Téma, premissza vagy koncepció?

Jártál úgy, hogy megkérdezték, miről szól a regényed és te dadogni kezdtél, mert bárhogyan is próbáltad szavakba önteni, csorba válasz született? Úgy érezted, egy normális felelethez az egész sztorit el kellene mesélned? Netán a fülszöveged nyúlt egy oldalnyi hosszúra, mert beleszuszakoltad a regény összes bonyodalmát?

 Tényleg, miről is szól a regényem? – Először akkor kellett feltennem ezt a kérdést magamnak, amikor sok év után végre be akartam fejezni egy regényt, és rájöttem, azért nem tudom hová érkezik a cselekményem, mert fogalmam sincs, hogy mit akarok a történetben és a történettel.

   Larry Brooks szerint különbség van az ötlet, a koncepció, a téma, és a premissza között. Sok írástechnikai guru blogján hatalmas kavarodás, tisztázatlanság van a fogalmak közt, és ha Egri Lajossal „nőttünk fel”, akkor elfogadhatatlan marad a premisszával való dobálózás. Van, aki azt mondja, ez szőrszálhasogatás, mindegy, hogy premisszát, koncepciót vagy témát kiáltunk, ugyanaz. Viszont a Brooks-szerinti különbségtétel nekem a regényíráshoz tavaly nyáron felmérhetetlen segítség volt.

A téma (példák: hatalomvágy, tragédia utáni remény, tiltott szerelem, tanult rasszizmus, kötelességből gyilkolás etikája, stb. stb) az ötletből fakad, de központosul és a sztori mögöttes tartalmaként az írás láthatatlan lelkévé válik. Olyan kontextusi és szubtextusi eszköz, amelyet nem mondunk ki, de áthatja a történet fő elemeit, biztosítja a koherenciát.

   Ha tisztában vagyok a témámmal, akkor talán kevésbé fogok csapongani, mellékszálakból köteteket írni, és nem fogom az olvasóm idejét rabolni olyan fejezetekkel, amelyeket a mellékszereplők jelentéktelen gyermekkorának szántam, mert tudom, hogy mi mennyiben tartozik a történethez. Az ideális az, ha már az elején identifikálom a témát, de van író, akinek először meg kell írnia a regényt ahhoz, hogy ráleljen a témájára. (Ilyenkor persze komolyabb átírásra lehet szükség).

   Lisa Cron (Wired for story) megnyugtatott: egy műnek sok témája lehet. Központi azonban csak egy. (hm, lehet, hogy sok múlhat ezen?) Meglepődtem, amikor idézett egy Margaret Mitchell-interjút, amelyből kiderült, hogy az Elfújta a szél központi témája a túlélés. Á, tényleg! De jó! :) Annyi fordulat és párbeszéd jutott eszembe a kapcsán. A téma teljesen végigvonult a regényen, és az utolsó akkordokat is uralta. Most már legalább értem, miért szeretem titokban ezt a regényt még mindig annyira. (Sorry Rhett és Amerika!) :)

  A témák tehát univerzálisak, de a mélységük különbözhet, és gyakran ez adhatja a különbséget egy középszerű és kiváló olvasmány között.

   A premissza a témából fakadó üzenet, egy morális állásfoglalás, amely akkor válik eleven mondanivalóvá, amikor karaktert adok a koncepcióhoz. Ha megfogalmazódott bennem a téma, akkor leginkább arra kell vigyáznom, hogy ne kimondott prédikációvá váljon, hanem kontextusi és szubtextusi szinten maradjon, a történetet szolgálja.

A koncepció azért több egy ötletnél, mert a drámai feszültség potenciáljára fókuszál. Míg az ötlet egy általánosabb alaphelyzet, addig a koncepció egy konkrét konfliktus ígérete, a „mi lenne ha”-kezdetű mondatok folytatása. Az ötlet csak kifutópálya, a koncepció egy ablak a plotra.

  Brooks előbb megjegyzi, hogy ennek nincs köze a prózaikus tehetséghez, és csak utána kezd példázódni A Da Vinci-kóddal. :)))

  Az ötlet: Az egyház őszintesége ma is élő mítoszok kapcsán, beleértve ebbe Da Vinci egy titkos szervezetbe feltételezhető tagságát.

  A koncepció: Mi van akkor, (what if) ha Krisztus nem is halt meg a kereszten, az egyház eltemette az igazságot, hogy fenntarthassa hatalmát, és megöli azokat az embereket, akik közel kerülnek az igazság kiderítéséhez, ehhez felhasználva akár egy gyilkos, titkos szektát is, amely már évszázadok óta létezik?

   

A premisszák és témák univerzálisak, viszont a koncepcióknak eredetieknek kell(ene) lenniük!

Várjunk csak… Ellopnak egy ötletedet? Rá se ránts? Azt mondják, egy alapötletet úgyis sokféleképpen meg lehet írni. Na de ha ellopnak egy koncepciódat? Ugye ez már vért kíván? :))

A koncepción belül van low concept és high concept (kis és nagy koncepció) Ezeket a kifejezéseket először csak filmiparban használták, de most már kezdett átszivárogni a könyviparba is. A high conceptbe nem mennék túlságosan bele, mert bármennyire is szeretem a forgatókönyvírókat, nem beszélnek annyit félre, mint a regényírók :) mostanában a high concepteket nagyon rosszul kivitelezik filmekben, és egyre zavarosabb kezd lenni, hogy a high concept meghatározásában mennyi szerep jut a kommersznek.

   Nem minden történetnek kell nagy koncepcióval bírnia, például a női kortárs, a romantikus és történelmi történeteknél egyáltalán nem fontos egy nagy koncepció, viszont azokban a zsánerekben, amelyekben az ötlet az úr (thriller, sci-fi, YA) fontos (lenne). 

  A lényeg az, hogy a nagy koncepciók univerzálisak és egyediek. Univerzálisak, mert olyan témákról, érzelmekről szólnak, amelyek mindnyájunknál visszhangra lelnek, és egyediek, mert szokatlan helyzetet, perspektívát, egyedien meglepő fordulatot ígérnek. Ezek azok a történetek, amelyeknek elolvasod a fülszövegét, megnézed a trailerét, izgalomba jössz tőle, és úgy érzed, neked ezt azonnal látnod, olvasnod kell. Egy klasszikus filmes példa arra, hogyan érvényesül egy történetben egyszerre az egyetemesség és az egyediség a Váltságdíj. A hook (narratív horog) itt egy szokatlan fordulat: az elrabolt gyerek apja a követelt vátlságdíjat vérdíjul tűzi ki a gyermekrablók fejére. A horog azonban nemcsak fordulat lehet, hanem a koncepciónkból bármi, akár a karakter is.

   A mai filmeket, könyveket ontó, nonstop információval zsúfolt, vénába csatolt netes világban, ha tetszik, ha nem, azok a sztorik érvényesülnek, amelyek rendelkeznek olyan horoggal, amely megragadja és nem engedi el az olvasót.

   Írástechnikát lehet tanulni, fantáziát nem. Az írástechnika csak azt tanítja meg, hogyan kerüljük el a rossz írást, mire vigyázzunk, azt nem tanítja meg, hogyan írjunk kiválóan. Azt tanítja meg, hogyan kivitelezzük, közöljük a sztorinkat, milyen eszközökkel élhetünk, de azt nem tudja megtanítani, hogy a sztorink magja szíven találjon másokat. Ehhez mélyebbre kell nyúlnunk...

Bevallom, nálam történet-fogyasztáskor a koncepció az úr. Mindig azt keresem, hogy mennyi feszültséget, mekkora tétet, és mindezek mellé mennyi újszerűséget kapok. Sosem tett kíváncsivá egy válófélben lévő házaspár hétköznapi drámája, a csendesen szenvedő karakterdrámák, és tiniként sem érdekelt egy középiskolás naplója, inkább újra elolvastam a kicserélt Lottik történetét. 

  Mostanában akár olvasok, akár filmet nézek, a téma szubtextusi mélysége nagyobb szükségletemmé vált, és bár ez nem fogja felülírni az újszerűség és a feszültség iránti igényemet, másképp érzem tőle egy történet értékét.

Ja, és ha következőkor megkérdezik tőlünk, hogy miről szól a regényünk, akkor annak függvényében választhatjuk feleletként a témát, a premisszát, vagy a koncepciót, hogy a csak udvarias szomszédnéni kérdezi-e, a kíváncsi unokatestvérünk, netán egy főszerkesztő. :D