Oscaréknál

Először mondhatom el, hogy nemcsak két-három filmet láttam az oscar-jelöltek listájáról, hanem mindeniket sikerült megnéznem, és végre nemcsak tippem, hanem kedvencem is van. Van pár film, amelyik előtt értetlenül ültem, hogyan kerülhettek fel egy ilyen legjobb filmek leglistájára. Mivel szakértő nem vagyok, az alábbi gondolatok nem kritikaértékűek kívánnak lenni, csupán a benyomásaimról, személyes ízlésemről árulkodnak. :)

8.  A Spotlightra mérges voltam, amiért egy ilyen fontos és érzelmileg intenzív témát egy ilyen dögunalmas, érdektelen filmben akar elmesélni. Semmit sem ad át abból, hogy milyen érzés lehet egy ilyen ügy nyomába koslatni újságíróként, és abból az érzésből sem, hogy milyen abuzív papok áldozatának lenni, vagy hogy egyáltalán miért kell fájjon az egész a világnak. Ha dokumentumfilmben készítették volna el, sokkal érdekesebb. A tartalom kevés, a karakterek meg annyira jellegtelen figurák, hogy rossz nézni a színészeket. Az egyetlen jelenet, amelyiknél el is hittem, hogy az ügy jelent valamit (a szereplőknek, nekem, az emberiségnek) azt Mark Ruffalo hozta, amikor egy kicsit bekattant. 

   Szóval csak azért, mert a téma fontos és felháborító, nem fogom filmként is sokra tartani. Számomra a meglepő a filmben az volt, hogy ennyire ütős újdonságnak számít ez a téma.

7. A The Big Short sem marad messze ettől a közönyös arcú középszerűségtől, de itt legalább a színészek alakítása kicsit taszajt rajta. Nem szoktam businessről, pénzes alakok “szörnyűséges” problémáiról filmet nézni, a Wall Street farkasát sem láttam a mai napig sem. Ez a film pedig csak megerősített abban, hogy a gazdag emberek története unalmas, tartalmatlan. A világot letojó nyerészkedés és korrupció nem volt meglepő, nem gondolom azt, hogy bármit is leleplezne a film a gazdasági válság kapcsán. Christian Bale nagyot alakít, de ez a Steve hogyishívják nagyon olyan hangulatra színezte számomra a filmet, mintha még mindig Schmuckkal vacsoráznék, vagy Tina Fey-jel.

6. Brooklyn - Végre egy film, amelyik régi korok fiataljait mutatja be a mai fiataloknak (már ha kaphatóak rá, persze) Szép film. És ennyi. Semmi különleges. Saoirse Ronan annyira gyönyörű, és annyira ráillik ez az ártatlan, bájos és lelkiismeretes, de okos, bátor stb. lány szerepe. Nekem erősen tetszett az ötvenes évek hangulata. Meg az ír akcentus.

5. A marsiról már írtam a múltkor, hogy nekem csalódás volt. Lehet, hogy a nagy hájp miatt túl sokat vártam tőle, de valahogy hiányzott az a drámai feszültség, amit egy ilyen filmtől elvárnék. Nem tudom, hogy Matt Damon laza jópofáskodásainak mennyi ebben a szerepe, de egyszerűen hiába próbáltam, képtelen voltam komolyan venni. A látványosság és Chastain néha próbált lenyűgözni.

4. A Bridge of spies című filmtől sem kaptam meg azt a veszélyérzetet, amit elvárnék egy kémes filmtől, de vannak olyan erős pontjai, amikre jól van kihegyezve a történet. Ilyen például a két főszereplő különleges kapcsolata, vagy az amerikai szemmel láttatott Berlin.

   Jó volt látni azt, hogy léteznek (vagy lehet, úgy kellene mondjam, hogy csak léteztek?) ilyen értékrendszerrel, becsülettel és bátorsággal bíró emberek, mint a Tom Hanks által alakított ügyvéd. Persze a film túl nagy nyomot nem hagy az emberben, legalábbis nekem felejthető kategória. Ám nem így Mark Rylance! Zseniális ennek az emberkének a játéka az orosz kém szerepében. Annyira élveztem a mimikáját, a nézését, a szipákolását, azt ahogyan viszonyul a  történésekhez. Amúgy hol volt eddig ez az ember? Legnagyobbak közt a helye.

3. A Mad Max-ről is már mondtam a múltkor, hogy tetszett. Bár a történet kapcsán itt-ott volt hiányérzetem, és néha már soknak éreztem a hajszát, a világa durva erős, nagyon hat az érzékekre, bámulom, hallgatom, kapaszkodom, és később is mindig eszembe jut egy szín róla. Semmi sem lógott ki valahogy ebből a színből és képből. Soha nem találkoztam még ilyen jól megcsinált posztapokaliptikus világgal és hangulattal. Magabiztos film, odaüt, de úgy, hogy tudja magáról, ki az, mi az, mit akar, és nemcsak sajátos színfoltnak akar látszani. Az antagonista mondjuk azért lehetett volna árnyaltabb, azt valahogyan egészen nem vettem be, de a többi figura mind emlékezetes marad a frissességével.

2. A visszatérő szintén zsigeri élményt nyújtott. Ennél a filmnél éreztem azt, hogy a történetnek van íve. Hiszem, amit látok, sőt, levegőt sem merek venni, úgy odaszögez. A medve széttép, rosszul vagyok tőle, egyedül vagyok a zord vadonban és fázom, de túl akarom élni. Meg akarom találni azt a bajuszos, mocsok lelkű alakot, aki annyira hasonlít valakire. Ja, mert… Ő Tom Hardy? Neeem, nem lehet ugyanaz a figura, amelyik Mad Max! (A film közepe körül jöttem rá, hogy ő az, nem tudtam, benne van. Szerintem habkönnyen leszerepli a mindent beleadó, vért is izzadó Leot. Úgy látszik, a mellékszereplők nekem valahogy menőbbek voltak majdnem mindenik filmben. :) ) 

   Visszatérve a filmhez: tetszett az a tény, hogy időnként a bosszúvágy is szükséges és pozitív dolog. Egy ideig. Segít felkelni és túlélni. Az emberi igazságérzet erejét és szerepét nem jó alábecsülni, bármennyire is kegyetlen a táj. Nem feltétlenül a leglátványosabb sebek a legmélyebbek. :) Egyébként melyik legyőzetést könnyebb bezsebelni? A természet kegyetlenségét vagy az emberekét? Melyik számít ellenségnek?

  Oké, lehet, hogy a marsi, a katolikus és a kémesdi fontosabb és égetőbb téma, esetleg mindnyájunkat jobban is érint, de szerintem nem is kérdéses, hogy magát a témát kell-e díjazni, vagy egy történetnek a filmrevitelét, a vizuális elmesélését. De mindegy is, mert mintha hallanám: and the winner iiiis... The Big Shoooort! Namivan? Az Argo is megkapta.

  Nem adnék Leonak szobrot főszerepért, elhomályosul. Nem az ő hibája, de így járt. Meg aztán ott van Fassbender, akit szofisztikáltabb színésznek tartok. De ez is mindegy, mert a szobrot valószínűleg Eddie Reymannak fogják átnyújtani. Vagy mégsem...

  
  (A feketék oscar-bojkottjáról legelőször azt gondoltam, hogy de hát ezek alapján bárki, bármilyen kisebbség tüntethet, hogy mellőzik. Most akkor kötelező módon jelöljenek feketét, indiánt, homoszexuálist, feministát, motorost stb. nehogy valaki megsértődjön? Váljon ez kritériummá? Aztán olvastam egy cikket, és beláttam, eddig tényleg mindig olyan fekete színészeket és filmeket jelöltek az elmúlt években, amelyek alantas pozícióban szenvedő feketéket ábrázoltak. (Precious, The blind side, 12 év rabszolgaság, Django) A filmipar még mindig a The Color Purple hatása alatt él? De miért? A történetgyárként működő elmék miért nyögnek annyira a sztereotípiák súlya alatt?

  Egy kicsit mellőzték Idris Elbát mellékszerepéért a Beasts of no nationben (nem először) de sokkal pofátlanabbul mellőzték a film rendezőjét, Fukunagát, aki művészi szintre tudott emelni egy igenis égető, fontos témát, ha már témázunk. Nemcsak egy afrikai gyermekkatonáról szól a film, minden fiatalról, akit besoroznak: gyárakba, bányákba, gettókba, szegénységbe, árvaságba, szélsőséges ideákba. Azért soroztatnak be, hogy a "felnőttek" tőzsdézhessenek és háborúzhassanak.

  Inkább zárjuk a kört valami széppel... Próbáljunk kitörni a sztereotípiák szorításából.)

1. A Room - először nem akartam ezt a filmet megnézni. Nőkínzós, szobafogságos filmet végignézni? Nem vagyok hajlandó, senki sem vehet rá. Aztán mégsem akartam diszkriminálni ezt egykeként kihagyni, és végül a legcsodálatosabb filmet kaptam, amit az elmúlt jó pár évben láttam. Csak szuperlatívuszokban tudok beszélni róla, annyira tökéletesnek látom. Azt leszámítva, hogy hitetlenkedtem picit az elején abban, hogy ezt így végig lehet csinálni. Csak csodálni tudtam az anyát, és biztos voltam abban, hogy én belebolondulnék.

   A film maga mind történetileg, mind karakterek tekintetében izgalmas, és végig egy érzelmi hullámvasút. Egyszerre nyomasztó és felemelő – és ilyent nyújtani nagyon kevesen tudnak. Én a film nagyrészét végigsírtam, többnyire a gyermeki narrátor legegyszerűbb, leghétköznapibb tőmondatain. Gyengéden töri össze a szívet azzal, hogy egy ilyen nyomorult és szűk helyzetbe belehelyezi a gyermeki szemlélet szépségét és bezárhatatlan határtalanságát.

  Hogy tud valami ilyen kevésről szólni, és mégis ilyen sokat mondani?

  Szerintem vagy mondjam inkább úgy, hogy számomra ez egy többrétegű történet volt, és ez emelte magasra fel a sok tucatfilm, meg hatásvadászóan ijesztgető, de értelmetlen thrillerek fölé. Ahogyan van szűkebb tere, (szobája) majd tágabb világa magának a történetnek, úgy a történet értelmének is tud lenni tágabb értelmezése, univerzálisabb dimenziója. De ezt valahogy mindenkinek magának kell megtalálnia, átéreznie, mert mindenkinek más és más a „szobája”, más-más helyzetek okoznak bennrekedést.
 Bármennyire is elhiteti a „gonosz”, hogy ő tulajdonképpen egy normális arc, vannak emberi kapcsolatok, amikhez nem férhet, és amelyek az élet legsötétebb zugaiban is képesek kitágítani a teret. Bármennyire is nem tudsz kitörni egy "szobából" és szar az élet, akadhat egy kis ablak. Egy icipici remény? Meg aztán ott vannak a történetek is, amik inspirálhatják a küzdelmedet, mint ebben az esetben Monte Cristo grófja. A realitás mindig tágasabb, mint ahogyan te odabenn, a saját kis világodban, limitált nézőpontodból elképzeled. A dobozodat egyszer csak kinövöd, nem maradhatsz. Aztán rájössz: a szabadság nem egy végállomás, egy statikus állapot, hanem egy küzdelmes út. Nehezebben járható, mint a komfortzónáddá kialakított zugod, mégis jó járni rajta.

 Bizony, néha több minden történhet egy szobában, mint a világűrben. :) 

a képek forrása: Pinterest