20211212

Ahonnan látszanak a távlatok

 

Egyre inkább szokásommá vált, hogy csak év végén/év elején írok már a blogomra. Jöjjön hát a szokásos év végi bejegyzés. :) 

A tavaly év végi bejegyzésemben azt írtam, hogy az egy olyan év volt, amikor nem mi írtuk a disztópiákat, hanem nekünk írtak egyet, tele feszültségekkel, plot twistekkel, függővégekkel.  Nos, azóta totálisan áttértem a karakterközpontú történetekhez (azt hiszem, nagyon sok értelemben) és 2021 olyan év volt – legalábbis számomra – amikor már nem is annyira a disztópikus világról szólt a történet, hanem a karakterfejlődésről. Nektek is? :)

 Sosem volt még olyan évem, amikor röpke tizenkét hónap leforgása alatt ennyi belső történés megy végbe bennem. Ha visszanézek a januári önmagamra, úgy érzem, mintha legalább egy tíz évvel ezelőtti önmagamra gondolnék vissza. A változások legtöbbször szépen csordogálnak vagy folydogálnak bennünk, ugye? Szinte észre sem vesszük ahogyan lépésről lépésre alakulunk, de néha vannak olyan időszakok is, amikor hurrikánszerű szökőárak sorozata önt el, akár bele is roppanhatunk, de legalábbis mind beleszédülünk és próbálunk lélegzetvételhez jutni. Ha egyszer beomlik a talaj és elindulsz, nagyon nehéz megkapaszkodni, és az egész elméd egy sötét szobába húzódhat be. Idén túl sokat álldogáltam, üldögéltem sziklaszéleken (instagramon is) és miközben azon gondolkodtam, milyen egyszerű lenne megszakítani a szökőárakat a szédületes magasságok és legyőzhetetlen mélységek pár percnyi lehetőségével, észrevette szemem a kilátást is, a távlatokat és az utak egybefutását, és végül pedig azt, hogy nem én vagyok a világ közepe.


Általában minden évben készítek egy olyan oldalt, aminek a címe: Idén először. Ide aztán felírom az összes olyan tevékenységet, élményt, amiket az életben még soha azelőtt, de abban az évben először próbáltam ki. Miközben korábbi években olyasmik töltötték be a helyet, hogy „először bachatáztam” „először használtam felnőtt színezőt” „először ettem sushit” ebben az évben mintha szintet léptem volna, :D hiszen csupa olyasmikkel kísérleteztem, amiket korábbi rossz tapasztatok miatt féltem megtenni, pl. először túráztam egyedül (és aztán nagyon sokszor), először vágtam le a saját hajamat, vagy olyasmiket próbáltam ki, amik egy szakadék nélkül eszembe sem jutottak volna. Pl. először először lovagoltam, először dílerkedtem kriptóval, először léptem fitneszterembe, és persze, nem hiányozhat a listáról, ami most már gondolom legtöbbünknek ott van: először covidoztam be. Jelenleg is olyasmiken ügyködöm, amikbe egy ilyen vagdalkozó év nélkül aligha vágom a fejszém.

Átnéztem a januárban megírt újévifogadalmak batyuját is, s hát amit itt hordtam össze... hát nem tudom mit fűzhetnék hozzá, olyan fura, hogy ezeken gondolkodtam januárban, hahaha… :)) Tény, hogy olvasóként nem sikerült a fogadalom, nem volt egy jó év számomra ebből a szempontból, a belső/külső történések nagyon lefoglaltak. Többnyire Dr. Máté Gábort olvasgattam, miután nagy hatással volt rám The Wisdom of Trauma dokumentumfilm. Mark Manson: Egy kis remény egy elbaszott világban könyve hagyott egy kis nyomot bennem a szókimondásával, és jelenleg Lindsay C. Gibson könyveire kattantam rám. Ja, tudom, ezekből semmi sem fikció, de ne örüljetek, visszajövök a nagyobb igazságok területére. :D Az újévet például egyenesen Margaret Atwooddal szeretném kezdeni. Érdekes a vele való kapcsolatom, emlékszem, hogy 2016-ban még amikor megkérdezték a kedvenc íróimat, akkor számomra ő volt az egyik, akkor szerettem éppen bele a stílusába. Aztán jött egy hatalmas hype, hirtelen minden kezdett megjelenni tőle magyarul, mindenki csak róla beszélt (gondolom, a sorozatnak is ebben nagy szerepe volt) én meg a hájp miatt kezdtem teljesen elveszíteni az érdeklődésem és a rajongásom. (ugye, de baromság? Fordítva is lehetett volna, örülnöm kellett volna) Így hát azóta inkább csak az interjúkat olvastam el az írónőtől. Most aztán találkoztam valakivel, aki abszolút meglepett az Atwood-rajongásával, és ez a barátság kezdi visszaterelgetni a figyelmemet az írónőre.

Íróként azonban teljesült az idén minden, amit megfogadtam magamnak. Év elején sikerült átdolgoznom a Fragmentáltakat és újra leadtam a kiadónak. Pozitív elbírálást kapott, jövő év végén megjelenhet, ha minden jól alakul. (ugyanis a nehéz világhelyzetet látva és ahogyan ez rányomta bélyegét a könyvszakmára is, már kijelenteni sem igazán tanácsos, hogy teljesen tuti, jönni fog. Így csak annyit mondok: van egy kéziratom, amivel kezdeni lehet valamit, és elvileg megint lesz egy könyvem) Amit csak sajnálok, hogy mire megjelenik kortárs mű lesz, mert a metaverse elég sok mindent lenyúlhat addigra :D (nyafogás on: Milyen fura, te, Szent Szimuláció! Írsz egy sci-fi könyvet a digitális mennyországról, s mire a húsvér, rendes emberek elbírálják, megszerkesztik, s kézzel-fogható analóg formába öntik, arra az androidarcú világvezérek megvalósítják a fantáziád? Az este láttam egy videót Keanu Reeves-zel az új Mátrix kapcsán, és ő kimondja, hogy legyünk szívesek, a metaverse koncepciójára már nehogy úgy nézzünk, mintha a facebook találta volna ki. Hát ja... Ügyes!)

 Hogyan tovább most az írói sarokban? Nekifogtam egy új regénynek, hiszen egy ketyegő világvégés, road trip pszicho-thrillerre éheztem egész évben! Tessék? Ti is világvégékre vágytatok? Akkor..

Igaz, még kezdeti fázisban topog ez a projekt, de végre startból tudom a címét annak, amit írok. :)) "Idén először"-eset. A Holdeső-t kicsit az élet vázolta elém. Igen, igen, azért ebben is van sci-fi, hiszen a két női főszereplő virtuális sisakokkal házal, és a Hold is közelebb került hozzánk, talán el is éri a Roche-határt, de igazából egy gyilkosságot és családi traumákat feldolgozó történet lesz. "Női", oda kellene tenni? Yesssz, "this is me"🎵 so so női. Tudom, tudom hogy igazi sci-fi férfiasan markánsan h a r d, amiben meg kell menteni a világot, és tudósokat összecsődíteni, akik visszateszik a helyére a Holdat, majd be is telepítik azt, de én most a járvány idején azt tapasztaltam, hogy csak kis emberként tehetek bármit is, magamat kell a keringési ciklusomba és a pályára visszaállítani, így csak erről tudok írni, ez az én történetem, a másfélét másoknak kell megírniuk, az az övék lesz, nem baj.

Idén elérkeztem kicsit ahhoz, hogy nemcsak elképzeltem, de akarok is többfélét írni. Így már mosolyognom kell azon, hogy egykor fontos volt, hová soroljanak, fontosnak tartottam kik és miért vagy miért nem vesznek számba, vagy hogy számokban mérjem a sikert, vagy viszonyítsam bármihez, bárkihez azt, amit jókedvvel csinálni szeretek. Hálás vagyok, hogy élek, és hogy folytathatom, bármi legyen is belőle, megtiszteltetés eleve. Talán mert az idei év emberként is eljuttatott oda, hogy önmagam mélységeiből kijutva eljussak mások történeteihez… Iszonyúan énközpontú évem volt na, de át kellett mennem rajta, hogy másként tanuljam meg szeretni magamat, és kicsit a saját tüzemben megtisztulva rájöjjek a sziklaszéleken szédelegve, hogy sem én, sem amit csinálok, nem annyira számít, mint ahogyan felfele taposva éreztem. Vagy fogalmazzak úgy: másképp számít. 

A másság megismerésének és megértésének vágya, az emberi motivációk ítélkezésmentes megfigyelése túlmutat a „bennem szintekre osztott” megközelítésen, és másképp fordít a történetek felé. Lehet, hogy a történetszomjúságomat, a rácsodálkozásomat nem csak egy nagynevű, díjazott író tudja kiszolgálni, hanem a padon ülő falusi bácsika személyes meséje is? Lehet, hogy akkor érzem sikeresnek az évemet, ha nekem is születnek saját személyes meséim, amiket bár lehet, hogy csak egy-két embernek mesélhetek el, de a történetek ereje benne van? Hiszem, hogy a történetek értéke és varázsa önmagukban van.

 .

Kívánok nektek meghitt karácsonyt, szép történetekben gazdag 2022-öt, ilyen sok kettessel, duplázva érjen titeket a jó, és köszönöm, hogy erre jártatok. 🤗

 

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

20211212

Ahonnan látszanak a távlatok

 

Egyre inkább szokásommá vált, hogy csak év végén/év elején írok már a blogomra. Jöjjön hát a szokásos év végi bejegyzés. :) 

A tavaly év végi bejegyzésemben azt írtam, hogy az egy olyan év volt, amikor nem mi írtuk a disztópiákat, hanem nekünk írtak egyet, tele feszültségekkel, plot twistekkel, függővégekkel.  Nos, azóta totálisan áttértem a karakterközpontú történetekhez (azt hiszem, nagyon sok értelemben) és 2021 olyan év volt – legalábbis számomra – amikor már nem is annyira a disztópikus világról szólt a történet, hanem a karakterfejlődésről. Nektek is? :)

 Sosem volt még olyan évem, amikor röpke tizenkét hónap leforgása alatt ennyi belső történés megy végbe bennem. Ha visszanézek a januári önmagamra, úgy érzem, mintha legalább egy tíz évvel ezelőtti önmagamra gondolnék vissza. A változások legtöbbször szépen csordogálnak vagy folydogálnak bennünk, ugye? Szinte észre sem vesszük ahogyan lépésről lépésre alakulunk, de néha vannak olyan időszakok is, amikor hurrikánszerű szökőárak sorozata önt el, akár bele is roppanhatunk, de legalábbis mind beleszédülünk és próbálunk lélegzetvételhez jutni. Ha egyszer beomlik a talaj és elindulsz, nagyon nehéz megkapaszkodni, és az egész elméd egy sötét szobába húzódhat be. Idén túl sokat álldogáltam, üldögéltem sziklaszéleken (instagramon is) és miközben azon gondolkodtam, milyen egyszerű lenne megszakítani a szökőárakat a szédületes magasságok és legyőzhetetlen mélységek pár percnyi lehetőségével, észrevette szemem a kilátást is, a távlatokat és az utak egybefutását, és végül pedig azt, hogy nem én vagyok a világ közepe.


Általában minden évben készítek egy olyan oldalt, aminek a címe: Idén először. Ide aztán felírom az összes olyan tevékenységet, élményt, amiket az életben még soha azelőtt, de abban az évben először próbáltam ki. Miközben korábbi években olyasmik töltötték be a helyet, hogy „először bachatáztam” „először használtam felnőtt színezőt” „először ettem sushit” ebben az évben mintha szintet léptem volna, :D hiszen csupa olyasmikkel kísérleteztem, amiket korábbi rossz tapasztatok miatt féltem megtenni, pl. először túráztam egyedül (és aztán nagyon sokszor), először vágtam le a saját hajamat, vagy olyasmiket próbáltam ki, amik egy szakadék nélkül eszembe sem jutottak volna. Pl. először először lovagoltam, először dílerkedtem kriptóval, először léptem fitneszterembe, és persze, nem hiányozhat a listáról, ami most már gondolom legtöbbünknek ott van: először covidoztam be. Jelenleg is olyasmiken ügyködöm, amikbe egy ilyen vagdalkozó év nélkül aligha vágom a fejszém.

Átnéztem a januárban megírt újévifogadalmak batyuját is, s hát amit itt hordtam össze... hát nem tudom mit fűzhetnék hozzá, olyan fura, hogy ezeken gondolkodtam januárban, hahaha… :)) Tény, hogy olvasóként nem sikerült a fogadalom, nem volt egy jó év számomra ebből a szempontból, a belső/külső történések nagyon lefoglaltak. Többnyire Dr. Máté Gábort olvasgattam, miután nagy hatással volt rám The Wisdom of Trauma dokumentumfilm. Mark Manson: Egy kis remény egy elbaszott világban könyve hagyott egy kis nyomot bennem a szókimondásával, és jelenleg Lindsay C. Gibson könyveire kattantam rám. Ja, tudom, ezekből semmi sem fikció, de ne örüljetek, visszajövök a nagyobb igazságok területére. :D Az újévet például egyenesen Margaret Atwooddal szeretném kezdeni. Érdekes a vele való kapcsolatom, emlékszem, hogy 2016-ban még amikor megkérdezték a kedvenc íróimat, akkor számomra ő volt az egyik, akkor szerettem éppen bele a stílusába. Aztán jött egy hatalmas hype, hirtelen minden kezdett megjelenni tőle magyarul, mindenki csak róla beszélt (gondolom, a sorozatnak is ebben nagy szerepe volt) én meg a hájp miatt kezdtem teljesen elveszíteni az érdeklődésem és a rajongásom. (ugye, de baromság? Fordítva is lehetett volna, örülnöm kellett volna) Így hát azóta inkább csak az interjúkat olvastam el az írónőtől. Most aztán találkoztam valakivel, aki abszolút meglepett az Atwood-rajongásával, és ez a barátság kezdi visszaterelgetni a figyelmemet az írónőre.

Íróként azonban teljesült az idén minden, amit megfogadtam magamnak. Év elején sikerült átdolgoznom a Fragmentáltakat és újra leadtam a kiadónak. Pozitív elbírálást kapott, jövő év végén megjelenhet, ha minden jól alakul. (ugyanis a nehéz világhelyzetet látva és ahogyan ez rányomta bélyegét a könyvszakmára is, már kijelenteni sem igazán tanácsos, hogy teljesen tuti, jönni fog. Így csak annyit mondok: van egy kéziratom, amivel kezdeni lehet valamit, és elvileg megint lesz egy könyvem) Amit csak sajnálok, hogy mire megjelenik kortárs mű lesz, mert a metaverse elég sok mindent lenyúlhat addigra :D (nyafogás on: Milyen fura, te, Szent Szimuláció! Írsz egy sci-fi könyvet a digitális mennyországról, s mire a húsvér, rendes emberek elbírálják, megszerkesztik, s kézzel-fogható analóg formába öntik, arra az androidarcú világvezérek megvalósítják a fantáziád? Az este láttam egy videót Keanu Reeves-zel az új Mátrix kapcsán, és ő kimondja, hogy legyünk szívesek, a metaverse koncepciójára már nehogy úgy nézzünk, mintha a facebook találta volna ki. Hát ja... Ügyes!)

 Hogyan tovább most az írói sarokban? Nekifogtam egy új regénynek, hiszen egy ketyegő világvégés, road trip pszicho-thrillerre éheztem egész évben! Tessék? Ti is világvégékre vágytatok? Akkor..

Igaz, még kezdeti fázisban topog ez a projekt, de végre startból tudom a címét annak, amit írok. :)) "Idén először"-eset. A Holdeső-t kicsit az élet vázolta elém. Igen, igen, azért ebben is van sci-fi, hiszen a két női főszereplő virtuális sisakokkal házal, és a Hold is közelebb került hozzánk, talán el is éri a Roche-határt, de igazából egy gyilkosságot és családi traumákat feldolgozó történet lesz. "Női", oda kellene tenni? Yesssz, "this is me"🎵 so so női. Tudom, tudom hogy igazi sci-fi férfiasan markánsan h a r d, amiben meg kell menteni a világot, és tudósokat összecsődíteni, akik visszateszik a helyére a Holdat, majd be is telepítik azt, de én most a járvány idején azt tapasztaltam, hogy csak kis emberként tehetek bármit is, magamat kell a keringési ciklusomba és a pályára visszaállítani, így csak erről tudok írni, ez az én történetem, a másfélét másoknak kell megírniuk, az az övék lesz, nem baj.

Idén elérkeztem kicsit ahhoz, hogy nemcsak elképzeltem, de akarok is többfélét írni. Így már mosolyognom kell azon, hogy egykor fontos volt, hová soroljanak, fontosnak tartottam kik és miért vagy miért nem vesznek számba, vagy hogy számokban mérjem a sikert, vagy viszonyítsam bármihez, bárkihez azt, amit jókedvvel csinálni szeretek. Hálás vagyok, hogy élek, és hogy folytathatom, bármi legyen is belőle, megtiszteltetés eleve. Talán mert az idei év emberként is eljuttatott oda, hogy önmagam mélységeiből kijutva eljussak mások történeteihez… Iszonyúan énközpontú évem volt na, de át kellett mennem rajta, hogy másként tanuljam meg szeretni magamat, és kicsit a saját tüzemben megtisztulva rájöjjek a sziklaszéleken szédelegve, hogy sem én, sem amit csinálok, nem annyira számít, mint ahogyan felfele taposva éreztem. Vagy fogalmazzak úgy: másképp számít. 

A másság megismerésének és megértésének vágya, az emberi motivációk ítélkezésmentes megfigyelése túlmutat a „bennem szintekre osztott” megközelítésen, és másképp fordít a történetek felé. Lehet, hogy a történetszomjúságomat, a rácsodálkozásomat nem csak egy nagynevű, díjazott író tudja kiszolgálni, hanem a padon ülő falusi bácsika személyes meséje is? Lehet, hogy akkor érzem sikeresnek az évemet, ha nekem is születnek saját személyes meséim, amiket bár lehet, hogy csak egy-két embernek mesélhetek el, de a történetek ereje benne van? Hiszem, hogy a történetek értéke és varázsa önmagukban van.

 .

Kívánok nektek meghitt karácsonyt, szép történetekben gazdag 2022-öt, ilyen sok kettessel, duplázva érjen titeket a jó, és köszönöm, hogy erre jártatok. 🤗

 

 

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése