A bölcs szív - olvasónapló

 „A bölcsesség azt mondja: „semmi nem vagyok”. A szeretet azt mondja: „én vagyok minden”. A kettő között áramlik az életem.”

Igazából két olvasmányomat szerettem volna hozni egy bejegyzésben és kiemelni a kettő közti érdekes kapcsolatot (ami amúgy lehet csak számomra érdekes párhuzam) de rájöttem, sok lenne egyetlen bejegyzésben az agymenés. Elsőként hozom hát A bölcs szívet, amit figyelemre érdemesnek, fontos könyvnek tartok.

A szerző, Jack Kornfield, fiatalként tíz évet tanult buddhista szerzetesként Thaiföldön, Burmában és Indiában, majd hazatérve az Egyesült Államokba PhD fokozatot szerzett klinikai pszichológiából és megalapította a kaliforniai Spirit Rock meditációs központot.

 

 A bölcs szív című könyvében, huszonhat buddhista alapelv mentén veszi sorra a legfontosabb tanításokat és ülteti át ezeket a nyugati ember számára is közérthető és hát… nagyon is gyakorlati szemléletté. Külön fejezetekben ír a vágyról és ragaszkodásról, a szenvedés okairól, az azonosulásról, az összeszedettség eléréséről, az erény mibenlétéről és fontosságáról, a középút bölcsességéről, a tudatosság elszíneződéséről, az eredendő jóságunkról, az egyetemes és a személyes kettőségéről, az együttérzésről, az énérzet és az elkülönültség érzéséről, a buddhista személyiségtípusokról, és persze arról, hogyan megy tovább a buddhizmus ott, ahol a nyugati pszichológia megáll vagy másként csinál.

 

Ha valakit már eddig is érdekeltek a buddhista tanítások, ilyen szempontból sok újat nem fog nyújtani a könyv, de stílusában és a nyugati pszichológiával való párhuzamok és eltérések kapcsán annál inkább.

 

Mivel az elmúlt években nagyon sok önfejlesztő és komolyabb pszichológia könyv is megfordult a kezemben, elkerülhetetlenül felfigyeltem arra, hogy a modern terápiás gyakorlatok milyen sokszor és egyre inkább merítenek a keletiektől, köztük a buddhizmusból, elég csak a meditációs módszerekre, elengedés-technikákra vagy a mindfulnessre gondolni. De még a kognitív viselkedésterápia is. Azt is tapasztaltam, hogy bár a megértés és tudatosítás fontos, ezek önmagukban még nem elegek, ha valamire megtanulsz másfajta szmeléletmóddal nézni és közelíteni azonosulás nélkül, sokkal hamarabb és gyorsabb előrejutást jelent (ezt mondjuk önmagamtól, éberségi pillanatokban fedeztem fel csak úgy) A fejem aztán akkor kaptam fel igazán, amikor a Tham Luang-barlangi mentőakció  idején olvastam, hogy a barlangban rekedt focista fiúk segédedzője - korábban buddhista szerzetes – meditáció segítségével tartotta a fiúkat két hétig épségben és nyugalomban.

Jack Kornfield nem is nagyon tárgyalja a buddhizmust, mint vallást, de mint tudatmosósító eszközt sem. Úgy mesél róla, mint egy erdőről, aminek az ösvényei kivezetnek a mókuskerekeinkből és megtanítanak méltósággal élni. Csak kicsit mesélget a különböző szokásokról, amikkel találkozott a keleti kolostorokban, viszont rengeteget Spirit Rockról, az odajövő, nyugati életstílusba belefáradt, zavarodott emberekről, kilátástalan nyugati helyzeteikben hogyan kaptak tisztánlátást megtanulva a szenvedés elfogadását, az elengedés megtanulását, saját érzelmeik, belső világaik számára hogyan tanultak éber figyelmet, együttérzést, hogyan találtak rá a szemléletváltásra, és ha nem sikerült is a külső körülményeik megváltoztatása, megtanultak felszabadultan győzni odabent azok hatalma felett. Elsősorban ők léptek szintet belső világuk tágulásával, könnyedségével.

„Az egészségtelen tudatállapotok egészséges tudathoz vezetnek, míg az egészségtelen állapotok jelenléte tudati szenvedést, boldogtalanságot és mentális betegségeket idéz elő. A buddhizmus ezen a ponton nagyban eltér a nyugati pszichológia legtöbb irányzatától, amely elsősorban a tudatosság tartalmára fókuszál, vagyis arra, hogy miről gondolkodunk. Bár ez a fókusz számos kreatív terápiás megközelítés kiindulópontja, sokszor oda vezet, hogy valósággal belebonyolódunk abba, hogy folyamatosan újratermeljük gondolatainkat és érzelmeinket."  

Az én kedvenc részem a könyvben a nemtudásról szóló fejezetek voltak, az illúzió és történeteket gyártó tudat (köztudott, hogy a Mátrix filmek készítői is a buddhista tanításokból ihletődtek) Hogyan élek a saját mátrixaimban, nemtudásaink gyártják a történeteinket, hiedelmeinket, ezeken keresztül érzelmi világunkat, akadályainkat, félelmeinket, sőt, törekvéseinket és álmainkat is, információrendezési képességemet, és persze kollektív szinten ugyanez történik (következő olvasmányomban Harari – a Nexusban - kifejti ezt) Kreált történetekben élünk

Saját meglátásom szerint a nyugati pszichológia azt próbálja elérni, hogy „normálissá válj” és „normálisan funkcionálj” (egy beteg társadalomban amúgy), be is fog gyógyszerezni ennek érdekében, rászabdal a mai világ működésére. A mindenhonnan összeszedett, saláta és önáltató ezoterikus önmegvalósítás és fogyasztói trendek meg azt akarják elérni, hogy a legjobbat „hozd ki magadból” (az egod kereteivel kell dolgoznod persze) és minél jobban végbemenjen benned az individuáció. Esetleg mindig boldog légy, mert megérdemled, de ha nem is sikerül, fake it until make it, sugalld azt, hiszen valakinek lenned kell, és jól eladhatónak kell ma lenni az élet minden területén minden szerepedben. Ha ezek nem tetszenek, akkor még mindig lehetsz menő nihilista, azonosulhatsz azzal, de ha az se passzol, vonulj fel a populistákkal s "harcolj az igazságért, a nemzetederért", adjon ez erős identitást. Nem passzol? Akkor vegyél egy hippi nadrágot és foroghatsz a dopaminhajhászás kerekében, vakon arra, hogy ez is  függőség és azonosulás, nem szabadság.

A lényeg a Mátrixban maradj.:)

Egy sztereotípia szerintem a buddhizmusról az, amikor egy rózsaszín felhőnek látjuk és átváltoztatjuk egy újabb modern menekülési, tudattompító ködnek, a nirvánát keressük, mintha egy drog lenne, ami saját poklunkból kiment, és csak örömet és békét kellene éreznünk, ha vele foglalkozunk.

„Amikor a dolgok semlegesek körülöttünk, elunjuk magunkat és eltompulunk, mert kulturálisan arra vagyunk kondicionálva, hogy erőteljes ingereket keressünk. Így nem vesszük észre a napjaink nagy részét kitevő semleges tapasztalatok mögött meghúzódó életteliséget. De ahogy figyelmünk erősödik, a látszólag semleges vagy unalmas tapasztalatokban addig nem látott gazdagságot fedezünk fel."

forrás: pixabay

 

Egy másik sztereotípia vallási színezetű. Nemrég volt egy-két beszélgetésem valakivel, aki Krishnás, és azt mondta, a buddhizmussal az a baja, hogy túl passzív és személytelen. Elgondolkodtam utána sokáig még, hogy ha vallásként gondolkodsz róla és Megváltót és apukát keresel, mert nem akarsz felnőni ahhoz, hogy döntéseket hozz, és vállald érte a felelősséget. (Oko-okozati törvényeket) Valóban személytelennek tűnhet, hiszen a buddhizmus lényege teljesen más, mint a vallásoké, és lehet nem is nevezhetjük vallásnak. Sokkal inkább szemléletmód, míg a vallásoknak szüksége van egy külső, valahol létező Istenre, akinek jól meghatározott, konkrét elvárásai, elképzelései, dogmái vannak, amikről valahogy valamilyen, valakik által valami okoknál fogvá „szentté” avatott dokumentumból te értesültél és most minden a te teljesítménycentrikus egodról szól tulajdonképpen, hiszen kivetíthetsz mindent egy megszabott istenképre, akárcsak egy rossz románcban. És reménykedhetsz a jól megérdemelt mennyországban. De még ha vallásként nézem is, a buddhizmus tartja be tulajdonképpen Jézusnak azt az igazságát, hogy az „Isten országa bennetek van”.

Bármelyik sztereotípiát nézem, mindenik azon rúgózik: a buddhizmus arra hivatott kellene legyen szerintük, hogy megadja ugyanazt a hamis biztonságérzetet, amitől az ember nem kell elengedje a saját fikciókat gyártó elméjét és intellektusát, és így a rajta kívül álló, külső dolgokban való kétségbeesett kapaszkodását sem.

 

A buddhizmus nekem kapcsolódást tanít. Igen, a szenvedéshez és az ürességhez is. Az is létezik. Az is kapcsolódási úttá tehető. Kornfield is elmagyarázza, hogyan kell ezeket megfigyelnünk, magunkhoz ölelnünk és együttérzéssel lennünk. De ezeken túl messzebb visz, mélyebb tudathoz, és azon keresztül az egyetemes Mindenhez. Nem tudom elképzelni, hogy olyan tudatállapotokat érjek el, mint a napokig meditáló szerzetesek, de mindig lesz mit tanuljak szerintem. Elsősorban a tisztánlátás, a hála és az együttérzés ösvényeit. Az már csak hab a tortán, amikor képes vagy látni mindenhol a fikciót, a sok színdarabot, a lényegtelenséget és haszontalanságokat a világban, mögöttük az emberi belső tragédiát: elkülönülést és elválasztottságot, a tudatalattiból motiváló kapkodó halálfélelmet. Ha képessé válsz önmagadat is kintről látni, miután ledobtad az azonosulásaid ruháit, és mégis szimultán érezni a lényeget is a dolgok mélyén és az egyetemességet és a Kapcsolódást mindenhez, akkor az olyan érzés, mintha épp kitapintanád az „Isten” szívdobogását. Anélkül, hogy szívnál valamit, és Morpheusszal se találkoztál még. Lehet, hogy először végig kell ehhez menni olyan ösvényeken, amelyeken tudatod le mert merülni, majd felbukva elengedte az azonosulásokat és a ragaszkodásokat?

Hogy miért van még szükségem a buddhista tanításokra? Mert egy olyan zombisodó korban élek, amikor a figyelmem nem az enyém, kolonizálva van. Nemcsak éberséget kell újratanulnom, de azt is, hogy a megmérgezett "tavam" mellett a gondolati és érzelmi körök iszapja helyett megtanuljak jelen lenni, tisztán. Hálával, méltósággal, bölcsen. 

Hogy miért van szüksége a világnak ma a buddhizmusra jobban, mint bármikor? Gondolom, ugyanezekért, csak nagyban. De mindenekfelett azért, mert képes visszaadni a mai embernek a méltóságot, és az együttérzés tanításával és kiterjesztésével talán képes lenne megmenteni a fajunkat és vele együtt a bolygónkat is.

 

forrás: pixabay/truthseeker08

„A buddhista tanítások összessége nem vallás, hanem az emberi tudat tudománya." (Dalai Láma)