánkozó szelídségébe.

– Nem ő az egyedüli rendellenesség Hillstadtban – fogta ekkor halkra. – Két héttel ezelőtt a háziállatok is eltűntek.

Milos látóterébe bekúszott egy Vladtól érkező lila engedélykérés közös virtuális setting-nyitásához, ő pedig egy röpke gondolatvezérléssel rákattintott a Megerősítés-re.

Az állatsimogatók elmosódtak a háttérben, helyette látóterét egészen elárasztották az agresszíven előtérbe nyomuló AR-képek. Mélyzöld virtuális fűszőnyeg folyt a lába alá, és amerre csak ellátott, gyökeret vert a térdig érő fű. Vaskos törzsű fenyők nőttek ki hirtelen a földből, ágaik hajladoztak a szimulált szélben.

A setting kiegészítői a jobb alsó sarokban ikonokba rendeződtek. Engedélyezte az érzékelő szimulátorokhoz való hozzáférést, azok kicsomagolódtak, és Milost apránként érzetek árasztották el. Az orrába fanyar erdei levegő költözött, fülében távoli varjú károgását hallotta, mintha csak a hang a háta mögül érkezne a parkból.

Bőre beleborzongott a mesterséges élménybe, érzékeit borzolták a virtuális környezetből agyába tóduló információk. A padjuk most egy v-tisztás közepében állt, nem messze az egyformán kocka alakú, élénk színűre festett, domboldalra épült házak sorától.

– A térfigyelő kamerák a Szarvaslegelő felé vezető utca végében látták őt utoljára – mutatott szét Vlad.

Milos kezdte elveszíteni a türelmét. Mégis miért gondolta Vlad, hogy egy kis helyszín-varázslattal meggyőzheti őt arról, hogy a fia halála komolyabb nyomozói munkát igényel, mint bármelyik másik hulla?

– Hát nem is tudom, Vidmar úr… Gondolom, azért fordult hozzám, mert nem akar túl sok figyelmet vonni a fiára. De ha tényleg gyilkosságról beszélhetünk egy ilyen isten háta mögötti helyen, akkor nem dolgozhatom egyedül. Az, hogy átfésülöm Hillstadt adathalmazát, nem lesz elég, mert minden egyes perc számít. Az összes helyi adatbanktól kell majd együttműködést kérnünk. Arra is számítson, hogy ha a fia az öngyilkos propaganda áldozata lett, simán leugrott onnan, hogy messziről leszarhassa az előfizetett reinkarnálódást.

– Nem érted – vált Vlad hangja egyre türelmetlenebb, testével egészen felé fordult. – Nézz szét! Nézz, fiam!

Milos hiába fürkészte a köréjük kivetült vad tájat, nem tűnt fel neki bármilyen rendellenesség.

Vlad ekkor arrafelé mutatott, ahol a lucfenyők sűrű ágai összeértek. Zoomolt. Milos ekkor már látta, hogy az öreg mire céloz.

Lábuknál fogva felakasztott kutyák és macskák lógtak a fák ágairól, felhasított testüket száradt vér takarta, alácsüngő beleik lengedeztek a szélben. A korábbi állatsimogató park bizarr erdővé változott körülöttük.

– Mennyit adott ezért a feketepiacos settingért?

– Ez nem mesterséges setting. Élő felvétel Hillstadtból. Egy napra rá, hogy a fiam meghalt és az a lány eltűnt, előkerültek a házi kedvencek... Ezt ma fedeztem fel, miközben Darko után bogarásztam a felvételeket.

– Úgy érti… tényleg megtörtént? – hebegte Milos, érezte, ahogyan a gyomra feljebb költözik.

– Minden ízében, szagában a tapintható valóság. Ezek az eltűnt, majd előkerült állatok aligha lettek öngyilkosok, fiam. Vissza kell menned és közelről megvizsgálnod a városlakókat.

– Miért nem tudnak róla bent a Központi Adatelemző Irodában?

Ekkor megjelent körükben Adrian Vos hologram alakja, és beigazolódott Milos sejtése, hogy a háttérben társaságuk volt.

Adrian épp a nyakkendőjét kötözte, odahaza hús-vér valója valahová éppen készülődőben volt.

– Huszonnégy órája nem engedünk ki Hillstadtból semmilyen megosztást, de ez fenntarthatatlan – újságolta –, és belvárosi körökben máris nagy port kavart a netes karantén.

Adrian, szőke, hullámos haját rendezgette. Fáradhatatlanul elégedett lehetett az új testével.

– Óvatosak vagyunk Hillstadt híreivel. Az a városka egy paradicsom.

Úgy érti, hogy purgatórium, egy bohócgyártó előszoba, ahonnan rizikós testi élményeket lehet letölteni az odaköltözött beszerzőktől? – szerette volna Milos kijavítani őt.

– Egyszerűen csak nézz szét a lakók körül, lássuk, mit találsz. Ettől függ, milyen köröket kell mozgósítanunk. Talán olyan fülekbe sugdosott pletykákra és mendemondákra is felfigyelhetnél így, amik nem jutnak el a kibertérig. Persze, be kell vonnunk a nemzetbiztonságiakat, de ők mindent a nekrobellis szektára fognak most. Mi ennél többre vagyunk kíváncsiak, ha érted, fiam.

Milos értette. Bólogatott is. Remek! Már csak ez hiányzott – nyugtázta. Egy magánnyomozás, amit nem zárhat le pár nap után. Hirtelen old-fashionnek érezte az egész életét.

Becsukódott mesterséges környezetük, egy banki csengőhang jelezte Milosnak, a számlájára kétezer virtcoin előleg érkezett.

A v-kacsa billegett a padon, mintha csak valamilyen szél lengetné. A kéken villogó Klara odaszaladt Vladhoz a tenyerét szaglászva, amin még elvileg érződhetett valamiféle generált állatszag. Már ha képes volt a v-tenyér bűzleni.

A szimulált gyerek feltápászkodott közéjük a padra, ahol az előbb még Adrian holoalakja lebegett, és ráült a számára láthatatlan kacsára.


 

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése