Sorok mögött: Arcátlanul, arctalanul – a témák

A téma az írás láthatatlan lelke, 
a szubtextusa. (ITT írtam a téma 
és a koncepció közti különbségről)

képforrás:http://weheartit.com

  A mostani körblogolás arról szól, hogy íróként mi a témánk (állandóan vagy mostanság) miért pont az, esetleg miért egy adott formában írunk. Sokat foglalkoztatott a kérdés, amióta megtudtam, hogy erről fogunk blogolni.

  Én mindig csak karaktereket és „mi lenne, ha”- helyzeteket választok, a témák másképp kerülnek az írásaimba. A koncepciókat és ötleteket (karakterek, tét, konfliktus) valamint a köntöst (zsáner, világfelépítés) ihletből merítem, és erről egy korábbi körblogolás keretében már írtam. A témát viszont sosem szoktam megválasztani. Azokat általában csak a történet vége felé kezdem kapizsgálni, aztán ezt a tudatosítást követően kezdem észrevenni a műbe akaratlanul is belekerült szimbólumokat, az elemek közötti összefüggéseket és párhuzamokat. Néha ilyenkor a hosszadalmas regénycím-átok is megtörik.

A most megjelenő novellámat (Alantas vágy) egy kép ihlette. Amikor egy évvel ezelőtt megírtam, nem értettem, miért pont arról írok, hogy hogyan szedjük szét és adjuk el a robotpasast egy kis finomságért, és így legyünk emberek. Annyira bizarr, meg hát aztán… mi közöm nekem ehhez? Múlt héten mosogatás közben Christina Perri Human számát hallgattam (lehetne találóbbat hallgatni mosogatáskor?) amikor bekattant, hogy számomra ki Vé Zaki. Vagyis tényleg nem a férfiakról szól, velük nincs error. :) Egy olyan lelketlen szerkezetről és merev rendszerről van szó, amiben évekig éltem és hittem. Darabjaira szedtem, és elcseréltem az Élet ízeiért… :)

Az Alkonyőrzők regényt egy évig írtam úgy, hogy halvány fogalmam sem volt a témáról. Csak a karakterek érdekeltek, és az a világ, amiben éltek. Az volt a fő kérdésem, hogy vajon milyenek lennének egy genokrata társadalomban a családi kapcsolatok. Eredetileg az volt a tervem, hogy ennek keretében írok egy regényt a negatív érzelmek társadalmi szinten való kiküszöböléséről. Aztán ez már csak egy szereplő kütyüje lett, amit le lehet tenni, és kikötöttem az apaság témájánál. Márpedig az apák jók, és kész! Ööö... ez a témám? Hát jó. Ez a témám. :)

  Aztán ott volt a női főszereplő, akiről sehogy sem fért a fejembe, miért cseréltem be főszereplőnek, és miért adtam neki gyorsított öregedést. Érdekes szórakozásnak ígérkezett, de ezen túl ott volt a néha küszködős, néha meg vállvonással is járó megállapítás: "semmi közös, simán ezért nehéz" Már a regény vége felé jártam, amikor mesélni kezdtem róla a barátnőmnek. És csevegni nem szoktunk, neki valahogy írni kell a dolgok lényegéről, már csak azért is, mert ő is mindig ezt teszi. Egy ideig múlandóságról meg halandóságról, meg gyermeki életérzésekről, meg annyi minden másról halandzsáztam neki, aztán a végére rájöttem, kristálytisztán meredt a szemembe: a témám az elveszett évek feletti gyász.

Nem hiszek abban, hogy vannak fő témák, amelyek állandósulnak, majd íróként védjegyeinkké válnak. Legalábbis az én esetemben nem tapasztaltam, de lehet, hogy csak még nem írtam ehhez eleget. Annak ellenére, hogy van pár téma, amelyekre általában fogékonyabb vagyok, úgy látom, a témák időszakosak az életeinkben. A fő témák is. Tizenhat évesen egészen másról írtam, mint most, és mást húszévesen is. Másképp tettem hangsúlyt adott dolgokra. Sőt, már teljesen más témákra fektetném a hangsúlyt abban a regényben is, amit most négy éve fejeztem be.

Azt mindig tudtam, hogy nem akarok és nem is tudok írni konkrétan olyan témák kapcsán, amik velem megtörtént eseményekhez kapcsolódnak, és így váltak fontossá. Ehhez túlságosan továbblépős vagyok. :) Mindig is csak a felelőtlen kalandszövögetés élvezetéért és a flow-élményért írtam regényt, és arról szerettem szövögetni, amit az adott időszakomban elég egzotikusnak éreztem. Arra azonban csak mostanában jöttem rá, hogy a tudatalattim mélyén lapuló személyes témák mégis pimaszul beleeszik magukat az írásokba, és hát néha elég bizarr formában. Néhányukra utólag ráébredek, másokra talán soha.
 

 A témák univerzálisak, vagyis mindenki hozzájuk tud kötni valamit, ha mást nem is, hát véleményt. Ha a szerző egy adott témában alkotott, akkor nyilván az valamiért fontos neki, foglalkoztatta őt. Mélyebben belemenni abba, hogy miért fontos neki, nem szabad. Talán egy kávézás mellett el lehet beszélgetni róla, de az olvasóközönséggel soha. Kivéve, ha szepesi coelho vagy valami ilyesmi vagy. :)
   Az életünk témáit kétféleképpen használhatjuk fel: az egyik esetben a regény szolgálatába állítjuk azokat, a másik esetben a regényt állítjuk azok szolgálatába.  Azt az olvasmányt nem tudom szeretni, amelyiknél érződik, hogy nincs élet mögötte, nincs mélysége, nem tud visszhangokat kelteni, de azt sem, amelyik arra hivatott, hogy a szerző életének vagy filozófiájának a piedesztálja legyen. Lehet naiv vagyok, de szeretem hinni, hogy egy regény kapcsán nem az író a lényeg, és hogy az a jó, amikor a szerzőt el lehet feledni a csudába. Menjen haza! Hadd legyen szabad a történet, az olvasó találhassa meg a saját érzéseit, a saját témáit, és kalandként találkozhasson önmagával.

 A többiek bejegyzései a témában:

Buglyó Gergely

Gaura Ágnes

Kemese Fanni
Kleinheincz Csilla

Moskát Anita

On Sai
Puska Veronika

Nektek hogyan kerülnek bele a témák az alkotásaitokba? Van-e fő témátok? Vagy jelenleg milyen témák foglalkoztatnak?