Pillanatkép 20.20-ból

 

Nemrég meséltem arról, hogyan fejeztem be végre az új kéziratomat, most arról blogolnék, hol tart a folyamat. A kiadó sajnos idén nem tudja megjelentetni a regényt a járványhelyzet miatt. Mondjuk ez azért jó, mert nem szorít az idő, hogy elvégezzem a történeten a szükséges átírásokat és javításokat, amik az elbírálása során felmerültek. Mivelhogy kicsit zsánerileg ez is mixre sikeredett. :D

 

Ismerve magamat, kicsit megtörténhet, hogy ha az elkövetkező egy évben hónapokban belevetem magam és bőséges idővel és jókedvvel, akkor eléggé más lesz a regény, mint amilyen most. Vagyis remélem, úgy tudom fejleszteni, hogy jobb legyen, ne rosszabb. :) Amit megígérek, hogy biztosan megmarad benne, az a: tilos a halál jelige. :) Ígérem, továbbra is bűncselekménynek fog számítani, ha a világot megfosztod a személyiségedtől, élettörténetedtől, adataidtól. Ennek érdekében továbbra is rendelkezésedre fog állni a mesterséges reinkarnáció. Hogyan? Még mindig nem tudod kifizetni, 2021-ben sem?! Sebaj, mert még mindig folytathatod a virtuális örökélettel, amely lehetővé teszi, hogy kikerüld a test korlátait, csak okos és tiszta dolgokkal foglalkozhass. Oké? Igen, igen, tudom, óriási klisé - főleg a Valós halál óta - ez az ide-oda töltjük vagy konzerváljuk majd konvertáljuk digitalizáljuk tudatunk, ahogyan az új test-ötlete is, de gondoltál már bele, tudod te, hány lelket ér percenként trauma a testi kívánság és bűnözés miatt? Ja, belegondoltál. Mára már ki nem? :D De maradjunk csak a normális hétköznapiság talaján! Ugye milyen nehéz materializáltan félni a járványtól? Bizony, a koronavírus is mindenhol ott van, megtapad… és hadd ne is beszéljünk az örökös fáradtságról, a fogfájásról, az éhezésről, a hányásról, a fázásról. Milyen primitíven evoluált függőség! Ugye? Na meg a sok szag, izzadtság, testi nedv, ürülék és krákogás, menstruáció… Meggyőztelek? Akkor gyere, gazdagítsuk az univerzális adatbázist az igazi, felsőbb rendű értékekkel. Gazdag akarsz lenni emberi lélekként az örökéletben, nem? Ne felejtsd: az élménytranszfereknek köszönhetően érzeteket és élményeket is feltölthetsz és megoszthatsz! Abba azért belegondoltál már, hogy amikor új, fejlesztett testet kapsz, az a test egy olyan cégmárka és termék, amivel nem hajkurászhatod csak úgy a kalandokat és élvezeteket? Nem száguldozhatsz tovább csak úgy, nem úszhatsz, repkedhetsz, lovagolhatsz, motorozhatsz, bungee jumpingolhatsz, feküdhetsz ki az út közepére, sziklák peremére, semmi, de semmi rizikós dologba nem mehetsz bele, mert nem engedi meg a biztosításod. Szóval, mégsem kellene egy ilyen új test? Gyere, sajnáljuk együtt a szegény gazdagokat! Na és azt hallottad, mennyi gazdag reinkarnált mélyen a zsebébe nyúl, ha a címkéket egy kis odafigyeléssel használod a feltöltött érzetekhez? Csak egy kis marketing kell, és a te élményeidet fogják bérelni! Ebben a világban maradunk...

A merészség keresése

Ahogyan az előbbi bejegyzésemben is említettem, mostanában nem igazán sikerült foglalkoznom a sztoriéhségemmel, nem sikerült időt szánni olvasásra, filmekre vagy sorozatokra. Kezd tudatosodni, mekkora szerepe van ebben annak az ördögi körnek is, hogy minél kevesebb időt szánsz "művelődésre", annál nagyobb gonddal akarod megválasztani a „műsort”: kielégítően szórakoztató is legyen, meg úgy is érezzed, kaptál tőle valamit. Megfigyeltétek ti is mennyire gondban vagyunk a bőséges kínálat miatt? :) Tegyük fel, van pár órám rá, tehát az lenne jó, ha a darab okos is, lelke is van, izgalmas is, szerkezetileg jól kivitelezett, jobban teszi, ha fantasztikum, és ami a legleglegfontosabb: tudjak hozzá valamiért kapcsolódni, üzenjen valamit, ami számomra épp fontos. Hát azért szűkül a kör, na… :) S talán a korral is jár, hogy a stand-uposokon kívül más már nem nevettet meg (nincs az a vígjáték) és ha a pincébe leoltják az operatőrök a villanyt se ijedek meg, úgyis tudom, a csapatból ki marad élve a végén. Ennyi évesen s ennyi elvárással annyi minden túl klisé, túl piszmogó, vagy túl sekélyes és érdektelen. Vagy van konfliktus, de erőltetett, vagy úgy csinálnak a végén, mintha nem is lett volna, vagy idegesítő drámakirályok eleve a jellemek, azt sem tudják, mi az igazi probléma. :))

   Egyre gonoszabb leszek, a férjem sem tud velem filmet nézni, állítólag szörnyű vagyok, mindenhol bakit látok. Ami a legrosszabb, nem állom meg, hogy ne mondjam ki, s akkor az nemhogy felér egy brutális spojlerrel, de ki is dobja a műélvezőt. :D Ez még rosszabb a mi esetünkben, mert ő sosem emlékszik arra, hogy ezt vagy azt a filmet már látta, képes megnézni újdonságként még egyszer! (mi persze emlékszünk, hogy 2004 decemberében látta - mert láttuk, hogy látta - azt a filmet) :D

   Mivel a kínálat túlontúl nagy, így túl sok időmbe kerül már eleve a válogatás is, így inkább hagyom az egészet. Amivel mégis kockáztattam idén, az a Westworld, mivelhogy korábban bevált, nagyon megszerettem. Nem állítom, hogy most az új évad nem tudott újat nyújtani, főleg mondanivalóban és szereplőkben, -- ezekben meg az utolsó két részben, a többit untam -- de mégis mintha nem ugyanaz a sorozat lett volna, amitől régen eldobtam az agyam. Hiányzott a kihívás elé állító csavarossága, ráérős átgondoltsága, valamint Anthony Hopkinsszal együtt mintha eltűnt volna az a filozofikussága és különleges hangulata is, amiért annyira megszerettem. Talán ha egyszerre darálom le ezt az évadot, jobban sajnáltam volna a rászánt időt.

Az alkotás és a mutáns óriáskígyó

„Megszökött a férjed egy politikussal? Alkoss! Egy mutáns óriáskígyó eltörte és megemésztette a lábadat? Alkoss! A nyomodban liheg az adóhatóság? Alkoss! A neten azt írják, hogy ostoba vagy, aljas szándékok motiválnak, ráadásul mások már régen megcsinálták ugyanezt? Alkoss!”

 (Neil Gaiman)

Remélem, jól vagytok, és sikerül éppen minden téren kapaszkodókat találnotok magatok körül. Én január elején még azt hittem, hogy 2020 az én évem lesz. Ha az instagramomat követitek, akkor ott volt is egy olyan posztolásom az év első napjaiban, ami alá ezt írtam: „Évek óta nem írtam két napon és fél éjszakán át, szakadatlanul. Ahogy jólesik. A szereplők végre megéheztek (a család is, gondolom) Szó elájv! 2020, na gyere ide, na, úgyszeretlek!” :D Februárban azonban már láttam, hogy sokkal több munka van a kéziratommal, mint amennyit saccoltam, és a leadási határidőről megint le fogok csúszni. Gondolkodtam éppen, hogy munkahelyet kellene váltanom megint, különben sem tesz jót nekem az egész. Előtte azonban kivettem a tavalyi szabadságomat március elején, hogy nyomjam az írást fullban, csakhogy ennek végét szétcincálta az, hogy hipsz-hopsz kitört a "világvége". Úgy éreztem, mintha az egész világ összeesküdt volna az ellen, hogy én megírjam ezt a regényt. Minden borult, amit tavaly ősz óta szépen kialakítottam valahogy magamnak, átszerveződtek a munkanapjaim is, pedig hát mellette éppen még más bevállalásaim is voltak. Hogyan hatott rám ez a beköszöntő világkrízis? Engem is  meglepett, de startból túlélő üzemmódba kapcsoltam, bekeményítettem, és azt mondtam magamnak: oké, vége a nyafizásnak, mindent végigcsinálok, és ha minden összeesküdt ellenem is, megcsinálom – a munkahelyemet is, már csak azért is, mert ez most ugye nem a változtatások ideje, hanem a megkapaszkodásé, a másik bevállalásomat is, azt meg azért, mert annyira jó ilyesmikben részt venni, a regényt pedig meg azért, mert: Ha most nem, mikor? Úgy éreztem, most vagy soha. Meg ugye Neil Gaiman is megparancsolta megmondta: Eljött a világvége? te csak alkoss!

Egy páratlan év története

Azt hittem, idén biztosan elmarad, hogy év végi bejegyzést írjak, nekem felmutatnivalóm nincs, ami az írói tevékenységet illeti, de még csak mondanivalóm sem. Aztán látva az Írók egymás közt tagjainak a bejegyzéseit, kedvet kaptam hozzá.

   Történetek szempontjából mind íróként, mint befogadóként, a 2019-et számomra az útkeresés és a letisztulás jellemezte. Írás terén nem volt semmilyen megjelenésem, de még befejezett kéziratom se, a blogra is egyetlen bejegyzés került, a Felhősírok című novella. Az íróasztalomnál sem történtek nagy áttörések, a billentyűzet is sokat porosodott, vannak jól sikerült, az újdonság erejével ható pillanatok, de leginkább az volt a jellemző, hogy törlök vagy átírok, mert már megint elégedetlen vagyok az egyes szám első személlyel vagy a jelen idővel. Leginkább az frusztrált, hogy nem találom az összefüggéseket, valami mintha folyton hiányozna, a fejemben létező világ túl sok a türelmemhez és a képességeimhez. Novemberben látva, hogy mindenki nanowrimozik, nagy elhatározás szállt meg egy újabb mellékötlettel, s eldöntöttem, most a belső szerkesztő szépen vakációra vonul, s minden nap ha törik, ha szakad, írni fogok. Szakadt és tört is a fellángolás hamar, és még alibim is lett, mert egy teljesen felforgatott lakásban találtam magam és kezelésekre is járnom kellett. 

   Lehet, hogy engem a karakterszámok tényleg képtelenek lelkesíteni vagy motiválni? Az biztos, hogy csupán a teljesítmény felmutatásáért nem megy a „hú, de kreatív vagyok”-mibenlét. Kicsit arra emlékeztetett az egész, amikor a gyári lánynak ki van adva, hogy hány hátsó zsebet kell levarrnia a nyolc órában. :) Sokkal jobban motivál, ha álmodozás közben egy új fordulat vagy háttér beugrik, vagy ha írok egész nap két olyan bekezdést, amire büszke lehetek, és újra meg újra visszaolvasom. Na jó, tudom, abból jövő karácsonyra sem lesz kerek a történetem. :D

Idei olvasmányaimból kedvencemmé avattam Alan Wattstól: A bizonytalanság bölcsességét, Yalomtól a Szemben a nappalt, és Safrantól az Időt. Tudom, tudom, egyik sem fikció, a halál is szalonképesebb fickó bennük, nem játszadozunk az idővel sem; a szerzők bizony lényegretörően, direktben fogalmaznak. Becsszó, próbálkoztam regényekkel is, de valamiért a türelmetlenségembe ütköztek, képtelen voltam bennük elmélyülni, így aztán túlságosan sajnáltam a befektetetett időt. Év végére kezdtem áttérni inkább a novellákra, az a legújabb benyomásom, hogy gyakran egy terjedelmes regényben sincs jobban kibontva egy ötlet, mint egy novellában. Meg aztán novelláskötetért valahogyan szívesebben is adok ki pénzt, praktikusabb az ilyen türelmetleneknek, mert egyszerre több történetet vásárolhatok, és csak akad benne legalább egy olyan történet, ami tetszik is.

Ki lennél? - játék

A kérdéssort a témázó könyves bloggerektől (Zenka, Nima, Abtsractelf, PuPilla, Sister, Anaria, Bea ) csentem, a műfaj szerinti helyzetgyakorlatok nagyon megtetszettek, megmozgatták a fantáziámat. Mert az egy dolog, hogy amikor olvasok, akkor beleélem magam egy szereplő helyzetébe, problémáiba, de attól „szabadidőmben” nem mindenkinek szeretném felpróbálni a köntösét vagy megkaparintani a helyét. :) Ha megjelenne előttem egy tündér, és azt mondaná, hogy nyertem az alternatív valóság-lottón és bárki lehetek egy kis műfajkalandozás keretében, akkor vajon hogyan választanék, kinek a szerepével verjen vagy áldjon a sors keze?

1. Ki lennél, ha egy mesében szerepelnél? Boszi, ent, hercegnő vagy herceg? Bármilyen szereplőt írhatsz! Mi történne veled?

Dorka lennék az Oz a nagy varázslóból, mert... járna vele egy Toto. :) Na jó, inkább azért, mert annyira életszerűnek éreztem mindig is. Lenne a történetemben gonosz boszorkány, jó boszorkány, szélhámos varázsló, szárnyas majmok, pipacsföld, lenne piros cipőm, de a lényeg, hogy lenne egy kis baráti köröm, egyedi, őszinte figurák, akik eléggé jófejek ahhoz, hogy legyenek saját valós vagy vélt problémáik, így aztán közös céllal nekivághatnánk a sárgatéglás útnak. Útközben sok tapasztalatot és önismeretet szereznénk, és persze végig hinnék abban, hogy egyszer majd hazatalálok.

2. Ki lennél egy fantasy regényben? Milyen szereplő lennél, milyen regényben?

Forrás

Egy nomád életmódot folytató egyszerű csokiárus lennék, aki bejárja a különböző birodalmú városokat, falvakat. Egy utazó Vianne Rocher fantasy változata, mondjuk. Csokibarna, elegáns ruhákba öltöznék – már amennyire a körülmények engedik – és egy nyakba akasztható aranytálcával fordulnék be fogadókba, várkastélyok udvarába, kolostorokba, sikátorokba, gyanús házakba. Minden kézműves bonbonom belsejében más-máz ízű (mágiával bíró, pszt!) töltet lenne, ugyanis ezekkel javítgatnám titokban minden természetes és természetfeletti lény jellemét. Ja, és mellékesen: alakítanám a politikai viszonyokat. Remélem, sosem derülne ki, hogy éjszakáimat egy párhuzamos világ elvarázsolt erdejében töltöm, ahol egy hatalmas üstben sötét csokoládé rotyog. Még a végén rám sütnék, hogy valamiféle boszorkány vagyok.  (Bár lehet, ez sem lenne gond, ha a történetemet Goldenlane írná meg?)
   

Beszámoló a Könyvfesztiválról

A hétvégén először jártam Könyvfesztiválon, és vegyes érzések kísérték a beavatást. 

Egyrészt sokat izgultam… olvasóként. A sovány pénztárcám mellett van egy hosszú könyvlistám, de mivel optimista vagyok, úgy terveztem, legalább egy könyvet megveszek, sőt, megpróbálom kiszorítani, hátha sikerülne kettőt is. (arról hadd ne beszéljek, a standok előtt hány cím vésődött be és most hány könyvnek kísért a szelleme) Viszont motoszkált bennem egy kis félsz, nem voltam biztos abban, hogy elég lesz a pénzem arra az egy-netán-két-könyvre… család is volt nálam. :)

 Elkísértek Budapestig, tizenöt órát zötyögtek velem egy széken - mármint ki-ki a maga székén. (és akkor az ilyesfajta részletekre éhezőknek: menet az egész éjszakát egy hideg vonaton töltöttük, jövet pedig egy egész napot fullasztó vonaton; péntekre érkeztünk hogy szombaton pihent legyek; sokszor eltévedtünk; sokszor megkerültünk; a kaján spóroltunk, nem a látnivalón, mégis keveset láttunk, legalábbis ahhoz képest, amit még megnézni akartunk)

Szombaton a családom elkísért a Millenárisra azzal a tervvel, hogy kicsit ők is szétnéznek, majd csinálnak utána valamilyen külön programot, amíg én dedikálok. Itt kezdődött az olvasói kálváriám, ugyanis a lányom meglátta, hogy megjelent a Kane Krónikák harmadik része (kösz Rick Riordan, kösz Könyvmolyképző Kiadó) és lecsapolta a könyv(ek)re félretett pénzemet! (utoljára trikó és táskavásárlásnál jöttem rá, hogy nem a tini lányommal, hanem dugiban kell magamnak ezután vásárolgatni)

És most jöjjön a másik énem… :)

Másrészt íróként abszolút nyugodt voltam, és tele kíváncsisággal. Demi Kirschner és V. K. Bellone barátsága szó szerint körülvett, és a vidám hangulat miatt nagyon rövidnek tűnt a dedikáló asztalnál töltött idő.

 V. K. Bellonének külön köszönet, hogy biotechnológusként olvasta és véleményezte az Alkonyőrzőket. Remélem, a közelben marad, még ha csak online is… :) Deminek pedig köszönöm, hogy elültette fejembe a tetoválás gondolatát. Beának köszönöm a csokit, Kárpáti Andinak a kávét, Bessenyei Gábornak az idejét, a beszélgetést és az év legmenőbb selfijét. :)