Azt mindannyian elismerhetjük, hogy az idővel való kapcsolatunk hát… bonyolult. De aki buksisimogató önsegítést és önáltató tippeket szeretne időgazdálkodáshoz a mókuskerekének hajtásában, annak nem ez lesz a kedvenc könyve. A könyv inkább arról szól, hogy legjobb esetben is csak négyezer hetünk van, és a végességünk tudata elől hogyan menekülünk és hárítunk.
Tudom, hogy ma
már aligha akad valaki, akinek van ideje, türelme, és kedve blogbejegyzéseket
olvasgatni. Attól én még írok, posztolom, mert élvezem, tehát van értelme. 😊 A könyv
árnyékában üldögélve gyorsan írtam is egy levelet egy barátomnak az időtlen
énemnek, aki épp készülődik, és alig várja, hogy térbe és időbe beleszülessen.
Már csak valahogy vissza el kellene juttatni a múltba hozzá. Hátha erre jár.
Majd…
"Kedves időtlen én!
A földön töltött időben lépten-nyomon örömforrás és rácsodálkozás várhat rád. De ugyanígy időcsapda is, amibe esve totál természetesnek veszed a létezést, mintha az alapból járna, és soha nem vehetnék el tőled. Tekinthetsz majd úgy erre a feltételezhető négyezer hétre, hogy az örökkévalósághoz képes elképesztően kevés, de úgy is, hogy nagy szám ahhoz képest, mennyit kaptál volna, ha meg sem születsz. Vagy születéskor már meg is halsz… megsúgom, erre jók az esélyeid.
Végül kiváltságos korszakba születsz bele - ennek ellenére vagy épp ennek köszönhetően – lesz pár Idődémon is, akik korán melléd szegődnek és jó páran közülük elég sokáig veled maradnak.
 |
| Image by Antonios Ntoumas from Pixabay |
A Kontroll-Idődémon
Amikor majd uralmad alá akarod hajtani az időt és így kontroll alatt tartani az életed, folytonos küzdelemben találod magad, és a végén az idő fog uralni téged. A korlátozott lét paradoxonja lesz, hogy minél jobban próbálod tudatosan beosztani az idődet azzal a céllal hogy mindent magad irányíthass, és megszabadulj az emberi lét korlátjaitól, annál stresszesebb, üresebb és frusztráltabb lesz az életed. Neurotikus egérkeként fogsz szaladgálni a többi neurotikus egérke közt.
Egy teljesítményorientált, sikermániás, hatékonyságmániás és konzumidióta korban fogsz élni, amikor egyszerre több fronton meg kell felelni, és ebben az idő csak eszköz, ami egységekre, listákra bontható. Kiégsz. Majd eljutsz oda remek kapitalista időfogyasztóként, hogy már csak akkor látod értelmét bárminek is, ha az valamilyen befektetés, és eredményhez vezet. Elveszíted azt a képességedet, hogy egy tevékenységet csak önmagáért végezz, és ezzel együtt az örömet és a flowt is a szívedből. Végül eljutsz oda, hogy semminek sem fogod látni az értelmét, és ekkor fogod tökélyre fejleszteni a lebeszélő képességedet. Nem kell Tolsztojnak lenned ahhoz, hogy alkoss és értelme legyen.
A Kontrolldémon azon iparkodik, hogy minél jobb fogaskereke legyél a fogyasztói társadalomnak, és az időt olyan erőforrássá változtatja számodra, amit nem szabad „pazarolni”, elbaszni, elhenyélni. Igen, henyélj, értelme van.
Sebességfüggővé is tesz. Hiába csóválod majd a fejed a könyvek olvasásának való újkori képtelenségen, az egyre szűkösebb határidőkön, a kattintgató vásárláson és gyorskajákon, azokon, akik meg sem várják, hogy egy kapcsolat hová vezet/fejlődhet, vagy a forgalomban dühöngőkön, akik képesek lennének egy totyogó babára is ráförmedni, mert bizony, te is elveszíted a türelem szuperképességét önmagaddal, másokkal, és az élet tempóját is folyton rángatni fogod. Száguldás, talpraesettség érzése? Ugyan! Képtelen leszel hagyni, hogy a dolgok addig tartsanak a lelkedben, amíg tartanak. De ilyenkor esetleg tanulhatnál majd a természettől.
Időbe zárva azt fogod látni magad körül, hogy a munkamánia, de az elköteleződéstől való félelem vagy a kényszeres tervezgetés is mind-mind az élet feletti uralom illúziója, áldozatbemutatás a Kontrolldémonnak, hogy ne kelljen a végességgel szembesülni. Unalom? A legnagyobb modern küzdelem. Szintén egy heves reakció arra, hogy nem irányíthatsz mindent.
A Kontrolldémon majd illúziókkal fog etetni, mert az a nap soha nem jön el, amikor végre minden kipipáltál, megcsináltál, még a számodra legfontosabb dolgok közül sem. Ilyenkor jó, ha eszedbe jut, életed legfontosabb élményei sokszor nem is a te döntéseidtől és tervezgetéseidtől függtek… mondjuk, kezdetnek a születésed is pl., különböző találkozások, és a legnagyobb boldogságot és legtöbb szeretet adók léte sem.
És amikor majd a halogatást olyan tökéletesre fejleszted, hogy megbénít sokáig, akkor tudd, hogy ez is ugyanaz az érzelmi önvédelem: képtelenség elviselni a korlátozott létnek mégcsak a gondolatát is…
Amíg tapintható eredményességre utazva azt hiszed, hogy az életed igazi értelme valahol a jövőben vár rád, az igazság pillanata mindig most van... De vigyázz majd a mindful hóborttal és tudatos jelenléttel való zsonglőrködésre is, mert a jelenben átélhető gazdagító élmény kihasználása is foglyul ejthet, amikor annyira arra figyelsz, hogy a mostot intenzíven éld meg, hogy végül maga a törekvés homályosítja el az élményt magát. Mi lenne, ha egyszerűen kiengednéd szorításodból a túlélésből veled maradt gyeplőt? Engedd markodból szabadon a létezést… és a belehalást, és te oldódj fel bennük, mint egy pohár vízben.
 |
| Image by Thomas Skirde from Pixabay |
A Szabadságillúzió-démona
Abban a korban, amibe beleszületsz, divatos lesz az időbeli önrendelkezés illúziója. Az az érzésed támadhat majd egy adott ponton, hogy attól vagy minél szabadabb, ha minél több szabadidőd van, és szerencsétlen, lejárt boomer vagy, ha a munkaidőd helyhez, időhöz kötött, és neked nem sikerül digitális nomádnak felcsapni. (persze, mit sem tudhatsz azok magányosságáról) De mégsem ez teszi majd tönkre az életed és rongyolja szarrá a lelked a FOMO-démonnal karöltve. Hanem az, hogy a szabadidő közösségi ritmusa el van baszva társadalmi szinten. Az idő ugyanis kapcsolati jószág is, és ezért működik úgy, mint a telefon: hiába lesz neked sok, ha azoknak nincs, akiket felhívnál vele, vagy mire lesz nekik, a tied elromlik. Ilyen értelemben a szabadidő értéke nagyban abban is áll, hogy mennyire tudod majd összehangolni azokkal, akik a legfontosabbak a számodra. Lehet, hogy ezért is volt régen akkora büntetés a kiközösítés? A kommunistán termelő Szovjetunióban úgy gondolták újra az időt, hogy csoportokra osztották az embereket és nem mindenkinek lett ugyanakkor a pihenőnapja. Ezzel gyakorlatilag a társasági, családi életet szüntették meg. És gondolom, a civil összefogást. (szerintem az individualizmust erősítő divathullám hátán úszva ugyanezt használja a konzumidióta kapitalista vasárnapi nyitva tartás, a le nem állás, meg miegymás) De már azt is megfigyelték bizonyos országokban, hogy amikor nagyjából mindenki ugyanakkor ment szabadságra, kevesebb antidepresszáns fogyott, mint amikor társadalmilag fragmentáltabb volt a pihenés.
Ha ez a démon majd legyőz, kérlek, ne fogd fel személyes kudarcként, láss, érts, és bánj szépen, együttérzéssel magaddal.
Ennek az idődémonnak ez az a játéka, amiben nem adhatsz majd helyet kompromisszumoknak.
 |
| Image by Thomas G. from Pixabay |
A FOMO-démon
A végtelen lehetőségeket magába foglaló jövő gondolata miatt jobban szereted majd a reményt, mint a birtoklást, az álmokat is jobban, mint a valóságot. Hiszen minden azzal kapcsolatos döntésed, hogy miként akarsz élni, számtalan más életmód lehetőségének az elvesztését hordozza magában.
Abban a korban amibe beleszületsz, az emberek szeretik majd azt hinni, hogy minden jár nekik, mindenből ki kell venni a részüket, bármik, mindenek lehetnek, bármit megvalósíthatnak, bármire képessé válhatnak, és életük gazdagságát az adja, hogy mennyi mindent zsúfolnak bele. Sikert, élményt… Amiket ha minél többen látnak és validálnak, annál jelentőségteljesebb. A „minden lehetséges” érzete azt sugallja, hogy egyformán tudnak jó szülők, jó társak, szakmai sikereket elérő, és ugyanakkor maratonokat lefutó emberek lenni. Azt az látszatot akarják, hogy jól élnek, amikor a tükörbe néznek.
Egyre több tevékenység lesz, amiről majd te is azt gondolod, meg kell élni, valósítani, egyre több élmény, amiről azt hiszed, nem érdemes kihagynod, és a világháló erre még rárak egy lapáttal, sokszor fogod úgy érezni, hogy egyre több dologból maradsz ki. És hidd el, hogy „az a nyugdíjas, aki egymás után pipálja ki az egzotikus utazásokat a bakancslistáján, és az a hedonista fiatal, aki minden hétévégén szétbulizza az agyát, valójában ugyanolyan túlterhelt egzisztenciálisan, mint bármelyik kiszipolyozott szociális munkás vagy vállalati jogász”.
Go, legyen sok álmod, bakancslistád, és megpróbálhatod befalni mindazokat az élményeket, amiket a világ kínál abban a reményben, hogy akkor valóban éltél, és tartalmas volt az életed, de ezzel is a fogyasztói társadalom hatékonyságcsapdájának kellős közepébe csöppensz majd. A modern ember jóléti és élményközpontú beállítódásának hatása miatt a csodálatos élmények habzsolásakor az egzisztenciális túlterheltség fog felgyűlni benned, és az élet paradox módon üresedni fog.
A FOMO-démon különösen erős bestia tud lenni akkor, amikor már korán megágyazott magának egy korlátokkal, csalódásokkal, lemondásokkal, betegséggel, szegénységgel vagy simán a lehetőségek hiányával terhelt életben. Nemcsak áldozatokat fog habzsolni ennek hullámain, hanem szétrághatja az életet – először belül, majd kívül is - majd lenyeli és még csak nem is böffen. Nézd meg az állatokat, amikor kiengedik őket a karámból, az embereket, amikor kiengedik őket a karanténból, és bárhogy rángat a feszítő életvágy, jusson eszedbe: a lényeg nem az, hogy miként tudjuk úgy szervezni az életet, hogy mindent megvalósíthassunk és megélhessünk, hanem miként döntjük el, hogy mit NEM fogunk megtenni.
Meg kell tanulnod majd a kimaradás örömét, ekkor fogod újratanulni a döntéshozatalt is. Hiszen éppen az ad értelmet a döntéseidnek, hogy valamiből kimaradsz. El kell döntened majd, hogy kivel akarod élni az életedet, és minden más lehetőséget kizárnod. Akkor teljesedhet ki, mélyülhet el. Időtöltést, hobbit, munkát, mindent úgy kell választanod, és úgy juttathatod tartalmassághoz, hogy megbékélsz azzal, hogy közben minden más alternatívát kizársz. Kimaradsz, lemaradsz. Könyvet is csak egyet olvashatsz egyszerre, és amilyen gyorsan engedi maga az olvasás tempója
Az elkötelezettség azt jelenti, hogy befejezed a végtelen lehetőségekről való álmodozást, és leteszed a voksod valami mellett, amiről előre nem tudhatod, hogy valóban az lesz-e a legjobb számodra. És lehet, hogy nem lesz. De a te teljesszívűségedtől tartalmassá válik, fejleszteni fog, és a következő utadat te magad szélesíted ki.
Megfigyelheted majd, hogy ennek az idődémonnak a kelepcéi hasonlítanak a kényelemdémon kelepcéihez. Pedig gyakran azok a dolgok teszik az életet értelmesnek és élhetőnek, amelyek nem mennek simán. Erőfeszítések, áldozatok nélkül néha a lényeg vész el a dolgokból… AI által generált és küldött képeslapot szeretnél kapni a szülinapodra a kedvesedtől, amit esetleg ő nem is látott, annyira automatán működik, vagy olyant, amint ő ír kézzel, személyes üzenettel, és még fel is teszi neked a postán? Azt kapd hát, amit te is adsz ennek a világnak!
A létezésed megtapasztalása tulajdonképpen nem más, mint azon dolgok megtapasztalása, amelyeknek figyelmet szentelsz. Arra lesz szükséged ezzel a démonnal harcolva, hogy sokkal szabadabban eldönthesd, neked mi a legfontosabb, és ezért hajlandó legyél arra, hogy inkább azt a szűk életteret tökéletesen belakd, arra fókuszálva. Egy konkrét ösvény melletti elköteleződésre van szükség, hogy a teljes életed valóban teljes lehessen – és a teljes életnek része a tökéletlenség és a kompromisszumok is.
Igen, te időtlen lélek! Itt be kell majd vállalnod, hogy a valóság klausztrofóbiássá tegyen, bebörtönözzön. Térbe és időbe leszel zárva, ezt jelenti embernek lenni. Ezt jelenti a végességgel való szembesülés választását kontra az illúziókba való menekülés és a végesség hárítása helyett. Paradox módon csak a létezés korlátozott mivoltával való együttélés az autentikus emberi élet, csak ez teszi lehetővé, hogy belakd és valóban benne légy a saját életedben.
„Ne uralkodjatok végtelen lehetőségek képzeletbeli királyságain” (Gesh Shawopa)
Zárom soraim azzal, hogy igazából annyit kell eldöntened, hogy azt a négyezer hetet, amit csak ajándékba kapsz, mivel töltöd el, mert semmilyen jog nem garantálja, hogy neked egyetlen perc is kijár. Üdvözöld majd kérlek a „kozmikus jelentéktelenségi terápiát”, amikor találkozol vele. Az, hogy mit kezdesz időbe és térbe zárt életeddel, a világegyetemet totál hidegen hagyja, nincs semmilyen karmikus vagy kozmikus terv, a világegyetem magasról tesz rád, hiszen nem körülötted forog a világ, a négyezer heted sem attól lesz értékes, hogy valami nagyon világméretű jelentőset teszel, és Tolsztojnak sem kell lenned, hogy írhass.
Megnyugodhatsz tehát. Egyszerűen, simán jó itt lenni, és a lét korlátai helyett a lehetőséget meglátni, tisztelettel nyúlni hozzájuk, és a szívedből hozott virágokkal – amik egy nap elhervadnak - feldíszíteni. Úgy, hogy közben sosem tudhatod, nem éppen utoljára csinálod-e...
 |
|
Image by Susann Mielke from Pixabay |
Kedves időtlen én, az időt nem kapod, nem is birtokolhatod, te magad voltál, vagy, és leszel az idő."
Én, az idő
„A természet nem nézi le azt sem, ami egyetlen napig él csupán. Mert teljes mértékig beletölti magát minden egyes pillanatba.” (Alexander Herzen)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése