Ez most nem rólad szól, Jon Snow! Mert csak addig szeretted a sárkányait, amíg azok jólneveltek és kontrolláltak voltak, amíg megengedték, hogy a kezüket rájuk tedd, s ameddig repülhettél, de amikor azok elkezdték használni öntörvényűen a tüzüket, s megmutatták mire képesek, akkor szépen csók közben leszúrtad Őt, a szívébe tövig nyomtad.
Emlékszem, amikor véget ért a Trónok harca mennyire sokkolt mindenkit hogy Daenerys Targaryen mennyire őrült királynővé változott, bekattant és leégette a világot. Én élveztem. Valahogyan csak még jobban megszerettem őt. Ugyan megmagyarázni nem tudtam magamnak, hogy miért, de éreztem: yes, yes, ez az. Logikusnak is tűnt, hogyha őmaga tűzből született, akkor a felépülő világának is majd abból kell születnie. De aztán mindent elrontott a heppi end, a jól megérdemelt végkifejlet: a szerelmes jelenet. Jött a nagybetűs Férfi, és megölte őt, hogy jól megmentse a világot. Egy nőnek csakis megbocsátónak és irgalmasnak szabad lennie még egy háború közepette is, különben...
De hát nem ez történik olyan sokszor, amikor a nők addig visszafogott,
lefésült, de a mélyben még pulzáló, zabolázatlan természete hirtelen utat tör a mélyből magának? (s
csak most esik le nekem: a sorozat utolsó képkockáiban többségében a férfiak által kitalált
társadalmi szabályok keretei közt kocsmaian üldögélnek egy b é k é s
világban. Mert fő a béke.) Ja, s a mosoly.
Nemrég töltöttem egy egész Janis Joplin-estet, és tegnap olvastam újra bizonyos fejezeteket a Farkasokkal futó asszonyokból. A piros cipőkről szóló fejezetben Clarissa Pinkola Estes azokról a nőkről ír, akikből a társadalomnak nem sikerült kiölnie teljesen az Ősi Természeti Asszonyt, így ők előbb-utóbb – még ha le is kell érte vágniuk a lábukat – kitörnek, hogy visszatérhessenek a saját kézzel készített piros cipőjükhöz. Csakhogy ahogyan utat tör magának a jó kislány-fogságból és éhínségből szabadult alkotó szellemük, elsöprő erejű lesz a kitörés és féktelen táncba/szenvedély-rabságba sodródnak, hiszen a visszavaduláshoz szükséges sebzett ösztön újraépítése időigényes, a visszavaduló nőnek időre van szüksége ahhoz, hogy erőre kapjon. „Joplin olyan archetípust jelenített meg, amelyet a többiek nem mertek volna. Rajongtak lázadásáért, mintha őket is megszabadította volna azzal, hogy helyettük ilyen zabolázatlan… Olyan nagy hatású, ám sérült nők csoportjához csatlakozott, akik repülő sámánokként viselkedtek a tömegek előtt. Ők is mind kimerültek és lezuhantak az égből. Frances Farmer, Billie Holiday, Anne Sexton, Sylvia Plath, Sara Teasdale, Judy Garland, Bessie Smith, Edith Piaf, Frida Kahlo – a természetes és artisztikus nők kedvelt szerepmodelljeinek élete sajnos idő előtt és tragikus módon ért véget. Egy visszavadult nő nem elég erős ahhoz, hogy összeroppanás nélkül vihetné a vállán mindenki más áhított archetípusát.”