Beszámoló a Könyvfesztiválról

A hétvégén először jártam Könyvfesztiválon, és vegyes érzések kísérték a beavatást. 

Egyrészt sokat izgultam… olvasóként. A sovány pénztárcám mellett van egy hosszú könyvlistám, de mivel optimista vagyok, úgy terveztem, legalább egy könyvet megveszek, sőt, megpróbálom kiszorítani, hátha sikerülne kettőt is. (arról hadd ne beszéljek, a standok előtt hány cím vésődött be és most hány könyvnek kísért a szelleme) Viszont motoszkált bennem egy kis félsz, nem voltam biztos abban, hogy elég lesz a pénzem arra az egy-netán-két-könyvre… család is volt nálam. :)

 Elkísértek Budapestig, tizenöt órát zötyögtek velem egy széken - mármint ki-ki a maga székén. (és akkor az ilyesfajta részletekre éhezőknek: menet az egész éjszakát egy hideg vonaton töltöttük, jövet pedig egy egész napot fullasztó vonaton; péntekre érkeztünk hogy szombaton pihent legyek; sokszor eltévedtünk; sokszor megkerültünk; a kaján spóroltunk, nem a látnivalón, mégis keveset láttunk, legalábbis ahhoz képest, amit még megnézni akartunk)

Szombaton a családom elkísért a Millenárisra azzal a tervvel, hogy kicsit ők is szétnéznek, majd csinálnak utána valamilyen külön programot, amíg én dedikálok. Itt kezdődött az olvasói kálváriám, ugyanis a lányom meglátta, hogy megjelent a Kane Krónikák harmadik része (kösz Rick Riordan, kösz Könyvmolyképző Kiadó) és lecsapolta a könyv(ek)re félretett pénzemet! (utoljára trikó és táskavásárlásnál jöttem rá, hogy nem a tini lányommal, hanem dugiban kell magamnak ezután vásárolgatni)

És most jöjjön a másik énem… :)

Másrészt íróként abszolút nyugodt voltam, és tele kíváncsisággal. Demi Kirschner és V. K. Bellone barátsága szó szerint körülvett, és a vidám hangulat miatt nagyon rövidnek tűnt a dedikáló asztalnál töltött idő.

 V. K. Bellonének külön köszönet, hogy biotechnológusként olvasta és véleményezte az Alkonyőrzőket. Remélem, a közelben marad, még ha csak online is… :) Deminek pedig köszönöm, hogy elültette fejembe a tetoválás gondolatát. Beának köszönöm a csokit, Kárpáti Andinak a kávét, Bessenyei Gábornak az idejét, a beszélgetést és az év legmenőbb selfijét. :)

Dedikálok - és más hírek

Idén ott leszek a Könyvfesztiválon, és szombaton 13.00 órakor dedikálom az Alkonyőrzőket a Millenáris B épületében a 8-as standnál. Ha arra jártok, de épp nincs nálatok a könyv, akkor is gyertek oda az asztalhoz könyvjelzőért. Demi Kirschner és V. K. Bellone írónőkkel leszek egy asztalnál, szerintem könnyű lesz megtalálni minket. :)

Jaj, hogy izgulok, ez lesz életem első könyvfesztiváljaaa!…. Lassan el is felejtem, hogy az időpont miatt két másik fontos, régen várt eseményt mondok le. gyorsan, gyorsan, gyorsabban... terveznem kell, ide a programot! És hol a térkép?... asztmongyahogy: Millená...ris. 

Ó, de még annyit kell aludni jövő hétvégééig!

Addig is itt van egy facebook-esemény, virtuálisan itt máris integethettek vissza:
https://www.facebook.com/events/209731009774724/

(ne, ne, kérlek, ne is kérdezzétek, igen, újraindítottam a szerzői fb-oldalamat, na. Rájöttem, nem tudok élni a facebook nélkül… :) Bevallom. De ugye, néha el kell veszíts dolgokat, hogy megtudd, mit jelentettekblabla. Még egyszer nekifutok. Különben is nekem Cukerbácsi nemcsak sokat elvett, de sokat, sokat is adott. )

Más hírek:

A Nagy Könyves Beavatás oldalon zajló játékok keretében pár fiatal videót készített az Alkonyőrzők egyik jelenetéhez, mintha csak a könyvből készült filmadaptáció előzetese lenne. Rengeteg munka van benne, nagyon megtisztelő. Tekintsétek meg ti is, iszonyúan akciódús és figyelemfelkeltően izgalmas lett.

Ugyanezen az oldalon Minerva baglyai tollából fanfictiont is találtok Anyai szeretet nélkül címmel. Ha kíváncsiak vagytok Deira anyukájának a történetére, ajánlom figyelmetekbe a novellát:
http://nagykonyvesbeavatas.hu/node/2119

Kívánok nektek egy illat- és élménydús, lélekemelgető és -melengető, szép tavaszt! Cipeljétek magatokkal az olvasmányaitokat is, ne felejtsétek kivenni részeteket a napfényből! :)


.

Sorok mögött: Állati bejegyzés

 A következő blogbejegyzés írása közben egyetlen állat sem sérült meg.

Ritka állatfaj vagyok: olyan író, akinek nincs cicája. Dehogy, szeretem a macskákat, nagyon, bárhol, bármikor, de ha kellene választani, kutyát vennék el. Bakancslistás vágyam kutyabarátságot ápolni, mondjuk egy ilyennel…

mostanában a mopszokban gyönyörködtem, de azért nehéz lenne a választás…

na jó, ígérem, ez az utolsó, de annyi cicás kép és videó után nézzétek el nekem

 de félek, hogy túlságosan bonyolítja az életemet, de annyira kicsi a lakásunk, plusz ha több napra csavarogni támad kedvünk, mi lesz vele? Beérjük hát két pirinyó, huncut állatkával.

Shifu és Pocok. Agyonszeretett, őshonos állatfaj nálunk, meg sem tudom számolni, hányadik rendként tapossák itt a mókuskereket.

 Először nem nagyon feküdt blogoláshoz ez az ebadta téma, de aztán belegondoltam, hogy az Alkonyőrzők kész Noé bárkája. Minek kötni az ebet a karóhoz, amikor még a borító is állati!? :)

Sorok mögött: A halogatás művészete

Mindnyájunkban él egy Pató Pál úr, ettől nem vagyunk különlegesek – ahogyan attól sem, hogy írók vagyunk és az alkotás terén (vagy ott is) küszködünk a halogatással. Egy tűzoltó nem halogathatja, hogy nekilásson a munkájának, de ha egy író addig halogatja a regény megírását, hogy végül sosem készül el, attól még a világ köszöni szépen jól van, és megy tovább az élet. :)
A tűzoltó, az orvos, a tanár, de még a szemételhordók is nagyobb hősök, mint az írók. :) Ha perverzül ki akarnánk élni az ősi történetmesélő ösztöneinket és mások előtt, akkor időnként előfordulhat, úgy kell szembenézni a halogatással, mint egy olyan tünettel, ami nem a lustaság gyümölcse, hanem egy "művészi" (?) folyamat pipaccsal telenőtt szántóföldje, roskadófélben álló háza. Van, aki felköti a gatyáját minden válsághelyzetben, minden behatások közepette és nekifeszül bármi áron. Odaülnek, nem nyafognak, megcsinálják és kész. Tudják mit akarnak, mikor akarják, kiknek, és hogyan. Az ilyen írók megérdemlik, hogy a könyvpiac rendre kidobálja  magából a történeteiket. Aztán van a tébláboló, aki szeret halogatni különféle okokból. Lehet hogy lusta és kevés önfegyelemmel rendelkezik, és lehet, sosem lesz befejezett története emiatt,  úgy ahogyan kikötött sála sem. Aztán van a túlélő tébláboló, akinek csak annyi a baja, hogy nehéz a szülés.

Lustaságon kívül rengeteg okból halogathatjuk a mű megírását. Talán félünk sikertől, kudarctól? Félünk, hogy a semmiből létrehozott világ nem lesz tökéletes? (mintha bármilyen világ is valaha tökéletes lehetne) Halogatunk, mert nem érezzük az inspirációt, vagy nem vagyunk elég motiváltak, vagy elég informáltak arról, amiről írni akarunk, és ilyenkor csak a végeredményt szeretjük, nem magát a folyamatot is. A fejünkben kivetülő ideális regényt akarjuk látni a papírra vetett szaros első sorok helyett. Most. Azonnal. Ropogósan. A tevékenység, amivel épp helyettesítjük kifizetődőbbnek, örömtelibbnek érződik, jobban jutalmaz. Halogatunk akkor is, amikor agyunkra ment a belső szerkesztőnk és kritikusunk, inkább nem írunk, csakhogy végre megszabaduljunk tőle. Halogatunk, mert túlságosan figyeljük a visszajelzéseket, a szerepünket, helyünket, presztízsünket pofozgatjuk. DE a halogatás a tudatalatti félelmek helyett néha simán lehet a történetszületés folyamatának szükséges része is.

Így halogatunk akkor is, amikor félrement valami a kéziratunkban, amikor nem érezzük elég erősnek az ötletet, a karakter felszínes és nem képes izgalmat nyújtani, amikor várjuk az ötletek leülepedést, az érlelődést, amikor kutatómunkát végzünk, amikor értelmezünk és összekapcsolunk, vagy amikor régi világok tisztulnak ki belőlünk.

    Vagy halogatunk… mert megszületik bennünk a kérdés: mi értelme?

A takarítónő meséje

Nem tudtam mire számítsak a The shape of water film kapcsán, ahogyan a Three Billboards Outside Ebbing kapcsán sem, most így utólag látom be, hogy az előbbit érdemes a moziban megnézni. (az utóbbit viszont egyáltalán nem sajnálom, mert számomra valamiért középszerű maradt)

   A The shape of water viszont maga a tökélyre vitt történetmesélés, és még a klasszikus mese-fílinget is nyújtja. Beleszakad a szív, annyira fájdalmasan gyönyörű és gazdag minden aspektusában - képileg is. (igen, igen, mondtam én, hogy ismét eljött a pozitív, szép mesék ideje) A történet a hatvanas évek Amerikájába visz el minket, de itt sem csak úgy akárhová, hanem egy kormányzati titkos létesítménybe, amelyiknek legnagyobb hőse a néma takarítónő, a bájos lelkű Elisa. Láttunk már eleget a kutatók, a kémek és politikusok szemszögéből, táncoljunk be a laboratóriumba a takarítónő cipőjével is. Elvégre a szupertitkos laboratóriumokat is ki kell takarítani.

Ha követ valaki

A tavaly többször is felmerült bennem a késztetés, hogy megszüntessem az írói facebook oldalamat, "kötelező" kényelmetlen szék volt. Olyasminek éreztem, ami meghalad, amit nem tudok kihasználni. Elvileg arról lenne szó ugye, hogy mint minden rendes írónak követőket kellene oda szerezni  – és minél nagyobb ott az a kék szám, annál igazibb az író, állítólag – aztán fenntartani a követők figyelmét valamilyen módon – bármilyen módon – és vigyázni arra, hogy ha nincs is épp könyvmegjelenés, azért el ne felejtsenek időközben az emberek ebben a harsány világban. Aki ezt nem tudja csinálni, annak írni sem érdemes, úgysem veszi meg senki – a korszellem sugallata szerint.

Emlékszem, egy időben, amikor még nem volt megjelent könyvem, nagyon hosszú és tartalmas beszélgetések születtek a facebook profilomon írással vagy blogbejegyzéseimmel kapcsolatos posztjaim alatt. Igaz, a megosztások is csak úgy ömlöttek belőlem, autentikusan csináltam meg kevésbé tudatosan, és hálás voltam a beszélgetésekért is, mert annyira feltöltöttek. Aztán megjelent egy könyvem, és valahogy akaratlanul is átlényegült minden. A bennem élő remény dacára, hogy majd megjelenő íróként is sikerül a korábbiakat továbbvinni – mondjuk az írói oldalra. Hát nem így lett. Nem tudtam figyelmet kérincselni magamnak, sem követőket gyűjteni, számolgatni, és azt a keveset sem tudtam megbecsülni, gazdagítani őket tartalmakkal, vagy legalább időközönként spamelni dobálni őket jobbnál jobb hírekkel, könyvekkel, csokikkal, nyerhető kávéfőzővel, de még annyival sem, hogy beszerzek direkt erre a célra egy fotózható cicát és vicces történeteket gyártok hozzá. Úgy, ahogyan a small talk művészetében sem vagyok jó az életben, mert nem tudom mit mondjak olyasmikre, hogy "már megint esik az eső", hát a neten is inkább a ritkább, de tartalmasabb beszélgetéseket vagy bejegyzéseket részesítettem eddig is előnyben. Erre viszont nem mindenkinek válik be bármilyen platform, (persze, az is lehet, minket tesznek visszafogottabbá adott székek, fene tudja) ráadásul az is megvan bennem, hogy ha valahol nem kapok viszonzást visszajelzést, akkor én onnan lelépek, hogy boldog lehessek máshol, nem vagyok az a hűségesen, töretlenül befeketető típus. Lehet, hogy megéri, még akkor is, ha bohóckodásnak tűnik, de lehet, hogy semmiképp sem jó erőltetni, mert végsősoron nem mi vagyunk a marketingért, hanem a marketing van értünk, és azt kell idomítani hozzánk, nem fordítva. Ha azzal, akik vagyunk, nem tudunk élni, akkor lehet, rossz helyen kapirgálunk. :) Én mindig úgy képzeltem, és mai napig tartom azt a naiv hitemet, hogy ha valami elég jó valakiknek valahol, akkor ezek a valakik valahol azt szeretni fogják, kell nekik, feliratkoznak, visszajönnek - elvégre én is ezt teszem - ha meg nem elég jó, akkor minek tolni

    Szeretem a blogomat – még ha sokszor szellemi maszturbálásnak is tűnt a hozzászólások hiányában – mert… nem tudom miért na… de az elmúlt években jól sikerülteknek éreztem a posztjaimat és közelebb állt ez a platform az írói énemhez, ami pedig nem elhanyagolható, hogy a statisztikák szerint is olvasott volt a blog. 

    Ha olvastok most, lehet, hogy szeretnétek továbbra is követni és olvasni, ezért megjavítottam végre a feed-et, időnként bulizni témázni hívhatlak, iratkozzatok fel a jobb oldali sávban található e-mailes követéshez, vagy ha használtok valamilyen feedolvasót, linkeljetek oda be. (rég így követem én is a legtöbb weboldalt és blogot, amik érdekelnek) Bocsánat azokhoz, akik követtek eddig a facebookos írói oldalamon, ezt a napokban törölni fogom. Ha mégis akarjátok ott is tartani a kapcsolatot,  követhettek, myugodtan bejelölhettek a személyes profilon is. A molyon (sőt, a snitten) is megtaláltok - itt csak olvasóként (az alkotói adatlapomat már rég különválasztottam az olvasóitól, itt íróként ne is keressetek, mert imádok a sima olvasók közé beülni, elsősorban ez vagyok) De megtalálhattok még az instagramon, itt nem tisztázott még számomra, hogyan vagyok jelen, de látom, felfelé ível, és vannak is késztetéseim meg szép reményeim. :)

.