Proaktív karakterek

Hollywood hősnői gyakran könnyen besorolhatóak többféleképpen. Például nemcsak úgy, hogy díva, virágárus lány, vicces szomszédcsaj és tökös xéna, de döntéshozó képességeik szerint is. Legyenek éppen korrektek vagy dörzsölt kalandorok, a történet alakulásába való aktív beleszólásuk által lemérhetjük karakterük mélységét. Lehet, hogy túllépnek a férfihős asszisztensének a szerepén, és egyedül, egy szál topban, szusz nélkül öldösik a zombikat, de ez még nem feltétlenül igényel több komplexitást.

Lássuk be, hogy sok kemény hősnő csupán férfiak fantáziáját kiszolgáló, majdhogynem cicikből lövöldöző próbababa. Vetkőztessük csontvázig, és akkor meglátjuk mennyi gerinc maradt bennük. Egy ilyen hősnő lehet ugyanúgy az események sodrásában ragadt áldozat, akár a jóságos, önfeláldozó, viktoriánus nőideál, vagy a megváltó csókra váró romantikus regények Mary Sue-ja.

  Sokszor sok helyen elmondták, hogy az animációs filmek messze elől járnak példaként hősnők megalkotásában, mert Hamupipőkétől mostanáig végbement egy fejlődés. Mulan és Merida is körülmények áldozata, de olyan döntéseket hoznak, amelyeknek a következményei jelentősen meghatározzák sorsuk alakulását.

  Mitől erős hát egy női karakter? Kérdezném úgy, hogy mitől izgalmas egy karakter, akár nő, akár férfi, merthogy eszem ágában sincs a női emancipáció oltárára tenni ezt a bejegyzést, inkább hódolnék az írástechnikának, a cél érdekében mégis megmaradok egy keskeny sávon. :)

A Sorsügynökség című filmben a tét a szerelem. (már milyen önző és fantáziátlan cél ez ma egy disztópiás, társadalmi kérdéseket boncolgató hősök korában, nem?) Az egyénre szabott sorsok keretében a történet mégis olyan mély kérdéseket feszeget, és annyira a szereplők döntésén és hitén múlik az egész sztori, hogy érdemes hosszabb figyelmet szentelni neki. Nagyon örültem, amikor felfedeztem, hogy a kreatív írást oktató Larry Brooks is elemzésre érdemesnek találja a filmet. :)

Szerintem egy karakter ereje nem attól függ, hogy az emberiség szempontjából mennyire magasröptű a célja. A történetekben épp az a szép, hogy egyetlen cél sem alábecsülendőbb egy másiknál, ha annak kérdése a karakter számára sorsdöntő, legyen az szerelem vagy űrmegváltás. Túl azon, hogy a karakter háromdimenziós, hogy szerethető és azonosulást lehetővé tévő egyetemes erényekkel és gyengeségekkel bír, erejét számomra az dönti el, hogy mennyire reaktív vagy proaktív.

   A proaktív hősök történetet kreálnak, a reaktívak csupán elszenvedik azt.

   A proaktív hős a tettek embere, kezébe veszi a saját sorsát. Célvezérelt és cselekszik. Ez az oka annak, ha időnként a gonosz hatásosabb jellem, mint a hős, és szeretni is képesek vagyunk őt.

  A reaktív hős döntéseivel az őt ért hatásokra csupán reaktívan válaszol. Persze, minden szereplő reaktív, mert az őt ért változásokra vagy az útjába eső akadályokra reagál, de egy cselekményt aktívan formáló szereplő döntései ezen túlnőnek.

  Lehet preferencia kérdése is, de nekem édesmindegy, hogy egy karakter döntései mennyire helyesek egy morálskálán. Arra vágyom, hogy a döntés motivációjából fakadjon és legyen hatalma, vagyis cselekményformáló következménye. Ha egy karakter személyiségéből fakadóan reaktív, akkor nem biztos, hogy jól választottunk főszereplőt.

Az utóbbi időben netes útjaimat gyakran keresztezték cikkek a karakteralkotásról és azon is el kellett gondolkodnom, hogy miért utálok csupán egyetlen szereplőt a Trónok harcából, de őt aztán nagyon. Aryával szemben Sansa Stark tipikusan az a szenvedő hős, akit én nézni sem bírok.

   A negyedik évad első része után hetekig úgy gondoltam, hogy nem érdemes tovább nézni a sorozatot, mert ennyi drámaburján közt egy dráma úgyis hatástalan lesz. Aztán adtam neki még egy esélyt és Daenerysnek hamarosan el kellett döntenie, hogy tovább nyomul-e.

– Nem hajózom Westeros felé – dönti el.

– Akkor mit teszel?

– Amit minden királynő. Uralkodom.

Oké, oké, egy részt sem akarok kihagyni!

Akadt egy másik szereplő is, akire muszáj volt odafigyelnem. A pszichopata és kiszámíthatatlan Helenát az Orphan Black sorozatból sokáig nem tudtam hová tenni. Később sem kérte, hogy betuszkoljam őt sztereotípiákba, mert olyasmikre volt képes, ami eddig példátlan. Az érzelmek skálájáról eddig már majdnem mindent előhívott belőlem: félelmet, gyűlöletet, meglepetést, kíváncsiságot, sajnálatot, nevetést, iszonyatot, szeretetet. El sem tudom képzelni, mi lesz a sorsa, hol lesz végül a helye, de bármi is, tudom, hogy az hatásos lesz, mert ami történik vele, abban ennek a sestrának komoly beleszólása van.

Katniss Everdeen neve ugrott be még mostanság-hősnőként, de számomra ő valahogy épp az ellenkező táborba került. Tudom, hogy egyszerre akcióhős és nőies, hogy bátor és folyton döntéseket kell hoznia, valahogy mégis megmaradt bennem róla egy reaktív hős képe. Dicséretes, hogy történetében a szerelem másodrendű tét lett maga elé tessékelve a világmegváltást, merthogy tényleg léteznek más prioritások is egy valamirevaló leányzó életében, de ha ezt a hősnő sodródó „szegény én”- pofával csinálja végig, akkor ő nekem még mindig a régi korok önfeláldozó romantikus hősnőjét idézi.

Minden idők sestrája! Akár a szerelem gyalázatára, akár a védelmére, de mindenképp a reaktív attitűd gyalázatára, inkább hozzál rossz és önző döntéseket, minthogy reaktív hős maradj. 

Mondd: mi volt a célod a történet kezdete előtt? 

Mi hajt előre? 

Mi motivál? 

Vállald hát!

Előbb tanulj meg hű lenni ahhoz, ami belülről hajt, inspirál, és utána próbáld megmenteni a világot. 

Sestra! Az sem baj, ha a diétád a legnagyobb tét és életcél, és az sem baj, ha egyetlen döntéssel elcseszed a sorsodat, de merj olyan lépéseket tenni, hogy abból származzon

  b o n y o d a l o m.