Voltatok már úgy, hogy miközben zártok le egy évet, úgy érzitek, alig van már közötök ahhoz az emberhez, akik az év elején voltatok? J Persze többé-kevésbé minden év végén érzem ezt, de idén túlságosan. Bevallom, az olvasás nekem sokat segít ebben. Mindaz, hogy olyan begyorsult, széles és ingerözönvíz világban élünk, valamint mindaz, hogy mennyi minden ért és mennyi mindent kellett feldolgoznom az elmúlt három évben, sokkal kevesebbet adott volna hozzá a fejlődésemhez könyvek nélkül.
Szóval miközben az AI információköpködése egyre fejlettebb lesz, és mi modern emberek megszokjuk, hogy mindenről értesülünk, „mindenhez értünk is” (figyeled az arcainkat? J már mindent tud a ma embere) számomra egyre inkább felértékelődött az olvasás, mint tevékenység. Hiszen:
- segít pixelmentesíteni az életet: értelmezni, lényegtisztítani és élesíteni azt
- megforgatni és árnyalni az „igazságokat”
- kibogozni önmagam működését és helyrehuzalozni
- lelassult, csendes sarok egy neurotikus világban, ahol fokozottabban megélhetem otthonként önmagam
Nagyon sokszor nem jut elég idő rá, yes, de ilyenkor az a reggeli félóra és elalvás előtti félóra is csodákra képes. Nem bombáz agresszíven, nem foszt meg sem engem, sem magukat az információkat a kontextusoktól, nem zakatol, robog, pittyeg, ítél, csupán gondolkodni vagy átélni hív, és egy olyan fajta „táplálkozást” nyújt az elmének, amelyik a mai digitális világgal ellentétben nem tárgyiasít, nem manipulál, és nem csak kategorizált fogyasztóként bánik velem.
Gondolkodtam, hogy az idei olvasmányaimból milyen könyvekre érdemes felhívni mások figyelmét. Persze, mindenik érdemes arra, hogy kikiabálják címét a világba, de ha csak azokat kellene megneveznem, amelyek szubjektíven, de magasságokba és mélységekbe repítettek és a végére változást tapasztaltam, akkor mégis jól be kellene vésnem magamnak valahová emlékeztetőül őket. Aztán meg… milyen ember lennék, ha felfedeznék valami nagy horderejű, király dolgot… és megtartanám magamnak? J
Kezdem a listát a végén:
7. Világunk
Mary Aiken egy olyan cyberpszichológus, aki a dark web jó ismerője is és a CSI Cyber helyszínelők egyik írója. Olyasmikben vett részt, hogy tudja, miről beszél.
Cyberchondria, Techno-szomatikus hatás, Cybermigráció, Instamacy, Benyomásmenedzsment, Adatvédelmi paradoxon, Harcsázás, Internetes Münchausen-szindróma, Webkamerás szexturizmus, Tripla A-gépezet, Cyberbullying, Online szindikáció, Online altruizmus, Online gátlásvesztés, Tech-düh, Hiperperszonális interakció, TQ……csak pár olyan jelenség, amelyekkel a cyberpszichológia foglalkozik, ami még annyira gyerekcipőben jár ahhoz képest, hogy mekkora technológiai fejlődésen megyünk keresztül és mennyire benne élünk, hogy az csak szánalmas dadogás. Aiken rájött arra, hogy az emberek másként viselkednek, amikor kapcsolatba lépnek a technológiával, mint amikor a valóságos világgal néznek szembe. Ok, erre már mind rájöttünk, mégis le fogsz döbbeni, amikor a dark web bugyrairól és nagyságáról olvasol a "rendes" internethez viszonyítva, de azoknál a fejezeteknél is, ahol a kütyükkel születő és fejlődő bébikről olvashatsz. Számomra legdöbbenetesebb az internet eszkalációs képessége volt, eddig sosem gondoltam bele ennyire mélyen ebbe a pszichológiai hatásba, nem tudtam, hogy ez a képessége ilyen szuggesztív és történelmet formáló is. Nemcsak egyénileg, de mint morális faj is, hogyan fogunk ilyen hatás alatt továbbfejlődni?
6. Újraépítkezés
Fontos tabutéma, főleg
a mi kultúránkban. Végre. Csodálkoztam, hogy nem kapott nagyobb figyelmet. A könyv
első fele lefesti neked, hogy mit jelent szenvedélybeteg családban felnőni, milyen hatással
van rövid távon, de még hosszú távon felnőttkorban is. A
jellemzőkről már olvastam Janet G. Woititz könyvében tavalyelőtt, ez a rész sok újat nem adott nekem, de a könyv második fele annál is inkább. 13 ember mesél az életéről (köztük nem egy ismert
közszereplő Magyarországon) gyermekként hogyan élték meg és ez hogyan hatott
ki felnőtt életükre. Csodálom őket, amiért részt vettek ebben. Vallomásaik újszerű élményként hatottak rám,
szinte mindeniken sírtam, együttéreztem, és sok olyan szituációról is olvastam, amit akár
szóról szóra akár én is mondhattam volna el, ez kicsit ledöbbentett, meg sokat
is adott, hiszen egy túlélőnek nincs is jobb tapasztalás minthogy rájönni
végre, hogy a fura helyzetekkel és az egy életre hátramaradt fura és totál
érthetetlen jellemzőkkel kínlódva nincs épp annyira egyedül, mint ahogy
gondolta, hanem sokan vagyunk, és igen, miért kellene elbújni vele.
5. Éljenek a gyerekszemszögek!
A harmincegy kötetből csupán nyolc volt fikció, talán ez annak is köszönhető, hogy az időbeosztásommal nehezebb szaggatottan olvasni ezeket, ugyanakkor ezek az irodalmi könyvek nehezebben szippantanak be, ha nem nyújtanak eleget, és még nehezebben tartanak meg. Dolgozom rajta. Talán a skandináv irodalom fog megmenteni és megtartani, bár egyelőre csak tapogatózóm. Mivel év elején tetszett a Tüzek, Björnsdóttirral többször megpróbáltam, de félbehagyott lett a Deus is, A sziget is. Knausgard stílusa megtartott a Hajnalcsillaggal, és vele jövőben is sok időt szeretnék tölteni. Esténként pedig a legfáradtabb napok végén, amikor nem bírok nehezet olvasni, akkor hálát adok az égnek, hogy létezik Frederik Backman stílusa és képes megnevettetni. (sosem sikerül jól írni a nevét, de mosttt...)
Ami a skandinávoktól számomra abszolút nyertesként betalált, az a Gondolatok a mamutfenyőkről és az időről. Itt Stefánsson olyasmit alkot a gyerekszemszög által, ami minden rétegében szívmelengető: hol gyönyörködtet, hol nevettet, hol emlékeztet. És ezt a veszteség témájával teszi. Most már annyi olvasói önismeretem kezdett lenni, hogy beláttam, ne is próbálkozzak olyan könyvvel, ahol a sötétséget akarják nekem megmutatni szépség nélkül vagy a bájt fájdalmak nélkül. Számomra inkább száraz hatásvadászat, mint igazság, bármit állapítson is meg. Talán ezért is nehéz irodalmilag olykor elismert, tehetséges szerzőket olvasnom, hiányzik belőlük valami életszerű. És akkor már értem is, hogy a francia Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles? miért vált számomra az idén kedvenc könyvvé és a kedvenc filmemmé is. Nem a mai fogyasztói-mentalitás által kialakított "kapcsolatok" könyve, nem mentegethető lapozgatós pszichológizálással sem, hiszen ennyire jól táncolni és végig egy ilyen édeskeserű dalra, nem egyszerűen bohémság vagy nagy szerelem, hanem a szeretés művészete.
Spekulatív és horror novellákkal próbálkoztam még, hiszen Gaura Ágnes Az erdő szíve novellája bebizonyította számomra, hogy néha akár egy novella is képes eszméletlenül sokat nyújtani. Az Evil Roots kötetnek rohantam neki, de be kellett látnom, irodalmat olvasni angolul (attól méghogy a többi megy) számomra sokkal kevésbé élvezetes, mint mondjuk a lányaimnak, akik már csak így olvasnak.
4. Az édenterveink
Ha a kapcsolatok témakörét nézem, akkor ajánlom nektek mindenképp a Sémakémiát Szabó-Bartha Anettől mert kb. minden benne van. Ő már tavaly az Elménk csapdájában könyvével sokat adott nekünk. De ha éppen ti is úgy érzitek - akárcsak én az utóbbi időben -, hogy egyre kevesebb újat tudnak nektek mondani ezen a téren, mert úgy kimaxoltátok magatoknak a kötődések típusait és a maladaptív sémáitok, és a szomszédét is, hogy már le is tudnátok lassan doktorálni belőle, akkor még mindig ott az Édenterv James Hollistól. Valami nagyon mély az emberi pszichéről, hiszen akár felismerjük, akár nem, emberi természetünk mélyéről mindnyájunkat ösztönszerűen mozgat a tökéletes, megváltó „éden” örökös keresése, öltsön ez formát akár egy vallásos vagy spirituális „Másik” keresésében, akár a minket szerető, romantikusan ideális „Másik” keresésében, a zigazi. Ha meg akarunk valamit sejteni arról, hogy miért is keresi pszichénk annyira az elveszett „édent”, hogyan szabotáljuk miatta a kapcsolatainkat, miért vagyunk hajlamosak projekciókra, vagy akár fanatikus mozgalmakra, és akár a végsőkig is elmenni az elképzeléseinkkel és az idealizálásainkkal, miközben fogalmunk sincs az igazi szeretetől (akár önmagunk, akár mások irányába) akkor ez a könyv egy remek kilátóra visz fel és olyan filozófiai mélységekre is rátekinthetünk helyenként, hogy eláll a lélegzetünk.
jA, és ha már kapcsolatok, év végére én is eljutottam a legfontosabb emberi kapcsolathoz: A bél-agy kapcsolathoz. J Idén jelent meg, még a felénél tartok, de már most csak ajánlani tudom mindenkinek. Azt hihetnénk, hogy ez a viszonylag még új téma azért válik egyre népszerűbbé, mert egyre több mindent fedeznek fel a minket használó, uralkodó bélbaktériumokról (mi csak gazdatesteknek jöttünk, hm? J) valamint a bél-agy tengelyről, de a könyv olvasása rádöbbent, hogy nemcsak a forradalmiságában áll a lényeg, hanem a jelentőségében is. És akkor el is érkeztünk a következő témámhoz:
3. Az egészség kapcsolatai
Az egészségmegőrzés témakörében
egyre többet olvasok, hozzáköt a munkám is most már, nemcsak a személyes érdekeltségem. Peter Attia: Végigélni idei bestsellerét ajánlottam még a nyáron fűnek-fának,
volt, aki azonnal bement miatta a könyvesüzletbe, és több beszélgetésemnek volt a témája, de azóta olvastam Anders Hansen
könyvét: A szorongó agy (és most olvasom ugyancsak tőle az Edzett agy-at) és
utólag azt érzem, mélyebb rálátást és megértést kaptam ettől a szerzőtől, annak ellenére, hogy sokkal
kevesebbet és szűkebben markol. Először azt hittem, a
szorongásról fog pszichológiai közhelyeket puffogtatni, majd bedob a végére pár
technikát is, de amikor már az elején a szerző tudományos magyarázattal érvelt,
hogy az embert hogyan és mire „kalibrálta” az evolúció, meg hogy korántsem a
boldogság a cél, hanem a túlélésed, és ennek érdekében mi hogyan működik
benned, akkor tudtam, hogy kérem a popcornt, mert ez végig leköt. Nem számítottam arra, hogy ilyen
tematika és cím alatt ennyi fontos, valahogyan mégis – szerintem eléggé
mellőzött – összefüggéssel fogok találkozni (pl. mint a
depresszió és testmozgás kapcsolata)
A könyv fontosságát és erősségét az adja, hogy a szerző tudományos érvekkel,
kutatásokkal magyarázza el, hogyan és miért alakulnak ki bennünk az olyan
védekező mechanizmusok (és nem működési hibák, normális reakciók!) mint a szorongás, a magány, a
depresszió. Ha ezeket ilyen szinten is megértjük, akkor másképp tekintünk és
használjuk fel ezeket az egészség megőrzéséhez.
Ja,
mindhárom könyv innen végülis ugyanoda fog vezetni: futni sportolni fogsz. Januártól persze.
2. Az erőd
David R. Hawkinstől már olvastam régebben az Elengedést, most tovább ismerkednék vele, és ezzel az alapművével kezdtem: Erő kontra erő (Power Vs. Force) Ő pszichiáterként egy izomtesztelésen alapuló kinezológiai módszerrel létrehozta az úgynevezett tudattérképet, és az elmélete szerint az emberi tudatosság szintjei egy 0-tól 1000-ig terjedő skálán hierarchiában rendezhetőek. Az alacsonyabb tudatszintek 200 alatt vannak (szégyen, apátia, félelem, gyűlölet, bűntudat, harag stb) míg a 200-on felül már őszinte humanitárius is tudsz lenni, és a 700-on túl legalább jézusi-krisnaistb béke. Ezek a rezgésszintek mérhetőek a test szintjén, még akkor is, ha mondjuk a „láthatatlan világ részei”. Na most számomra el sem mondhatom mennyire gyógyító volt azt olvasni, hogy igen: a jó az Jó. Még mindig. Bárki bárhogyan magyarázza meg a hamist és a rossz tettet, és bárhogyan ússza meg és gazdagodjon meg abból élve a "rossz" az rossz, és az is marad. Az energia - bármelyik is - veled marad, ha azon a szinten élsz, az a "bolygód", bezárt. A bántás az bántás, a szeretet meg a szelídség mindig felsőbbrendű - ne nézd le -, a belső békesség pedig hozzáaad a világhoz, akkor is, ha nem leszel tőle Nobel-díjas, számít. Ne relativizáljuk és árnyaljuk túl már ezeket az értékeket, bármekkora értékválságban is éljünk, mert ezeken az értékeken nem változtathatunk. A dolgok önmagukban azok, amik, és nem mentesülhetnek az okozati törvények alól. Óriási szüksége volt erre cinikus és földhöz csapott csalódásaimnak, másokban, a világban, magamban… Viszont utána jött a gondolat, hogy „de lám”! Kellene ám látni a tesztelést, alá kellene írnia azt a „tudományos bizottság magazinjának”, különben áltudomány, átmehet pozitív toxikussági csapdába, áltató filozofálgatásba… Hiszen ha belegondolok, minden szint megélésére emberként szükség lehet: néha az apátia vagy a félelem ment meg egy helyzetben, néha a gyász völgye vezet el a megbékéléshez és felsőbb megértéshez, és a harag az, ami eltörli a diktatúrát. Vagy mi van akkor, ha egyszerre több (sőt, többféle) érzéscsomagot/energiát élsz meg. Melyik a tudatszinted épp?
És ettől válik számomra ez egy szuper könyvvé: kihívás, nyitott kérdés.
Ha csak azokat a fejezeteket nézem is, amelyben Hawkins tárgyalja a szintek működését a vallások fejlődésében, a sportban, a tudósoknál… Zseniálisan minden értelmet nyer.
1. Az életem második fele Junggal
Egyre inkább odafigyelek arra, miről mit mond Jung. Eddig főleg csak
közvetetten figyeltem rá (C. P. Estes-en keresztül például) de idén James Hollis olyan sokat
adott jungi pszichológusként, hogy most már Jung könyveit is kezdtem kézbe
venni.
Az élet második fele végtelenül tisztelettel bánik veled. Nem arról szól, hogy az egód duzzasztja vagy a sebeidet nyalogatja és kiterápiázza neked, hogyan viselkedj ezután, hanem mindenestől lát: emberből vagy. Egy ilyen és ilyen kultúrában és világban, tele paradoxonokkal, és talán létezik több is, mint amit látsz: talán van lelked a saját útjával. Gondolkodom a címén, hogy a könyv tükrében mit is jelent az életnek a „második” fele, merthogy nem annyira az életközépi válságról szól és annak nehézségeiről, hanem inkább a kiteljesedett és mélyebb élet megéléséhez vezető mocsarakon való átkelések elfogadásához ad lámpást. Ennek a szemléletmódnak a megértése pedig inkább egyénfüggő, mintsem kortól függő igény, de lehet, hogy talán mégis szükséges egy tapasztalatokból építkező út megtétele, hogy érezzük a szemléletmód jelentőségét és igazságtartalmát. Vagy lehet a könyv befogadásához elég csak simán annak fájdalma, hogy a mai szemkápráztató, zajos világban amikor széttépik a korlátozott figyelmünk, a lelkünkkel való kapcsolat akaratlanul is satnyul. (és azt hiszem, ez alól köztünk ma már alig van kivétel.)
Nektek mik voltak a kedvenc olvasmányaitok? Miket ajánlottok tovább?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése