MÁR RENDELHETŐ!
A megjelenési dátum: 2022. 12. 16
1. FEJEZET
A tó áttetsző vize rózsaszínbe váltott
a parthoz közeledve zavaros hullámokkal nyaldosta a behajló fűzfaágakat, megfestette
a fűcsomókat. Keleten a fenyvessel borított dombok felett már pitymallott az
ég, de nem a hajnal pírja olvadt a tó vizébe, hanem a felszínén lebegő holttest
vére.
Amíg a két helyi tűzoltó azzal volt
elfoglalva, hogy leszedjék a drón robotkarjáról a tetemet, amit az éppen
kiemelt a vízből, Milos fel-le sétált, s meg-megállt, hogy tekintetével minden
irányban átfürkéssze a Sharid-tó környékét. Pillantása előbb a tavat körülölelő
sétányt kutatta, majd távolabbra siklott, s elidőzött a torkolatnál.
Észak felől egy hegyi patak szaladt a
tó felé, de kőszirtre érkezett.
Átbukott rajta, s vízesésként csobogott
alá.
Milos elképzelte, ahogyan az áldozat
leveti magát onnan a szirtről. Rég volt ennyire pofonegyszerű esete. Az
elmúlt öt és fél hónapja arról szólt, hogy a Központi Adatelemző
Iroda elemzőjeként naponta kihívták őt különböző helyeken talált holttestekhez.
Bizonyítania kellett az öngyilkosságokat, s kizárni a gyilkosság gyanúját.
Akasztás, mérgezés, főbelövés, fulladás, érvágás… a halál ezernyi arcával
találkozott, amióta járványszerűen megszaporodtak a külvárosi öngyilkosságok.
Csakhogy eddig az ideológiai járvány kizárólag nyomornegyedekben szedte
áldozatait, nem ilyen újonnan épült kis élményvároskában, mint Hillstadt.
A körülmények alapján talán ezúttal
gyanakvóbb is lehetne, de az öngyilkosságok rég nem arról szóltak, hogy emberek
menekülnek az élet nehézsége elől, hanem haláldicsőítést propagáló tanoknak szánt
áldozatról. Miért is lenne védett ettől egy kis élményvároska, bármennyire is
rendezett életű?
A két tűzoltó a pázsitra fektette a
kiemelt hullát, amiről csepegett a víz. A férfi arca színtelen volt, ajka
bekékült, szeme csukva. Fekete, hosszú hajába hínárok, fűszálak ragadtak,
sportos ruhája ázottan a testére tapadt. A fej hátsó részén jól látható sebből
nem szivárgott már a vér, a törés helyét a víz többnyire tisztára mosta.
– A francba! – tört ki az egyik
tűzoltóból. – A jó büdös francba! Darko az!
– Köszönöm – fordult Milos a tűzoltók
felé, és sikerült csak enyhén neheztelnie rájuk, amiért ránézésre azonosítani
akarták az elhunytat. Milos próbálta éreztetni velük, hogy innentől többé nincs
szükség rájuk. – A halottszállítók már úton vannak – vetette oda nekik
mogorván. – Innentől az ügyet csak távolból követhetik, kérem.
Aztán hátat fordított nekik.
Megértette, hogy a helyi törvények szerint minden fizikai segítséget és
bevetést a tűzoltók intéznek, de nem hagyhatta, hogy túllépjék a hatáskörüket.
Az azonosításhoz inkább igénybe vette virtuális nyomozótársa segítségét.
Proul akárhányszor megjelent Milos
látóterében, ő teljesen megfeledkezett arról, hogy barátja csupán egy
mesterséges intelligencia, egy valós környezetbe illesztett virtuális figura,
és Milos csupán a beépített idegi interfészének köszönhetően láthatja őt.
Az előhívott férfi rózsaszín frakkban
és hozzáillő nyakkendőben jelent meg, mintha bálba indulna épp, kesztyűs
kezével elegáns köszöntést intett. Milos már megint alulöltözöttnek érezte
magát kollégája mellett a sötétzöld dzsekijében, arról nem is beszélve, hogy
Proul mindig jól fésülten tisztelte meg látóterét a jelenlétével, míg ő borostásan
és zilált frizurával fogadta őt, mintha éppen most kelt volna ki másnaposan az
ágyból. Bárcsak ő is egyetlen kézlejtéssel járó frissítéssel javíthatna a
kinézetén, vagy azon, ahogyan éppen érzi magát.
– Szép jó reggelt! – szólalt meg a
digitális nyomozótársa.
– Jó reggelt, Proul! Van egy fogásunk.
– Jól látom, hogy nem reggelizni
hívtál?
– Nem, most nem asztaltársaságban
vagyunk – mutatott Milos a lába előtt csöpögő holttestre.
– Egy pillanat. Átöltözöm – emelte fel
bocsánatkérően az ujját Proul. Valóban egy pillanatig tartott, s komor, szürke
ballonkabátot öltött. – Ki talált rá, és hogyhogy ilyen korán itt vagy? –
csodálkozott.