Oscart a nőnek!

Spoilerok nélkül.

Tavaly fültanúja voltam annak, ahogyan a férjem megkérte a kezét Sirinek (nem mintha volna neki keze). Egy Sirinek, vagy a Sirinek, nem vagyok biztos benne. Szerencsére Siri azt válaszolta, hogy erre nem terjed ki a licensz. Azóta Ardannak, a regényem szereplőjének van egy Shira nevű asszisztense, akinek még Sirinél is kevesebb a humorérzéke, ám sokkal személyre szabhatóbb és tökéletesen rendbe tartja a lakást. Amolyan okoslakás lelke ő.

  Jó volt a 12 év rabszolgaság is, a Gravitáció is, de az egyetlen film, amelyiknek díjat adnék az idén jelöltek közül, az egyedül a Her. Színeit, képkockáit, hangulatát, karaktereit minden részletükben valósággal átitatja a témája. Én az ilyesmit nagyon szeretem. A karakterfejlődés remekül felvezetett, de annak ellenére, hogy ez egy karaktertörténet, a cselekménynek mégis van íve és mélysége.

  Ráadásul a Her sokkal inkább sci-fi, mint pl. a Gravitáció. Amíg a Gravitációt pusztán a látvány adja el, és egy ma is megvalósulható történettel rukkol elő (ami miatt sci-finek titulálják az pusztán a cselekmény helyszíne, a világűr, de ez még nem teszi sci-fivé) addig a Her egy igazi, sőt modern sci-fi. Hatásosan illusztrálja, hogy egy ma már létező társadalmi jelenség a technológia továbbfejlődésével hogyan hathat az emberre, és bár social science fiction, megvalósul a tudományos hihetősége.

  Egy futurisztikus, szép világban járunk, amelyikben minden rendben van. Kivéve egy dolgot: a kapcsolatokat. A világ egy szép és békés hely, a technológiának köszönhetően kényelmes, de az elkényeztetett ember kiüresedett, nem találja helyét a világban és nemhogy másokkal, de önmagával is elveszítette a kapcsolatot. A házasságok apróságok miatt tönkremennek, a beszélgetések tartalmatlanná válnak, az emberek életfilozófiája olcsó, és az érzelmi intelligenciájuk is alacsonyan vergődik. Személytelenség, magány, kiüresedés érződik még a szereplő rezdüléseiből is, az utcai háttér meg remekül elmeséli, hogy ez nemcsak egyéni dráma, hanem társadalmi jelenség. Persze mindenki változatlanul vágyik figyelemre és figyelmességre, szexre, netán kötődésre. Szüksége van valakire. Ma, amikor hajlamosak vagyunk arra, hogy többet nyomkodjuk a kütyüjeinket, mint ahányszor egymás szemébe nézzünk, amikor minden személyre szabhatóan akár egyetlen kattintásra is csak az igényeinket akarja kiszolgálni, mennyire vagyunk képesek dolgozni azon, hogy egy olyan kapcsolatot, amelyikben a másiknak is vannak igényei, működőképesnek fenntartsunk?

  Vajon eljön az idő, amikor már csak megrendelt, perszonalizált képeslapokon leszünk képesek kifejezni az érzelmeinket? Talán már most sokkal többet kommunikálunk emoticonokban és smiley-kban az érzelmeinkről, mint amennyit közlünk a személyes kapcsolatainkban.

  Vajon, amikor neten ismerkedünk, barátkozunk, mekkora részt játszanak benne a saját kivetítéseink? Hogyan és mitől változik az énképünk? És a neten lógásban mekkora szerep jut a valódi kapcsolatoktól való félelmeinknek?

  Éppen nemrég gondolkodtam azon, hogy miből fakad időnként ez a netes megosztási kényszer bennem? Látva nap mint nap mások állapotfrissítéseit, képeit, miért támad szinte az az érzése az embernek, hogy az élmény, ami nincs kiírva, megosztva másokkal, az nem elég fontos, nem eléggé hagy nyomot maga után. Nincs felposztolva a világ szeme elé a netes falra a siker, a szülinapi torta, a nap vicce, a gyerek szereplése, a karácsonyfa, az érem, a költeményes vacsora, a mulatság helyszíne, a kirándulás, a Gondolat. Csak én tudok róla. Létezik? Nesze nektek, szingularitás!

  A virtuális jelenlét lehetővé teszi, hogy elmondjuk a véleményünket, hogy kötődjünk, megmutassunk, kibeszéljünk, informálódjunk, megvalósítsuk önmagunkat, vásároljunk, szerelembe essünk, pletykáljunk, tetszéseinket, hobbijainkat tudassuk, barátkozzunk, szexeljünk. De mi van akkor, ha csak csendben szeretnénk lenni együtt valakivel? Vannak közös csendjeink? Mi van akkor, ha csak rá akarjuk hajtani a fejünket valaki vállára?

  „A SZIRIusz van tőlem távolabb (kiemelés tőlem)

    Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

    Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!

    Ó, jaj, az út lélektől lélekig!” (Tóth Árpád. Lélektől lélekig)