1. Anna Sverdrup-Thygeson: Erdők
„Az északi mitológiában a világ koncentrikus körökbe szerveződött. Mint a fa évgyűrűi. Ezt a mintázatot az ujjlenyomatunkban is felismerhetjük. Mert az idő, a világ, a fák és mi, emberek, összetartozunk.”
A norvég természetvédelmi biológus könyve számomra idén az egyik legjobb olvasmány volt. Hiszen sosem tapasztaltam még azt, hogy egy természetismertető könyv ennyire olvastatja magát és ilyen izgalmas lehet.
A kötet témája az erdők biodiverzitásának a fontossága, a gazdag és finom ökoszisztéma ismertetése és az erdőgazdálkodásunk. Főleg norvég és finn erdőkbe kalauzol minket, és úgy haladunk fejezettől fejezettig, mint fától fáig - minden fejezet egy fafajtával indít. Aztán elcsatangolunk, kalandozunk, felfedezünk, meg-megállunk, hogy benézzünk a bokrok alá, a fakérgek és gyökerek mögé, faodvakba. És emlékezünk is… Sosem gondoltam bele például abba, hogy vajon hány fa kellett régen egy hajó elkészítéséhez, és akkor hány egy hadiflotta létrehozásához…
Sosem gondoltam bele abba se, hogy miért fontos a rendetlenség egy erdőben, hogy mi a különbség a természetes erdő és őserdő között, hogy az álló és fekvő holt fák milyen létfontossággal bírnak, hiszen egyetlen elhalt fa is több száz éven át több ezer faj élőhelyévé válik – sőt, mindenik gomba- és rovarfajnak, amelyik így maradhat fenn, megvan a maga holt-fafajtája. Ugyanakkor a holt fák megtartják a talajt és a havat, csökkentve a lavinákat és a földcsuszamlásokat.
Anna Sverdrup-Thygeson könyve olvasmányos, stílusa könnyed és szórakoztató. Úgy beszippantott, hogy azon kaptam magam munkában hazafele, azért tekerek gyorsabban, hogy hamarabb olvashassam, hiszen a „taplónál hagytam abba” A legnagyobb felkiáltójellel számomra az a gondolat maradt és kering bennem tovább, hogy hiába ültetünk be újra egy területet fákkal, attól az még nem lesz erdő, legfeljebb csak sok egyforma fa egy helyen, csupán fák sokasága. Túl keveset gondolkodunk és beszélünk arról, hogyan hat ránk az, hogy egyre kevesebb az érintetlen őserdő. Azt már kezdtük tapasztalni, hogy a gyorsan elért biomassza érdekében kivágott erdők eredményeként egyre többször sújt az árvíz, de azt még túl kevéssé kapizsgáljuk, hogy egy változatos összetételű, helyi fafajokat tartalmazó erdő sokkal többet elvisel, mint egy egységes monokultúra és képes nemcsak másképp reagálni a kis léptékű és nagy léptékű dinamikákra, amik alakítják, hanem sokféle faj fennmaradását szolgálja és köztük a miénket is.
„ Vajon az erdőben másmilyen a halál? Nincs elrejtve, elfojtva és elhallgatva. A pusztulás és a bomlás az egésznek a része. Az egyén szemüvegén át nézve a halál a vég, de az ökoszisztéma szemszögéből ugyanúgy kezdet is. A szerves anyagok újrahasznosítása az élet körforgásának egyik fele, az új élet szükségszerű alapja. Tanulunk-e ebből valamit, egy ökologikusabb hozzáállást a karbantartásra, a pusztulásra és a hulladékokra vonatkozóan?”
Nem volt egy szándékos „maradjunk északon”-választás a következő könyv, de így sikerült. Északon ragadtam, de a szénmegkötő erdőket felváltották a gleccserek és jégmezők lélegzetelállító világa, és a rovarok és gombák elképesztő ökoszisztémája helyett szívbemarkoló sorsokkal találkoztam….
2. Inkeri Markkula: A soha fel nem engedő föld
Nemcsak a természetet és köztük az őserdőket írtjuk.
Az őslakosokat is.
Erről szól a fehér ember civilizációja. És erről szól Inkeri Markkula finn író és biológus regénye.
 |
A történet a számi gleccserkutató lánnyal, Unnival indít, aki Kanada egy kis sarkvidéki szigetén kutatja, hogy milyen gyorsan olvadnak a gleccserek, és közben megismerkedik Jonnal, az éppen származását kutató inuit fiúval. Találkozásuk gyors szerelembe fordul, amilyen gyorsan lecsap az őket foglyul ejtő vihar is. Aztán a vihar elvonul és tovább kutatjuk a felszín alatti rétegeket, és apránként bomlanak ki előttünk a különböző nézőpontok, köztük két anya sorsa is a Sixties Scoop idején (Kanada kegyetlen kulturális asszimilációja, amikor az őslakos gyerekeket a fehérek iskolájába kényszerítették, ahol anyanyelvükön sem szólalhattak meg, vagy épp születéskor csak úgy ellopták őket és örökbeadták fehér anyáknak, miközben az őslakos édesanyáknak azt hazudták, hogy meghalt szüléskor a gyerekük!)
A regény jeges valósággal tenyerel bele az asszimilálásként folytatott népirtásba, az ezekből fakadó identitásválságba és gyökértelenségbe, a kívülállóságba, a rasszizmusba és megbélyegzésbe, a fagyos titkokba és elhallgatásba. És a népirtás örökségébe: a generációs traumákba.
Témája egyszerre etnocídium és a klímaváltozás.
Nemrég láttam Zaya és Maurizio Benazzo új filmjét, a The Eternal Songot, ami szintén erről szól bemutatva több őslakos kultúrát is (túl csodálatos a film, ne hagyjátok ki) és számomra így most összecsengenek ezek az élmények. Arra gondolok, hogy a hetvenes években (s jóval előtte) erőszakkal asszimiláltuk az őslakosokat, de ezt ma is folytatjuk, csak másképp: hiszen korábbi életterük, szokásaik és mindennapjaik élhetetlenné és lehetetlenné válik nagyon sok helyen, a klímaváltozás miatt.
Ha felenged a talaj, mik kerülnek elő a rétegek alól?
Inkeri Markkula regényét már csak azért is érdemes elolvasni, mert lírai gyönyörűséggel és hangulattal leírt északi tájakon járhatunk. Az a fajta élvezetes, minőségi irodalom, amivel mostanában (csak ők képesek - legalábbis engem) az északi szerzők örvendeztetnek. A regény legnagyobb érdeme pedig szerintem az is, hogy nagyon sok kifejezést kapunk eszkimó nyelveken - ahogyan haladunk a történetben előre, egyre inkább. Én ezt imádtam, sajátossá és különlegessé tette a könyvet.
Tud-e kapcsolódni másokhoz az, aki a gyökérvesztettség és a közösségnélküliség miatt önmagához sem tud? Talán a mai ember egyik legnagyobb kérdésévé válhat... bárhol éljen is.
