Felhősírok - novella

Rég nem jártam erre, és annál is régebb, hogy nem volt agymenésem, és akkor regényt vagy novellát mióta is nem tettem le az asztalra... ? Újévkor egyetlen fogadalmam az volt, hogy idén befejezek egy novellát, hogy beküldjek én is valamit a Gabo-pályázatra. Emlékszem a napra, amikor befejeztem, megrészegülten lépkedtem az utcán, évek óta nem volt annyira kerek a világ. :) Csakhogy ez a befejezés arról szólt, hogy valójában összeszedtem a lassan három éve készülő és még mindig félregényem alapötletét és belesűrítettem egy novellába, arra gondolván jobb egy  olvasható novella, mint egy elrontott, vagy éppenséggel soha el nem készülő regény. Hát persze... ez a regények egyik "jellemzője", hogy szoktak működni egy novellába sűrítve :) Hogy mire nem képes a lustaság!  Maradtak még dolgok ám, amiknél nem lehet időhiánnyal mentegetőzni. :)
      A novella végül nem került be a kötetbe, de a kiemeltek közt volt, és úgy döntöttem, megosztom. Remélem, sikerül a regényt is befejezni ebben a világban, és mivel ötletből van elég, egy másik cselekményszálon megyek majd végig.

Ha van kedvetek és időtők hozzá, olvassátok el, remélem, szórakoztató. (Hagyhattok véleményt, kritikát kommentben, vagy üzenetben. Áldani foglak érte.:) )
     Ezek a novellák pedig szintén a kiemeltek közé kerültek, őket is fogadjátok szeretettel:

- Szöllösi Kristóf: Kárhosok

- Sütő Fanni: A tündérkirály
- Wéber Erika: A parasztleány aranya
- Horváth György: A gömb

Felhősírok

     Az öregasszonynak nem csak a lakása vacak, állottak az emlékei is. Eladhatatlanok.

Az ember azt hinné, hogy ha valaki idős, annak története is van, abba öregedett bele, hogy élt. Pedig lehet, hogy csak eljárt felette az idő.

   A penésszel pecsételt falakon úgy futnak szét a repedések, akár a ráncok Olivia szeme körül. A fotel karján végigsikló ujjaim beleakadnak a kopott huzat felfoszlott réseibe, a karomon lúdbőr futkorászik. Irtózom a repedésektől. Irtózom a régi bútoroktól, amik megroggyantak mások múltja alatt.

   Meglepő, Olivia mennyire tudatában van annak, hogy az élete egyhangú volt, és alig jut eszébe alkudozni az élményérvényesítési felmérésnél. Látszólag arról is megfeledkezik, hogy most nem a szomszédjaként lát, hanem hivatalos ügyben a MemberMe cég képviselőjeként. Eddig is tudta, hogy emlékbiztosítóként a beültetett mesterséges memóriákban tárolt életadatok felcímkézéséről szól a munkám, amit nem tudhatott, hogy értékesítési tanácsadóként is foglalkozhatom a klienseinkkel. A tudatfeltöltés előtt pedig ő is szakszerű segítségre szorul abban, hogy a rögzített életeseményeiből mit hasznosítson nyilvános megosztásként az élménypiacon.

   Gőzölgő teáscsészét helyez elém a rusztikus kisasztalra, amiről eszembe jut a kicsorbult teafőző, amit a múlt héten kértem tőle kölcsön és még mindig ott hever valahol a konyhámban. Rendeznivaló ügy.

    Furcsa, de eddig fel sem merült bennem a kérdés, vajon honnan telik neki teafűre. Talán mégsem voltam elég figyelmes, amikor elemzéseket futattam a cégnél az életadatán? Arra sem emlékszem, hogy az algoritmusok a jellemző címkék közé bedobták volna a #teát. Kiszűrték, mint Olivia megannyi ingerszegény felvételeit. Szűrőben fennakadt csomók, amikből kifolyt az íz.

    Ritka, hogy valaki ezt a kort biológiai formájában megélje, csodálkozom, hogy csak nemrég kapott behívót tudatfeltöltésre. Sajnálom őt, mert az emlékek felhőalapú tárolása és az élménypiac az implantforradalommal együtt akkor terjedt el, amikor ő már negyvenéves volt. Az embert fiatalként érik a legérdekesebb hatások, amikor még lüktet benne a kockázatvállaló tettvágy, és amikor még élesek az érzetei. Ha legalább Olivia az a fajta öregedő hölgy lenne, aki lila kalapot tesz és felkerekedik, hogy habzsolja még egy kicsit utoljára az analóg életet! Ő inkább olyan, mint egy sarokban felejtett, dohos szekrény.

   

Ki lennél? - játék

A kérdéssort a témázó könyves bloggerektől (Zenka, Nima, Abtsractelf, PuPilla, Sister, Anaria, Bea ) csentem, a műfaj szerinti helyzetgyakorlatok nagyon megtetszettek, megmozgatták a fantáziámat. Mert az egy dolog, hogy amikor olvasok, akkor beleélem magam egy szereplő helyzetébe, problémáiba, de attól „szabadidőmben” nem mindenkinek szeretném felpróbálni a köntösét vagy megkaparintani a helyét. :) Ha megjelenne előttem egy tündér, és azt mondaná, hogy nyertem az alternatív valóság-lottón és bárki lehetek egy kis műfajkalandozás keretében, akkor vajon hogyan választanék, kinek a szerepével verjen vagy áldjon a sors keze?

1. Ki lennél, ha egy mesében szerepelnél? Boszi, ent, hercegnő vagy herceg? Bármilyen szereplőt írhatsz! Mi történne veled?

Dorka lennék az Oz a nagy varázslóból, mert... járna vele egy Toto. :) Na jó, inkább azért, mert annyira életszerűnek éreztem mindig is. Lenne a történetemben gonosz boszorkány, jó boszorkány, szélhámos varázsló, szárnyas majmok, pipacsföld, lenne piros cipőm, de a lényeg, hogy lenne egy kis baráti köröm, egyedi, őszinte figurák, akik eléggé jófejek ahhoz, hogy legyenek saját valós vagy vélt problémáik, így aztán közös céllal nekivághatnánk a sárgatéglás útnak. Útközben sok tapasztalatot és önismeretet szereznénk, és persze végig hinnék abban, hogy egyszer majd hazatalálok.

2. Ki lennél egy fantasy regényben? Milyen szereplő lennél, milyen regényben?

Forrás

Egy nomád életmódot folytató egyszerű csokiárus lennék, aki bejárja a különböző birodalmú városokat, falvakat. Egy utazó Vianne Rocher fantasy változata, mondjuk. Csokibarna, elegáns ruhákba öltöznék – már amennyire a körülmények engedik – és egy nyakba akasztható aranytálcával fordulnék be fogadókba, várkastélyok udvarába, kolostorokba, sikátorokba, gyanús házakba. Minden kézműves bonbonom belsejében más-máz ízű (mágiával bíró, pszt!) töltet lenne, ugyanis ezekkel javítgatnám titokban minden természetes és természetfeletti lény jellemét. Ja, és mellékesen: alakítanám a politikai viszonyokat. Remélem, sosem derülne ki, hogy éjszakáimat egy párhuzamos világ elvarázsolt erdejében töltöm, ahol egy hatalmas üstben sötét csokoládé rotyog. Még a végén rám sütnék, hogy valamiféle boszorkány vagyok.  (Bár lehet, ez sem lenne gond, ha a történetemet Goldenlane írná meg?)
   

Beszámoló a Könyvfesztiválról

A hétvégén először jártam Könyvfesztiválon, és vegyes érzések kísérték a beavatást. 

Egyrészt sokat izgultam… olvasóként. A sovány pénztárcám mellett van egy hosszú könyvlistám, de mivel optimista vagyok, úgy terveztem, legalább egy könyvet megveszek, sőt, megpróbálom kiszorítani, hátha sikerülne kettőt is. (arról hadd ne beszéljek, a standok előtt hány cím vésődött be és most hány könyvnek kísért a szelleme) Viszont motoszkált bennem egy kis félsz, nem voltam biztos abban, hogy elég lesz a pénzem arra az egy-netán-két-könyvre… család is volt nálam. :)

 Elkísértek Budapestig, tizenöt órát zötyögtek velem egy széken - mármint ki-ki a maga székén. (és akkor az ilyesfajta részletekre éhezőknek: menet az egész éjszakát egy hideg vonaton töltöttük, jövet pedig egy egész napot fullasztó vonaton; péntekre érkeztünk hogy szombaton pihent legyek; sokszor eltévedtünk; sokszor megkerültünk; a kaján spóroltunk, nem a látnivalón, mégis keveset láttunk, legalábbis ahhoz képest, amit még megnézni akartunk)

Szombaton a családom elkísért a Millenárisra azzal a tervvel, hogy kicsit ők is szétnéznek, majd csinálnak utána valamilyen külön programot, amíg én dedikálok. Itt kezdődött az olvasói kálváriám, ugyanis a lányom meglátta, hogy megjelent a Kane Krónikák harmadik része (kösz Rick Riordan, kösz Könyvmolyképző Kiadó) és lecsapolta a könyv(ek)re félretett pénzemet! (utoljára trikó és táskavásárlásnál jöttem rá, hogy nem a tini lányommal, hanem dugiban kell magamnak ezután vásárolgatni)

És most jöjjön a másik énem… :)

Másrészt íróként abszolút nyugodt voltam, és tele kíváncsisággal. Demi Kirschner és V. K. Bellone barátsága szó szerint körülvett, és a vidám hangulat miatt nagyon rövidnek tűnt a dedikáló asztalnál töltött idő.

 V. K. Bellonének külön köszönet, hogy biotechnológusként olvasta és véleményezte az Alkonyőrzőket. Remélem, a közelben marad, még ha csak online is… :) Deminek pedig köszönöm, hogy elültette fejembe a tetoválás gondolatát. Beának köszönöm a csokit, Kárpáti Andinak a kávét, Bessenyei Gábornak az idejét, a beszélgetést és az év legmenőbb selfijét. :)

Dedikálok - és más hírek

Idén ott leszek a Könyvfesztiválon, és szombaton 13.00 órakor dedikálom az Alkonyőrzőket a Millenáris B épületében a 8-as standnál. Ha arra jártok, de épp nincs nálatok a könyv, akkor is gyertek oda az asztalhoz könyvjelzőért. Demi Kirschner és V. K. Bellone írónőkkel leszek egy asztalnál, szerintem könnyű lesz megtalálni minket. :)

Jaj, hogy izgulok, ez lesz életem első könyvfesztiváljaaa!…. Lassan el is felejtem, hogy az időpont miatt két másik fontos, régen várt eseményt mondok le. gyorsan, gyorsan, gyorsabban... terveznem kell, ide a programot! És hol a térkép?... asztmongyahogy: Millená...ris. 

Ó, de még annyit kell aludni jövő hétvégééig!

Addig is itt van egy facebook-esemény, virtuálisan itt máris integethettek vissza:
https://www.facebook.com/events/209731009774724/

(ne, ne, kérlek, ne is kérdezzétek, igen, újraindítottam a szerzői fb-oldalamat, na. Rájöttem, nem tudok élni a facebook nélkül… :) Bevallom. De ugye, néha el kell veszíts dolgokat, hogy megtudd, mit jelentettekblabla. Még egyszer nekifutok. Különben is nekem Cukerbácsi nemcsak sokat elvett, de sokat, sokat is adott. )

Más hírek:

A Nagy Könyves Beavatás oldalon zajló játékok keretében pár fiatal videót készített az Alkonyőrzők egyik jelenetéhez, mintha csak a könyvből készült filmadaptáció előzetese lenne. Rengeteg munka van benne, nagyon megtisztelő. Tekintsétek meg ti is, iszonyúan akciódús és figyelemfelkeltően izgalmas lett.

Ugyanezen az oldalon Minerva baglyai tollából fanfictiont is találtok Anyai szeretet nélkül címmel. Ha kíváncsiak vagytok Deira anyukájának a történetére, ajánlom figyelmetekbe a novellát:
http://nagykonyvesbeavatas.hu/node/2119

Kívánok nektek egy illat- és élménydús, lélekemelgető és -melengető, szép tavaszt! Cipeljétek magatokkal az olvasmányaitokat is, ne felejtsétek kivenni részeteket a napfényből! :)


.

Sorok mögött: Állati bejegyzés

 A következő blogbejegyzés írása közben egyetlen állat sem sérült meg.

Ritka állatfaj vagyok: olyan író, akinek nincs cicája. Dehogy, szeretem a macskákat, nagyon, bárhol, bármikor, de ha kellene választani, kutyát vennék el. Bakancslistás vágyam kutyabarátságot ápolni, mondjuk egy ilyennel…

mostanában a mopszokban gyönyörködtem, de azért nehéz lenne a választás…

na jó, ígérem, ez az utolsó, de annyi cicás kép és videó után nézzétek el nekem

 de félek, hogy túlságosan bonyolítja az életemet, de annyira kicsi a lakásunk, plusz ha több napra csavarogni támad kedvünk, mi lesz vele? Beérjük hát két pirinyó, huncut állatkával.

Shifu és Pocok. Agyonszeretett, őshonos állatfaj nálunk, meg sem tudom számolni, hányadik rendként tapossák itt a mókuskereket.

 Először nem nagyon feküdt blogoláshoz ez az ebadta téma, de aztán belegondoltam, hogy az Alkonyőrzők kész Noé bárkája. Minek kötni az ebet a karóhoz, amikor még a borító is állati!? :)

Sorok mögött: A halogatás művészete

Mindnyájunkban él egy Pató Pál úr, ettől nem vagyunk különlegesek – ahogyan attól sem, hogy írók vagyunk és az alkotás terén (vagy ott is) küszködünk a halogatással. Egy tűzoltó nem halogathatja, hogy nekilásson a munkájának, de ha egy író addig halogatja a regény megírását, hogy végül sosem készül el, attól még a világ köszöni szépen jól van, és megy tovább az élet. :)
A tűzoltó, az orvos, a tanár, de még a szemételhordók is nagyobb hősök, mint az írók. :) Ha perverzül ki akarnánk élni az ősi történetmesélő ösztöneinket és mások előtt, akkor időnként előfordulhat, úgy kell szembenézni a halogatással, mint egy olyan tünettel, ami nem a lustaság gyümölcse, hanem egy "művészi" (?) folyamat pipaccsal telenőtt szántóföldje, roskadófélben álló háza. Van, aki felköti a gatyáját minden válsághelyzetben, minden behatások közepette és nekifeszül bármi áron. Odaülnek, nem nyafognak, megcsinálják és kész. Tudják mit akarnak, mikor akarják, kiknek, és hogyan. Az ilyen írók megérdemlik, hogy a könyvpiac rendre kidobálja  magából a történeteiket. Aztán van a tébláboló, aki szeret halogatni különféle okokból. Lehet hogy lusta és kevés önfegyelemmel rendelkezik, és lehet, sosem lesz befejezett története emiatt,  úgy ahogyan kikötött sála sem. Aztán van a túlélő tébláboló, akinek csak annyi a baja, hogy nehéz a szülés.

Lustaságon kívül rengeteg okból halogathatjuk a mű megírását. Talán félünk sikertől, kudarctól? Félünk, hogy a semmiből létrehozott világ nem lesz tökéletes? (mintha bármilyen világ is valaha tökéletes lehetne) Halogatunk, mert nem érezzük az inspirációt, vagy nem vagyunk elég motiváltak, vagy elég informáltak arról, amiről írni akarunk, és ilyenkor csak a végeredményt szeretjük, nem magát a folyamatot is. A fejünkben kivetülő ideális regényt akarjuk látni a papírra vetett szaros első sorok helyett. Most. Azonnal. Ropogósan. A tevékenység, amivel épp helyettesítjük kifizetődőbbnek, örömtelibbnek érződik, jobban jutalmaz. Halogatunk akkor is, amikor agyunkra ment a belső szerkesztőnk és kritikusunk, inkább nem írunk, csakhogy végre megszabaduljunk tőle. Halogatunk, mert túlságosan figyeljük a visszajelzéseket, a szerepünket, helyünket, presztízsünket pofozgatjuk. DE a halogatás a tudatalatti félelmek helyett néha simán lehet a történetszületés folyamatának szükséges része is.

Így halogatunk akkor is, amikor félrement valami a kéziratunkban, amikor nem érezzük elég erősnek az ötletet, a karakter felszínes és nem képes izgalmat nyújtani, amikor várjuk az ötletek leülepedést, az érlelődést, amikor kutatómunkát végzünk, amikor értelmezünk és összekapcsolunk, vagy amikor régi világok tisztulnak ki belőlünk.

    Vagy halogatunk… mert megszületik bennünk a kérdés: mi értelme?