ÉvÉrtékelés

    Pandi év végi beszámolója után nekem is kedvem támadt megírni egyet. Megtöröm a csendet, ami az idén a blogomon honolt, amúgyis régóta érik egy ilyen bejegyzés. Mostanában sajnos alig jártam itt. Ez nem jelenti azt, hogy meghaltam és a túlvilágiak mindent cenzúráznak :) azt sem, hogy meguntam és nem kívánom folytatni a blogolást, csupán tükrözi azt, hogy az idei év számomra mennyire mindenről szólt (a csendek a tartalmasak ám) csak éppen az írásról nem. Nemhogy regényt, de még elkezdett novellát sem sikerült befejezni. Időhiány, kimerültség, ingergazdag időszakok és zsúfolt szív és elme, az írói önkeresés mellékvágányai és gátjai, mikor melyik… vagy mind egyszerre? Egy barát, aki jól ismer, azt mondta valamikor az év derekán, hogy azért nem tudok írni mostanában, mert ami velem történik érdekesebb, mint amit ki tudok találni. Először még hízelgő volt a gondolat, hogy hű, de érdekes az életem :)) de aztán hamar kezdtem aggódni, hogy mégiscsak a fantáziámmal lehet baj, elvégre spekulatív regényt írnék. :) Ami a biztos, hogy idén nem maradt hely arra, hogy úgy igazából belemélyedjek egy külön világba. Van egy félig megírt történet, amelyik éget és annyira sürgősen szeretne kikívánkozni. Amikor nagyon elhanyagolom őt, akkor éjjelente átveszi az elmémet és szimulálásokat futtat akaratom ellenére. Ilyenkor valószínűleg lázad, és kísérletezik, hátha nélkülem is életre kelhetne, de annál többet ritkán sikerült elérnie, hogy fáradt vagyok másnap. Ebben a külön világban - Felhősírokban- a még testben élő szereplők feltöltött élményeikkel és emlékeikkel próbálnak túlélni, ezek a fizetőeszközeik is, és épp a fekete piacot kellene bolygatniuk most is, ha lenne írójuk. De éppen az írójuk faképnél hagyta őket és elment a saját élményeit begyűjteni.

    Régóta tapasztalom, hogy ahogyan a kevés inger, úgy a sok is káros hatással van nálam az írásra, nem találom ám csak úgy meg a világok közti átjárót.

   Talán még emlékeztek arra, hogy év végén gyakran listáztam filmeket vagy éppen könyveket. Ez az idén kimarad, mert egész évben nem tudtam annyi filmet nézni, hogy akár egy nyúlfarknyi ajánlót is létrehozhassak vagy akár kedvencet avassak. Az olvasásaimra is az volt a jellemző, hogy nagy lelkesedéssel beszereztem őket, fél napokat áldoztam arra, hogy elutazzak ehhez a könyvtárba, aztán nem sikerült őket befejezni. Sok regénynek nekifogtam, aztán mire újra sikerült kézbe venni őket, azon kaptam magam, hogy túlságosan kiestem a történetekből és veszítettem az érdeklődésből. Amiket végigolvastam azok többnyire non-fictionök, könnyű volt őket bárhol abbahagyni és újra kézbe venni, és ráadásul azt is éreztem, hogy az élethez kaptam is tőlük valamit. Az a fíling, amire igazából vágytam fikcióolvasás kapcsán nem kaptam meg egy történettől sem, és azt sem tudom, melyek és milyen regények adhatnák ezt meg nekem. Így arra kezdtem vágyni, hogy én írjak egy ilyet, ha már máshonnan nem kapom meg. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű…

Ki lennél? - játék

A kérdéssort a témázó könyves bloggerektől (Zenka, Nima, Abtsractelf, PuPilla, Sister, Anaria, Bea ) csentem, a műfaj szerinti helyzetgyakorlatok nagyon megtetszettek, megmozgatták a fantáziámat. Mert az egy dolog, hogy amikor olvasok, akkor beleélem magam egy szereplő helyzetébe, problémáiba, de attól „szabadidőmben” nem mindenkinek szeretném felpróbálni a köntösét vagy megkaparintani a helyét. :) Ha megjelenne előttem egy tündér, és azt mondaná, hogy nyertem az alternatív valóság-lottón és bárki lehetek egy kis műfajkalandozás keretében, akkor vajon hogyan választanék, kinek a szerepével verjen vagy áldjon a sors keze?

1. Ki lennél, ha egy mesében szerepelnél? Boszi, ent, hercegnő vagy herceg? Bármilyen szereplőt írhatsz! Mi történne veled?

Dorka lennék az Oz a nagy varázslóból, mert... járna vele egy Toto. :) Na jó, inkább azért, mert annyira életszerűnek éreztem mindig is. Lenne a történetemben gonosz boszorkány, jó boszorkány, szélhámos varázsló, szárnyas majmok, pipacsföld, lenne piros cipőm, de a lényeg, hogy lenne egy kis baráti köröm, egyedi, őszinte figurák, akik eléggé jófejek ahhoz, hogy legyenek saját valós vagy vélt problémáik, így aztán közös céllal nekivághatnánk a sárgatéglás útnak. Útközben sok tapasztalatot és önismeretet szereznénk, és persze végig hinnék abban, hogy egyszer majd hazatalálok.

2. Ki lennél egy fantasy regényben? Milyen szereplő lennél, milyen regényben?

Forrás

Egy nomád életmódot folytató egyszerű csokiárus lennék, aki bejárja a különböző birodalmú városokat, falvakat. Egy utazó Vianne Rocher fantasy változata, mondjuk. Csokibarna, elegáns ruhákba öltöznék – már amennyire a körülmények engedik – és egy nyakba akasztható aranytálcával fordulnék be fogadókba, várkastélyok udvarába, kolostorokba, sikátorokba, gyanús házakba. Minden kézműves bonbonom belsejében más-máz ízű (mágiával bíró, pszt!) töltet lenne, ugyanis ezekkel javítgatnám titokban minden természetes és természetfeletti lény jellemét. Ja, és mellékesen: alakítanám a politikai viszonyokat. Remélem, sosem derülne ki, hogy éjszakáimat egy párhuzamos világ elvarázsolt erdejében töltöm, ahol egy hatalmas üstben sötét csokoládé rotyog. Még a végén rám sütnék, hogy valamiféle boszorkány vagyok.  (Bár lehet, ez sem lenne gond, ha a történetemet Goldenlane írná meg?)
   

Beszámoló a Könyvfesztiválról

A hétvégén először jártam Könyvfesztiválon, és vegyes érzések kísérték a beavatást. 

Egyrészt sokat izgultam… olvasóként. A sovány pénztárcám mellett van egy hosszú könyvlistám, de mivel optimista vagyok, úgy terveztem, legalább egy könyvet megveszek, sőt, megpróbálom kiszorítani, hátha sikerülne kettőt is. (arról hadd ne beszéljek, a standok előtt hány cím vésődött be és most hány könyvnek kísért a szelleme) Viszont motoszkált bennem egy kis félsz, nem voltam biztos abban, hogy elég lesz a pénzem arra az egy-netán-két-könyvre… család is volt nálam. :)

 Elkísértek Budapestig, tizenöt órát zötyögtek velem egy széken - mármint ki-ki a maga székén. (és akkor az ilyesfajta részletekre éhezőknek: menet az egész éjszakát egy hideg vonaton töltöttük, jövet pedig egy egész napot fullasztó vonaton; péntekre érkeztünk hogy szombaton pihent legyek; sokszor eltévedtünk; sokszor megkerültünk; a kaján spóroltunk, nem a látnivalón, mégis keveset láttunk, legalábbis ahhoz képest, amit még megnézni akartunk)

Szombaton a családom elkísért a Millenárisra azzal a tervvel, hogy kicsit ők is szétnéznek, majd csinálnak utána valamilyen külön programot, amíg én dedikálok. Itt kezdődött az olvasói kálváriám, ugyanis a lányom meglátta, hogy megjelent a Kane Krónikák harmadik része (kösz Rick Riordan, kösz Könyvmolyképző Kiadó) és lecsapolta a könyv(ek)re félretett pénzemet! (utoljára trikó és táskavásárlásnál jöttem rá, hogy nem a tini lányommal, hanem dugiban kell magamnak ezután vásárolgatni)

És most jöjjön a másik énem… :)

Másrészt íróként abszolút nyugodt voltam, és tele kíváncsisággal. Demi Kirschner és V. K. Bellone barátsága szó szerint körülvett, és a vidám hangulat miatt nagyon rövidnek tűnt a dedikáló asztalnál töltött idő.

 V. K. Bellonének külön köszönet, hogy biotechnológusként olvasta és véleményezte az Alkonyőrzőket. Remélem, a közelben marad, még ha csak online is… :) Deminek pedig köszönöm, hogy elültette fejembe a tetoválás gondolatát. Beának köszönöm a csokit, Kárpáti Andinak a kávét, Bessenyei Gábornak az idejét, a beszélgetést és az év legmenőbb selfijét. :)

Dedikálok - és más hírek

Idén ott leszek a Könyvfesztiválon, és szombaton 13.00 órakor dedikálom az Alkonyőrzőket a Millenáris B épületében a 8-as standnál. Ha arra jártok, de épp nincs nálatok a könyv, akkor is gyertek oda az asztalhoz könyvjelzőért. Demi Kirschner és V. K. Bellone írónőkkel leszek egy asztalnál, szerintem könnyű lesz megtalálni minket. :)

Jaj, hogy izgulok, ez lesz életem első könyvfesztiváljaaa!…. Lassan el is felejtem, hogy az időpont miatt két másik fontos, régen várt eseményt mondok le. gyorsan, gyorsan, gyorsabban... terveznem kell, ide a programot! És hol a térkép?... asztmongyahogy: Millená...ris. 

Ó, de még annyit kell aludni jövő hétvégééig!

Addig is itt van egy facebook-esemény, virtuálisan itt máris integethettek vissza:
https://www.facebook.com/events/209731009774724/

(ne, ne, kérlek, ne is kérdezzétek, igen, újraindítottam a szerzői fb-oldalamat, na. Rájöttem, nem tudok élni a facebook nélkül… :) Bevallom. De ugye, néha el kell veszíts dolgokat, hogy megtudd, mit jelentettekblabla. Még egyszer nekifutok. Különben is nekem Cukerbácsi nemcsak sokat elvett, de sokat, sokat is adott. )

Más hírek:

A Nagy Könyves Beavatás oldalon zajló játékok keretében pár fiatal videót készített az Alkonyőrzők egyik jelenetéhez, mintha csak a könyvből készült filmadaptáció előzetese lenne. Rengeteg munka van benne, nagyon megtisztelő. Tekintsétek meg ti is, iszonyúan akciódús és figyelemfelkeltően izgalmas lett.

Ugyanezen az oldalon Minerva baglyai tollából fanfictiont is találtok Anyai szeretet nélkül címmel. Ha kíváncsiak vagytok Deira anyukájának a történetére, ajánlom figyelmetekbe a novellát:
http://nagykonyvesbeavatas.hu/node/2119

Kívánok nektek egy illat- és élménydús, lélekemelgető és -melengető, szép tavaszt! Cipeljétek magatokkal az olvasmányaitokat is, ne felejtsétek kivenni részeteket a napfényből! :)


.

Sorok mögött: Állati bejegyzés

 A következő blogbejegyzés írása közben egyetlen állat sem sérült meg.

Ritka állatfaj vagyok: olyan író, akinek nincs cicája. Dehogy, szeretem a macskákat, nagyon, bárhol, bármikor, de ha kellene választani, kutyát vennék el. Bakancslistás vágyam kutyabarátságot ápolni, mondjuk egy ilyennel…

mostanában a mopszokban gyönyörködtem, de azért nehéz lenne a választás…

na jó, ígérem, ez az utolsó, de annyi cicás kép és videó után nézzétek el nekem

 de félek, hogy túlságosan bonyolítja az életemet, de annyira kicsi a lakásunk, plusz ha több napra csavarogni támad kedvünk, mi lesz vele? Beérjük hát két pirinyó, huncut állatkával.

Shifu és Pocok. Agyonszeretett, őshonos állatfaj nálunk, meg sem tudom számolni, hányadik rendként tapossák itt a mókuskereket.

 Először nem nagyon feküdt blogoláshoz ez az ebadta téma, de aztán belegondoltam, hogy az Alkonyőrzők kész Noé bárkája. Minek kötni az ebet a karóhoz, amikor még a borító is állati!? :)

Sorok mögött: A halogatás művészete

Mindnyájunkban él egy Pató Pál úr, ettől nem vagyunk különlegesek – ahogyan attól sem, hogy írók vagyunk és az alkotás terén (vagy ott is) küszködünk a halogatással. Egy tűzoltó nem halogathatja, hogy nekilásson a munkájának, de ha egy író addig halogatja a regény megírását, hogy végül sosem készül el, attól még a világ köszöni szépen jól van, és megy tovább az élet. :)
A tűzoltó, az orvos, a tanár, de még a szemételhordók is nagyobb hősök, mint az írók. :) Ha perverzül ki akarnánk élni az ősi történetmesélő ösztöneinket és mások előtt, akkor időnként előfordulhat, úgy kell szembenézni a halogatással, mint egy olyan tünettel, ami nem a lustaság gyümölcse, hanem egy "művészi" (?) folyamat pipaccsal telenőtt szántóföldje, roskadófélben álló háza. Van, aki felköti a gatyáját minden válsághelyzetben, minden behatások közepette és nekifeszül bármi áron. Odaülnek, nem nyafognak, megcsinálják és kész. Tudják mit akarnak, mikor akarják, kiknek, és hogyan. Az ilyen írók megérdemlik, hogy a könyvpiac rendre kidobálja  magából a történeteiket. Aztán van a tébláboló, aki szeret halogatni különféle okokból. Lehet hogy lusta és kevés önfegyelemmel rendelkezik, és lehet, sosem lesz befejezett története emiatt,  úgy ahogyan kikötött sála sem. Aztán van a túlélő tébláboló, akinek csak annyi a baja, hogy nehéz a szülés.

Lustaságon kívül rengeteg okból halogathatjuk a mű megírását. Talán félünk sikertől, kudarctól? Félünk, hogy a semmiből létrehozott világ nem lesz tökéletes? (mintha bármilyen világ is valaha tökéletes lehetne) Halogatunk, mert nem érezzük az inspirációt, vagy nem vagyunk elég motiváltak, vagy elég informáltak arról, amiről írni akarunk, és ilyenkor csak a végeredményt szeretjük, nem magát a folyamatot is. A fejünkben kivetülő ideális regényt akarjuk látni a papírra vetett szaros első sorok helyett. Most. Azonnal. Ropogósan. A tevékenység, amivel épp helyettesítjük kifizetődőbbnek, örömtelibbnek érződik, jobban jutalmaz. Halogatunk akkor is, amikor agyunkra ment a belső szerkesztőnk és kritikusunk, inkább nem írunk, csakhogy végre megszabaduljunk tőle. Halogatunk, mert túlságosan figyeljük a visszajelzéseket, a szerepünket, helyünket, presztízsünket pofozgatjuk. DE a halogatás a tudatalatti félelmek helyett néha simán lehet a történetszületés folyamatának szükséges része is.

Így halogatunk akkor is, amikor félrement valami a kéziratunkban, amikor nem érezzük elég erősnek az ötletet, a karakter felszínes és nem képes izgalmat nyújtani, amikor várjuk az ötletek leülepedést, az érlelődést, amikor kutatómunkát végzünk, amikor értelmezünk és összekapcsolunk, vagy amikor régi világok tisztulnak ki belőlünk.

    Vagy halogatunk… mert megszületik bennünk a kérdés: mi értelme?