"Az irány már csak tünemény"

Bár idén eléggé elhanyagoltam a blogolást, a szokásos évértékelős decemberi bejegyzést elmaradhatatlannak érzem. A 2020-as évértekelőm szerint a tavalyelőtti év olyan volt, mintha disztópiában éltem/éltünk volna. Aztán 2021-et úgy értékeltem, mint amelyikben áttértem volna egy drámai zenével hangolt, karakterfejlődésre fókuszáló történetre, és ennek a műfaji váltásnak a pereméről szinte leszédültem. 

Hogy milyen zsáner volt számomra most 2022? Egy szédítő űropera, amelyben a távolságokkal kint és bent dacoltam. (ja, tovább szédelegtem, de ezúttal többet is láttam, értettem meg belőle, így tudatosabbá tehettem) Tele volt az eddigi évek alatt összesűrűsödött gázfelhőkkel, csillagporral, sötét anyaggal, gravitációerők játékával, és sok-sok paradoxonnal. Nagyon gyorsan csillagok ragyogtak fel, fényév távolságokba nyújtózkodtak a gondolatok, érzelmek, hogy világokat teremtsenek, majd összesűrűsödtek és fekete lyukként önmagukba zuhantak.

Nehéz számomra búcsút venni ettől az évtől és továbbállni, a legnehezebb és a legszebb évem volt, egyszerre volt magasság és mélység, halál és újjászületés, őrület és eszmélet, a határtalan, szelíd, nyári kék ég és az ugyanazt a csillagképet mutató, rideg űrt lehelő éjszaka, amit hiába is fürkész egy kapaszkodni vágyó tekintet, mert csak még elveszettebbé teszi őt az éhes kémlelés. Már sosem hiszem egyetlen sornak sem el, hogy az élet ilyen vagy az élet olyan. Az élet ilyenolyan, igen, egyszerre. Egy időben, ahogyan fent és lent sincs. Lehet, hogy nem mi szórakozunk az idővel, miközben használjuk, méricskéljük, hanem az idő méricskél minket és szórakozik velünk. :)

Hosszú évekig bakancslistámon volt egy élmény hajkurászása, ami tudom, pofonegyszerű (azért is frusztrált sokáig, hogy képtelen vagyok összehozni) Megismételni fiatal korom egyik élményét: pokrócon feküdni a mezőben éjszaka és bámulni onnan az eget, így élni át ismét azt, hogy ez a világ – és minden, mi benne történik, mint pl. az emberi gyűlölet és gonoszság, a butaság, a háború és az emberiség a tiktok-tükörben – és minden mi én is vagyok a „súlyos” nyavalyáival, külső, de még nagyobb belső küzdelmeivel NEM a teljes kép, a valóságnak csak egy hangyányi, majdnem jelentéktelen szeletkéje.  Szóval chill. Van valami több, magasabb, gigászibb, mint mi, és az élet csak egy játék, szintekkel, bónuszokkal, néha egy-két szörnnyel, de egyébként nem is "muszáj" túl komolyan venni magunkat. Hát tavaly nyáron a közelébe jutottam ennek a pokróc-élménynek, de aztán "a hegy visszadobta", s mégsem jött össze. Az idén azonban megadatott ennek lehetősége, és az élet iróniájaként ugyanott feküdtem júliusban, ahol tizenévesként az élménybe beleszerettem. Nemcsak űrállomást, bolygót, hullócsillagot, minden irányba szétszéledő repülőket fedeztem fel, hanem egy fura, pontos sorban haladó, egyenletesen szaggatott fénypontok csíkját is, amiről még másnap délben is találgattuk, mi lehetett.

Itt a bizonyíték, bocsánat, hogy nem valami káprázatos, mint James Webbé.

Aztán este a hírekből megtudtuk, hogy éjszaka ez az alakzat volt látható az égen (nahát!) és Elon Musk szatellitjei azok. Csalódottság, mert volt pár zseniálisabb elszálltabb teóriám is... De hátha ti majd mást is felfedeztek, valami rendkívülinek csak lennie kell! (lehet, hogy jobbnak, mint mi itt egymáshoz/magunkhoz "lent" vagyunk?)

Aztán ezt a személyes „űrutazást” – érzelmit és mozizót is, kint és bent – idén csupán megkoronázta az, hogy decemberben elindult csillagközi utazására a Könyvmolyképző űrállomásáról a Töredezés. :)

Még mindig ez a legkirobbanóbb esemény számomra, bár azért történtek velem elég vad dolgok is. Például – nem tudom miért, de idén a kutyák folyton felidegesedtek, ha biciklin láttak, és rendre megtámadtak, hogy leszedjenek róla (át is álltam a macskák pártjába idéntől, ők csak mindig enni kértek tőlem, és elhittetétek, ismerősök vagyunk. Ezt így kell.) Aztán eljött az a nap is, amikor a medve medvebőgés szedett le.

És akkor arról kellene írnom – főként –, egy ilyen bejegyzésben, hogy miket szerettem történetfogyasztóként az idén és mit ajánlok nektek olvasni és nézni… Tudom, hazudhatnék is valamit, hogy jó olvasónak és írónak tűnjek, amolyan igazi művelőnek és szakmabelinek, kövessetek, szeressetek és meg is tartsatok :) de sajnos „best of” könyvlistát nem tudok nektek most ajánlani. Túl sok könyvet letettem, az olvasás terén is szélsőséges impulzivitás pulzárság jellemzett, és egy nagy keresés lett belőle, minél eredménytelenebbül annál nyugtalanabbul, valahogy nem találtunk egymásra az olvasnivalókkal. Egyrészt a könnyedebb olvasmányok azért nem jöttek be, mert amikor az életed százszor izgalmasabb és előző nap a a pasi a medve elé akarja vetni magát, hogy te futhass, és hogy ezáltal is bebizonyítsa, mennyire szeret (de te még mindig nem tudod, akkor sem, hogy merre fuss) Egy biztos: már nem köt le az az olvasmány, hogy: „és akkor Jason a kék szemével rám nézett, s most mi legyen?”  Másrészt meg azért is olvastam keveset, mert elkövettem azt a hibát, hogy tematikusan kerestem. Vágytam a disztópikus történeteket, de akárhányszor nekilendültem egynek, a hangulata rendkívül nyomasztott, lerántott, rápakolt a világból folyton ömlő, kiábrándult világképre. Mintha vidám világvége már nem is létezne! Nem ízlenek már annyira nekem a sötét, nyomasztó világképek, adjatok humort, szép mezőket, tanítsatok újra hinni valamiben és örülni, csak úgy. Jelentem, a "miért ne?" életmentő. Így csupán két ilyen könyvvel jutottam el legalább a feléig, a Legvégül a szívvel (Atwood) és az Álmatlanokkal (Adrian Barnes) és most sem értem, hogyan sikerült. (tudom, hogy zseniálisak, legalábbis az egyikük, de majd visszatérek rájuk egy jobb világban, és csak azt fogom nézni, hű, de minőségi, és hű, de irodalom, meg hogy a valóságunk tükre. Nem tudom, vajon más is érezte az idén, hogy szükség van eszképizmusra újra megtanulni látni a jót is, a szépet is?) Na de befejeztem Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhídját remek ajánlásra, és pár pszichológiai könyvet is, amik sokat segítettek saját személyiségem űrkutatásában, és emellett rengeteg verset olvastam, rengeteg jó zenét hallgattam. Melyik az idei év kedvenc olvasmánya számomra, amit mindenképp ajánlhatok? Carlo Rovellitől Az idő rendje. Bármilyen időket is éljünk, ez a téma számomra örök. :D Minden évben foglalkoztat, az idő – még mindig bejön.:)

És akkor hogyan haladtam ebben az időintervallumban az írással? Sokat alkottam és építettem a fejemben, de alig írtam le valamit belőle, és nem is tudom, hogy hány száz novellaötletem tűnt el az éterben, mert nem jegyeztem le őket valahová. Nem tudom még, hogy 2023-ban mit sikerül megvalósítani, de egyelőre csak annyi fogadalmam van, hogy lejegyzek minden ötletet valahová, akkor is, ha félálomban kell ezt megtenni. Az már írás lenne…

És végül megemlíteném, hogy szerintem 2022-ben a legnagyobb esemény a világban, sőt a legmenőbb, a legizgalmasabb, ami sajnos valahogy mintha kimaradna most az év végi összegzésekből, az a James Webb űrtávcső. Ugye, láttátok már a vele készített képeket?

Külön köszönöm azoknak, akik elviseltek, sőt, szerettek, segítettek a fedélzeten, miközben rendezetten és rendületlenül tettünk egy újabb kört az űrben. Őket illeti, értük szóljon most a tűzijáték!

Kívánok mindnyájatoknak az új évben haladást, hozzá jó egészséget!

A Teremtés oszlopai -- James Webb űrtávcső NASA