Ahonnan látszanak a távlatok

 

Egyre inkább szokásommá vált, hogy csak év végén/év elején írok már a blogomra. Jöjjön hát a szokásos év végi bejegyzés. :) 

A tavaly év végi bejegyzésemben azt írtam, hogy az egy olyan év volt, amikor nem mi írtuk a disztópiákat, hanem nekünk írtak egyet, tele feszültségekkel, plot twistekkel, függővégekkel.  Nos, azóta totálisan áttértem a karakterközpontú történetekhez (azt hiszem, nagyon sok értelemben) és 2021 olyan év volt – legalábbis számomra – amikor már nem is annyira a disztópikus világról szólt a történet, hanem a karakterfejlődésről. Nektek is? :)

 Sosem volt még olyan évem, amikor röpke tizenkét hónap leforgása alatt ennyi belső történés megy végbe bennem. Ha visszanézek a januári önmagamra, úgy érzem, mintha legalább egy tíz évvel ezelőtti önmagamra gondolnék vissza. A változások legtöbbször szépen csordogálnak vagy folydogálnak bennünk, ugye? Szinte észre sem vesszük ahogyan lépésről lépésre alakulunk, de néha vannak olyan időszakok is, amikor hurrikánszerű szökőárak sorozata önt el, akár bele is roppanhatunk, de legalábbis mind beleszédülünk és próbálunk lélegzetvételhez jutni. 

 Idén valahogyan túl sokat álldogáltam, üldögéltem sziklaszéleken (instagramon is, lélekben is) és miközben azon gondolkodtam, milyen egyszerű lenne megszakítani a szökőárakat a szédületes magasságok és legyőzhetetlen mélységek pár percnyi lehetőségével, észrevettem a kilátást is, a távlatokat és az utak egybefutását, és végül pedig azt, hogy nem én vagyok a világ közepe. :))

Fragmentáltak - regényrészlet

Olvastam egy cikket nemrég arról, hogy a Microsoft hamarosan elhozza számunkra a jövőt, amikor hologramokként társaloghatunk. Éljenezzen az író, hogy nem kell buta, lerövidített szavacskákat írogatnunk? (vagy ami még rosszabb smiley-kat küldözgetnünk egymásnak) :) Biztosan,  a karanténos időszakok is picit színesebbek lettek volna ezzel a technológiával, mint a Zoomon találkozni, tanulni, rokoni szülinapokat köszönteni, barátokkal kávézni, üzleti megbeszéléseket lefolytatni... és egyébről ugye ne is beszéljek.. . :) Az tény, hogy olvasva ezt a cikket, engem borzasztóan nyomorgat a FOMO, mivel éppen befejeztem a lassan kortárssá váló sci-fim átírását. Még nem tudom, milyen formában - megtörténhet, hogy "virtuális élményként" fogom átadni nektek, ha nem lesz belőle nyomtatott könyv - de mindenképp szeretném majd megosztani veletek. Íme, addig is egy kis sci-fis krimis habos-kockás ízelítő:

 

Az állatsimogató parkban elszórtan álltak az akolok, a tölgyfa alatt valódi szamár álldogált, igazi primitív példány, egy távolabbi fenyő körül bárányok bégettek. A platánfa árnyékában egy szelídített oroszlán heverészett, és izgatott felnőttek tolongtak körülötte, hogy néhány virtcoinért megsimogathassák. Virtuálisan letölthettek volna maguknak sokkal extrább élményt is, komoly szafarit vagy vadászatot, de kimozdulva elefántcsonttornyaikból tapintható pillanatokat akartak, még ha sort kellett is állni érte.

Milos messziről kiszúrta a találkozó helyét, a megadott jel szerint a pad fölött egy kacsa-emotikon lebegett.

Fülébe hangzott egy pingelés, profilján az eseménynél egy pipa is megjelent, jelezve Vlad Vidmarnak, hogy a találka helyére ő már megérkezett.

Leült, vigyázott, hogy a jelként használt rózsaszín kacsa az útról látható maradjon.

A karámok közt bóklászó alakok közül egyikben sem ismerte fel Vlad Vidmart, de semmi kedve nem volt a férfi lokalizátorát fürkészni, megelégedett hát a kacsával, amelyik színének fokozatos sötétedése jelezte, Vidmar a közelben lehet.

A férfi a gorillasarok felől bukkant fel, kézen fogva vezette hatéves lányunokáját, mármint annak virtuális emlékképét. Darko kislánya, az igazi Klara négy éve belefulladt a házuk mögötti úszómedencébe, s a baleset általi gyors halál ellehetetlenítette a tudatáttöltést és az újratestesülést. A kislányból csak egy online összegyűlt adatok és megosztások alapján összeállított primitív szimuláció maradt fenn.

A padhoz értek, s Milos AR-látótere túlcsordult a szívélyes kézfogást jelző kezecskékkel. Viszonozta.

újévi fogadalmak batyuja

Azt hiszem, sokan rájöttünk már arra, hogy az újévi fogadalmak nem úgy működnek, hogy december 31-én elhatározom, megfogadok magamnak valamit, és másnap elsejétől aszerint élek, hanem valahogy a fejlődésünk részeként hosszabb folyamatként. Én sem szeretek ilyen meredek választóvonalat tenni előrelépésekben, inkább megnézem, miben küzdöm magam előre -- vagyis amiben már megtettem lépéseket --, és közben szereztem belsőbb megértést.

Az én idei fogadalmaim változtatásaim íróként/olvasóként/netezőként olyasmik, amik már nagyon rég felvetődtek és foglalkoztattak, s időközben a felszín alatt sokat érlelődtek bennem, de erre az évre jutottak el arra a pontra, amikor már szinte maguktól kisarjadva működőképesek is. Apróságok, de hát nem ezek töltik ki sokszor a hétköznapjainkat? Én ezeket az apróságokat állandósítom éppen idén januárban:

Karácsonyi hozzáférés - novella

A Könyvmolyképző Kiadó Karácsonyváró sorozatának keretében nagyon sok szeretetettel írtam nektek egy novellát. Ezzel kívánok nektek idén Boldog Karácsonyt!😘💖

képforrás: Gerd Altmann -pixabay

Angyalkák repdesnek a fenyőágak közt, amikor a fa csúcsán lebegő virtuális csillagig jutnak, körbetáncolják azt. A szoba közepébe varázsolt hologram karácsonyfa harsány villogással jelzi, ő itt a lényeg.

A kiterjesztett valóság fényfüzérben folytatódik, körbefonja az ajtót, megszakad egy kicsit a saroknál, aztán a megroggyant szekrényen sziporkázóan folytatódik.

Hull a holohó, a megfoghatatlan pihék mesésen szállingóznak alá, és sosem érnek földet. A falak mentén hemzsegnek a gyertyák, virtuális lángjaik valósághűen lobognak.

Az asztal az egyetlen, ami igazi. Szürkült terítő, csorbult tányérok… Túl szerencsétlen lenne az ünnep, ha Liza nem tölti meg otthonunkat gondosan kikeresett és lehívott AR-kellékekkel.

– Hogy tetszik, Kristóf? – fordul felém várakozó mosollyal, biztosan büszke magára. – Tudom, úgy egyeztünk, hogy idén hófehér fát töltünk le, de nem tudtam lemondani a többi színről – mentegetőzik, fején virtuális rénszarvas szarvak himbálóznak.

Nem értem, miért érzi problémásnak a változtatást, mindketten tudjuk, nekem olyan mindegy, de nem szeretném megsérteni, ezért beszállok a hangulatművészkedésbe, s közlöm vele, ez így szerintem is sokkal színesebb, sőt, lélegzetelállító. Átfut agyamon az ötlet, hogy talán én is lehívhatnék egy-két szezonális csecsebecsét. A diótörő mindig olyan szimpatikus fickónak tűnt, odaállíthatnánk ajtóőrnek, hátha meggyőzhetném Lizát az együttműködésem rendületlen lelkületéről, de a tekintetem éppen megragadja valami bizarr mocorgás.

– Ezt is a WeDesignU kelléktárából hívtad le? – lépek oda a rozsdás hűtőajtóra álmodott adventi koszorúhoz, aminek a közepéből egy mézeskalács emberke mandulaszeme kacsint rám.

– Akciós, a girlandokkal adták – meséli lelkesen Liza, s visszakacsint a sapkás figurának.

A sarokban piciny Betlehem, holoJézuska édesdeden alszik anyukája karjaiban, pontosan hárompercenként egy kicsit felsír, ilyenkor holoMária meg-megringatja. Szóval ez az idei durranás a cég kínálatában? Most már Jézus is letölthető. Lefogadok, hogy csak az elringatható babaváltozat létezik. Bármennyi virtcoinunkba is kerülhetett, mi aztán befogadtuk. Na jó, a szemszínéről Liza másképp is dönthetett volna, de idén sem veszünk össze ilyesmin.

– Készen állunk a rokonok fogadásához – tárja szét a karját feleségem.

Év végi bejegyzés

 

Minden évben ilyenkor én már blogolni szoktam azokról a hatásokról, amik értek abban az évben, és ha sok megosztanivalóm nem is gyűl könyv-, vagy filmajánlók tekintetében, de annál nagyobb lelkesedéssel említem meg azokat, amik szerintem nagyon megérdemelték valamiért a figyelmet. Ez az év sajnos ilyen szempontból (is) nekem keveset tudott adni. Igyekeztem ügyesen lavírozni a rendelkezésemre álló kevés időmmel és energiámmal, de a túlélésben nem is az a legfájóbb dolog, ha a könyvtárak bezárnak, hanem ha az érzelmi energiák már a piramisod alapjainál teljesen felszívódnak.

  2020-ban nem mi írtuk a disztópiákat, nekünk írtak egyet, és mi voltunk a szereplői. Nekem szereplőként nagyon sok minden átértékelődött, ha más nem is, de a karakterfejlődés biztosan összejött. :) Nem utálom ezt az évet a sztorit, és szerintem sokkal rosszabb drámaibb is lehetett volna, minket, embereket elnézve. Rengeteget köszönhetek ennek az évnek a történetnek, mert sok mindent megtanultam a plot twistekről, a függővégekről, a felépített világom törékenységéről és a karakterem sebezhetőségéről. Úgy érzem, sok felesleges feszültségkeltés, hatásvadász plothole és mellékszál is kitakarodott belőlem. Adott szereplőkről kiderült, hogy valójában mennyire jelentéktelen mellékszereplők, másokról meg az, hogy több potenciál van bennük, igazi badass, proaktív karakterek. A bekezdéseim összefüggőbbek lettek, a szavak átgondoltabbak, a monológok letisztultabbak. És mindenekelőtt rájöttem, hogy ma és itt a legnagyobb érték: a figyelmem.

 

Felhősírok - novella

Rég nem jártam erre, és annál is régebb, hogy nem volt agymenésem, és akkor regényt vagy novellát mióta is nem tettem le az asztalra... ? Újévkor egyetlen fogadalmam az volt, hogy idén befejezek egy novellát, hogy beküldjek én is valamit a Gabo-pályázatra. Emlékszem a napra, amikor befejeztem, megrészegülten lépkedtem az utcán, évek óta nem volt annyira kerek a világ. :) Csakhogy ez a befejezés arról szólt, hogy valójában összeszedtem a lassan három éve készülő és még mindig félregényem alapötletét és belesűrítettem egy novellába, arra gondolván jobb egy  olvasható novella, mint egy elrontott, vagy éppenséggel soha el nem készülő regény. Hát persze... ez a regények egyik "jellemzője", hogy szoktak működni egy novellába sűrítve :) Hogy mire nem képes a lustaság!  Maradtak még dolgok ám, amiknél nem lehet időhiánnyal mentegetőzni. :)
      A novella végül nem került be a kötetbe, de a kiemeltek közt volt, és úgy döntöttem, megosztom. Remélem, sikerül a regényt is befejezni ebben a világban, és mivel ötletből van elég, egy másik cselekményszálon megyek majd végig.

Ha van kedvetek és időtők hozzá, olvassátok el, remélem, szórakoztató. (Hagyhattok véleményt, kritikát kommentben, vagy üzenetben. Áldani foglak érte.:) )
     Ezek a novellák pedig szintén a kiemeltek közé kerültek, őket is fogadjátok szeretettel:

- Szöllösi Kristóf: Kárhosok

- Sütő Fanni: A tündérkirály
- Wéber Erika: A parasztleány aranya
- Horváth György: A gömb

Felhősírok

     Az öregasszonynak nem csak a lakása vacak, állottak az emlékei is. Eladhatatlanok.

Az ember azt hinné, hogy ha valaki idős, annak története is van, abba öregedett bele, hogy élt. Pedig lehet, hogy csak eljárt felette az idő.

   A penésszel pecsételt falakon úgy futnak szét a repedések, akár a ráncok Olivia szeme körül. A fotel karján végigsikló ujjaim beleakadnak a kopott huzat felfoszlott réseibe, a karomon lúdbőr futkorászik. Irtózom a repedésektől. Irtózom a régi bútoroktól, amik megroggyantak mások múltja alatt.

   Meglepő, Olivia mennyire tudatában van annak, hogy az élete egyhangú volt, és alig jut eszébe alkudozni az élményérvényesítési felmérésnél. Látszólag arról is megfeledkezik, hogy most nem a szomszédjaként lát, hanem hivatalos ügyben a MemberMe cég képviselőjeként. Eddig is tudta, hogy emlékbiztosítóként a beültetett mesterséges memóriákban tárolt életadatok felcímkézéséről szól a munkám, amit nem tudhatott, hogy értékesítési tanácsadóként is foglalkozhatom a klienseinkkel. A tudatfeltöltés előtt pedig ő is szakszerű segítségre szorul abban, hogy a rögzített életeseményeiből mit hasznosítson nyilvános megosztásként az élménypiacon.

   Gőzölgő teáscsészét helyez elém a rusztikus kisasztalra, amiről eszembe jut a kicsorbult teafőző, amit a múlt héten kértem tőle kölcsön és még mindig ott hever valahol a konyhámban. Rendeznivaló ügy.

    Furcsa, de eddig fel sem merült bennem a kérdés, vajon honnan telik neki teafűre. Talán mégsem voltam elég figyelmes, amikor elemzéseket futattam a cégnél az életadatán? Arra sem emlékszem, hogy az algoritmusok a jellemző címkék közé bedobták volna a #teát. Kiszűrték, mint Olivia megannyi ingerszegény felvételeit. Szűrőben fennakadt csomók, amikből kifolyt az íz.

    Ritka, hogy valaki ezt a kort biológiai formájában megélje, csodálkozom, hogy csak nemrég kapott behívót tudatfeltöltésre. Sajnálom őt, mert az emlékek felhőalapú tárolása és az élménypiac az implantforradalommal együtt akkor terjedt el, amikor ő már negyvenéves volt. Az embert fiatalként érik a legérdekesebb hatások, amikor még lüktet benne a kockázatvállaló tettvágy, és amikor még élesek az érzetei. Ha legalább Olivia az a fajta öregedő hölgy lenne, aki lila kalapot tesz és felkerekedik, hogy habzsolja még egy kicsit utoljára az analóg életet! Ő inkább olyan, mint egy sarokban felejtett, dohos szekrény.