Ha eljön a nők napja

 Ez most nem rólad szól, Jon Snow! Mert csak addig szeretted a sárkányait, amíg azok jólneveltek és kontrolláltak voltak, amíg megengedték, hogy a kezüket rájuk tedd, s ameddig repülhettél, de amikor azok elkezdték használni öntörvényűen a tüzüket, s megmutatták mire képesek, akkor szépen csók közben leszúrtad Őt, a szívébe tövig nyomtad.

Emlékszem, amikor véget ért a Trónok harca mennyire sokkolt mindenkit hogy Daenerys Targaryen mennyire őrült királynővé változott, bekattant és leégette a világot. Én élveztem. Valahogyan csak még jobban megszerettem őt. Ugyan megmagyarázni nem tudtam magamnak, hogy miért, de éreztem: yes, yes, ez az. Logikusnak is tűnt, hogyha őmaga tűzből született, akkor a felépülő világának is majd abból kell születnie. De aztán mindent elrontott a heppi end, a jól megérdemelt végkifejlet: a szerelmes jelenet. Jött a nagybetűs Férfi, és megölte őt, hogy jól megmentse a világot. Egy nőnek csakis megbocsátónak és irgalmasnak szabad lennie még egy háború közepette is, különben... 

De hát nem ez történik olyan sokszor, amikor a nők addig visszafogott, lefésült, de a mélyben még pulzáló, zabolázatlan természete hirtelen utat tör a mélyből magának? (s csak most esik le nekem: a sorozat utolsó képkockáiban többségében a férfiak által kitalált társadalmi szabályok keretei közt kocsmaian üldögélnek egy b é k é s világban. Mert fő a béke.) Ja, s a mosoly.

Nemrég töltöttem egy egész Janis Joplin-estet, és tegnap olvastam újra bizonyos fejezeteket a Farkasokkal futó asszonyokból. A piros cipőkről szóló fejezetben Clarissa Pinkola Estes azokról a nőkről ír, akikből a társadalomnak nem sikerült kiölnie teljesen az Ősi Természeti Asszonyt, így ők előbb-utóbb – még ha le is kell érte vágniuk a lábukat – kitörnek, hogy visszatérhessenek a saját kézzel készített piros cipőjükhöz. Csakhogy ahogyan utat tör magának a jó kislány-fogságból és éhínségből szabadult alkotó szellemük, elsöprő erejű lesz a kitörés és féktelen táncba/szenvedély-rabságba sodródnak, hiszen a visszavaduláshoz szükséges sebzett ösztön újraépítése időigényes, a visszavaduló nőnek időre van szüksége ahhoz, hogy erőre kapjon. „Joplin olyan archetípust jelenített meg, amelyet a többiek nem mertek volna. Rajongtak lázadásáért, mintha őket is megszabadította volna azzal, hogy helyettük ilyen zabolázatlan… Olyan nagy hatású, ám sérült nők csoportjához csatlakozott, akik repülő sámánokként viselkedtek a tömegek előtt. Ők is mind kimerültek és lezuhantak az égből. Frances Farmer, Billie Holiday, Anne Sexton, Sylvia Plath, Sara Teasdale, Judy Garland, Bessie Smith, Edith Piaf, Frida Kahlo – a természetes és artisztikus nők kedvelt szerepmodelljeinek élete sajnos idő előtt és tragikus módon ért véget. Egy visszavadult nő nem elég erős ahhoz, hogy összeroppanás nélkül vihetné a vállán mindenki más áhított archetípusát.” 

 

újévi fogadalmak batyuja

Azt hiszem, sokan rájöttünk már arra, hogy az újévi fogadalmak nem úgy működnek, hogy december 31-én elhatározom, megfogadok magamnak valamit, és másnap elsejétől aszerint élek, hanem valahogy a fejlődésünk részeként hosszabb folyamatként. Én sem szeretek ilyen meredek választóvonalat tenni előrelépésekben, inkább megnézem, miben küzdöm magam előre -- vagyis amiben már megtettem lépéseket --, és közben szereztem belsőbb megértést.

Az én idei fogadalmaim változtatásaim íróként/olvasóként/netezőként olyasmik, amik már nagyon rég felvetődtek és foglalkoztattak, s időközben a felszín alatt sokat érlelődtek bennem, de erre az évre jutottak el arra a pontra, amikor már szinte maguktól kisarjadva működőképesek is. Apróságok, de hát nem ezek töltik ki sokszor a hétköznapjainkat? Én ezeket az apróságokat állandósítom éppen idén januárban:

Karácsonyi hozzáférés - novella

A Könyvmolyképző Kiadó Karácsonyváró sorozatának keretében nagyon sok szeretetettel írtam nektek egy novellát. Ezzel kívánok nektek idén Boldog Karácsonyt!😘💖

képforrás: Gerd Altmann -pixabay

Angyalkák repdesnek a fenyőágak közt, amikor a fa csúcsán lebegő virtuális csillagig jutnak, körbetáncolják azt. A szoba közepébe varázsolt hologram karácsonyfa harsány villogással jelzi, ő itt a lényeg.

A kiterjesztett valóság fényfüzérben folytatódik, körbefonja az ajtót, megszakad egy kicsit a saroknál, aztán a megroggyant szekrényen sziporkázóan folytatódik.

Hull a holohó, a megfoghatatlan pihék mesésen szállingóznak alá, és sosem érnek földet. A falak mentén hemzsegnek a gyertyák, virtuális lángjaik valósághűen lobognak.

Az asztal az egyetlen, ami igazi. Szürkült terítő, csorbult tányérok… Túl szerencsétlen lenne az ünnep, ha Liza nem tölti meg otthonunkat gondosan kikeresett és lehívott AR-kellékekkel.

– Hogy tetszik, Kristóf? – fordul felém várakozó mosollyal, biztosan büszke magára. – Tudom, úgy egyeztünk, hogy idén hófehér fát töltünk le, de nem tudtam lemondani a többi színről – mentegetőzik, fején virtuális rénszarvas szarvak himbálóznak.

Nem értem, miért érzi problémásnak a változtatást, mindketten tudjuk, nekem olyan mindegy, de nem szeretném megsérteni, ezért beszállok a hangulatművészkedésbe, s közlöm vele, ez így szerintem is sokkal színesebb, sőt, lélegzetelállító. Átfut agyamon az ötlet, hogy talán én is lehívhatnék egy-két szezonális csecsebecsét. A diótörő mindig olyan szimpatikus fickónak tűnt, odaállíthatnánk ajtóőrnek, hátha meggyőzhetném Lizát az együttműködésem rendületlen lelkületéről, de a tekintetem éppen megragadja valami bizarr mocorgás.

– Ezt is a WeDesignU kelléktárából hívtad le? – lépek oda a rozsdás hűtőajtóra álmodott adventi koszorúhoz, aminek a közepéből egy mézeskalács emberke mandulaszeme kacsint rám.

– Akciós, a girlandokkal adták – meséli lelkesen Liza, s visszakacsint a sapkás figurának.

A sarokban piciny Betlehem, holoJézuska édesdeden alszik anyukája karjaiban, pontosan hárompercenként egy kicsit felsír, ilyenkor holoMária meg-megringatja. Szóval ez az idei durranás a cég kínálatában? Most már Jézus is letölthető. Lefogadok, hogy csak az elringatható babaváltozat létezik. Bármennyi virtcoinunkba is kerülhetett, mi aztán befogadtuk. Na jó, a szemszínéről Liza másképp is dönthetett volna, de idén sem veszünk össze ilyesmin.

– Készen állunk a rokonok fogadásához – tárja szét a karját feleségem.

Év végi bejegyzés

 

Minden évben ilyenkor én már blogolni szoktam azokról a hatásokról, amik értek abban az évben, és ha sok megosztanivalóm nem is gyűl könyv-, vagy filmajánlók tekintetében, de annál nagyobb lelkesedéssel említem meg azokat, amik szerintem nagyon megérdemelték valamiért a figyelmet. Ez az év sajnos ilyen szempontból (is) nekem keveset tudott adni. Igyekeztem ügyesen lavírozni a rendelkezésemre álló kevés időmmel és energiámmal, de a túlélésben nem is az a legfájóbb dolog, ha a könyvtárak bezárnak, hanem ha az érzelmi energiák már a piramisod alapjainál teljesen felszívódnak.

  2020-ban nem mi írtuk a disztópiákat, nekünk írtak egyet, és mi voltunk a szereplői. Nekem szereplőként nagyon sok minden átértékelődött, ha más nem is, de a karakterfejlődés biztosan összejött. :) Nem utálom ezt az évet a sztorit, és szerintem sokkal rosszabb drámaibb is lehetett volna, minket, embereket elnézve. Rengeteget köszönhetek ennek az évnek a történetnek, mert sok mindent megtanultam a plot twistekről, a függővégekről, a felépített világom törékenységéről és a karakterem sebezhetőségéről. Úgy érzem, sok felesleges feszültségkeltés, hatásvadász plothole és mellékszál is kitakarodott belőlem. Adott szereplőkről kiderült, hogy valójában mennyire jelentéktelen mellékszereplők, másokról meg az, hogy több potenciál van bennük, igazi badass, proaktív karakterek. A bekezdéseim összefüggőbbek lettek, a szavak átgondoltabbak, a monológok letisztultabbak. És mindenekelőtt rájöttem, hogy ma és itt a legnagyobb érték: a figyelmem.

 

Felhősírok - novella

Rég nem jártam erre, és annál is régebb, hogy nem volt agymenésem, és akkor regényt vagy novellát mióta is nem tettem le az asztalra... ? Újévkor egyetlen fogadalmam az volt, hogy idén befejezek egy novellát, hogy beküldjek én is valamit a Gabo-pályázatra. Emlékszem a napra, amikor befejeztem, megrészegülten lépkedtem az utcán, évek óta nem volt annyira kerek a világ. :) Csakhogy ez a befejezés arról szólt, hogy valójában összeszedtem a lassan három éve készülő és még mindig félregényem alapötletét és belesűrítettem egy novellába, arra gondolván jobb egy  olvasható novella, mint egy elrontott, vagy éppenséggel soha el nem készülő regény. Hát persze... ez a regények egyik "jellemzője", hogy szoktak működni egy novellába sűrítve :) Hogy mire nem képes a lustaság!  Maradtak még dolgok ám, amiknél nem lehet időhiánnyal mentegetőzni. :)
      A novella végül nem került be a kötetbe, de a kiemeltek közt volt, és úgy döntöttem, megosztom. Remélem, sikerül a regényt is befejezni ebben a világban, és mivel ötletből van elég, egy másik cselekményszálon megyek majd végig.

Ha van kedvetek és időtők hozzá, olvassátok el, remélem, szórakoztató. (Hagyhattok véleményt, kritikát kommentben, vagy üzenetben. Áldani foglak érte.:) )
     Ezek a novellák pedig szintén a kiemeltek közé kerültek, őket is fogadjátok szeretettel:

- Szöllösi Kristóf: Kárhosok

- Sütő Fanni: A tündérkirály
- Wéber Erika: A parasztleány aranya
- Horváth György: A gömb

Felhősírok

     Az öregasszonynak nem csak a lakása vacak, állottak az emlékei is. Eladhatatlanok.

Az ember azt hinné, hogy ha valaki idős, annak története is van, abba öregedett bele, hogy élt. Pedig lehet, hogy csak eljárt felette az idő.

   A penésszel pecsételt falakon úgy futnak szét a repedések, akár a ráncok Olivia szeme körül. A fotel karján végigsikló ujjaim beleakadnak a kopott huzat felfoszlott réseibe, a karomon lúdbőr futkorászik. Irtózom a repedésektől. Irtózom a régi bútoroktól, amik megroggyantak mások múltja alatt.

   Meglepő, Olivia mennyire tudatában van annak, hogy az élete egyhangú volt, és alig jut eszébe alkudozni az élményérvényesítési felmérésnél. Látszólag arról is megfeledkezik, hogy most nem a szomszédjaként lát, hanem hivatalos ügyben a MemberMe cég képviselőjeként. Eddig is tudta, hogy emlékbiztosítóként a beültetett mesterséges memóriákban tárolt életadatok felcímkézéséről szól a munkám, amit nem tudhatott, hogy értékesítési tanácsadóként is foglalkozhatom a klienseinkkel. A tudatfeltöltés előtt pedig ő is szakszerű segítségre szorul abban, hogy a rögzített életeseményeiből mit hasznosítson nyilvános megosztásként az élménypiacon.

   Gőzölgő teáscsészét helyez elém a rusztikus kisasztalra, amiről eszembe jut a kicsorbult teafőző, amit a múlt héten kértem tőle kölcsön és még mindig ott hever valahol a konyhámban. Rendeznivaló ügy.

    Furcsa, de eddig fel sem merült bennem a kérdés, vajon honnan telik neki teafűre. Talán mégsem voltam elég figyelmes, amikor elemzéseket futattam a cégnél az életadatán? Arra sem emlékszem, hogy az algoritmusok a jellemző címkék közé bedobták volna a #teát. Kiszűrték, mint Olivia megannyi ingerszegény felvételeit. Szűrőben fennakadt csomók, amikből kifolyt az íz.

    Ritka, hogy valaki ezt a kort biológiai formájában megélje, csodálkozom, hogy csak nemrég kapott behívót tudatfeltöltésre. Sajnálom őt, mert az emlékek felhőalapú tárolása és az élménypiac az implantforradalommal együtt akkor terjedt el, amikor ő már negyvenéves volt. Az embert fiatalként érik a legérdekesebb hatások, amikor még lüktet benne a kockázatvállaló tettvágy, és amikor még élesek az érzetei. Ha legalább Olivia az a fajta öregedő hölgy lenne, aki lila kalapot tesz és felkerekedik, hogy habzsolja még egy kicsit utoljára az analóg életet! Ő inkább olyan, mint egy sarokban felejtett, dohos szekrény.

   

Ki lennél? - játék

A kérdéssort a témázó könyves bloggerektől (Zenka, Nima, Abtsractelf, PuPilla, Sister, Anaria, Bea ) csentem, a műfaj szerinti helyzetgyakorlatok nagyon megtetszettek, megmozgatták a fantáziámat. Mert az egy dolog, hogy amikor olvasok, akkor beleélem magam egy szereplő helyzetébe, problémáiba, de attól „szabadidőmben” nem mindenkinek szeretném felpróbálni a köntösét vagy megkaparintani a helyét. :) Ha megjelenne előttem egy tündér, és azt mondaná, hogy nyertem az alternatív valóság-lottón és bárki lehetek egy kis műfajkalandozás keretében, akkor vajon hogyan választanék, kinek a szerepével verjen vagy áldjon a sors keze?

1. Ki lennél, ha egy mesében szerepelnél? Boszi, ent, hercegnő vagy herceg? Bármilyen szereplőt írhatsz! Mi történne veled?

Dorka lennék az Oz a nagy varázslóból, mert... járna vele egy Toto. :) Na jó, inkább azért, mert annyira életszerűnek éreztem mindig is. Lenne a történetemben gonosz boszorkány, jó boszorkány, szélhámos varázsló, szárnyas majmok, pipacsföld, lenne piros cipőm, de a lényeg, hogy lenne egy kis baráti köröm, egyedi, őszinte figurák, akik eléggé jófejek ahhoz, hogy legyenek saját valós vagy vélt problémáik, így aztán közös céllal nekivághatnánk a sárgatéglás útnak. Útközben sok tapasztalatot és önismeretet szereznénk, és persze végig hinnék abban, hogy egyszer majd hazatalálok.

2. Ki lennél egy fantasy regényben? Milyen szereplő lennél, milyen regényben?

Forrás

Egy nomád életmódot folytató egyszerű csokiárus lennék, aki bejárja a különböző birodalmú városokat, falvakat. Egy utazó Vianne Rocher fantasy változata, mondjuk. Csokibarna, elegáns ruhákba öltöznék – már amennyire a körülmények engedik – és egy nyakba akasztható aranytálcával fordulnék be fogadókba, várkastélyok udvarába, kolostorokba, sikátorokba, gyanús házakba. Minden kézműves bonbonom belsejében más-máz ízű (mágiával bíró, pszt!) töltet lenne, ugyanis ezekkel javítgatnám titokban minden természetes és természetfeletti lény jellemét. Ja, és mellékesen: alakítanám a politikai viszonyokat. Remélem, sosem derülne ki, hogy éjszakáimat egy párhuzamos világ elvarázsolt erdejében töltöm, ahol egy hatalmas üstben sötét csokoládé rotyog. Még a végén rám sütnék, hogy valamiféle boszorkány vagyok.  (Bár lehet, ez sem lenne gond, ha a történetemet Goldenlane írná meg?)