A rövid élet csapdái

Tovább folytatom az illúziótakarítást és a valóságtáplálást a következő olvasmányommal is. Oliver Burkeman brit író és újságíró könyvei elég megosztóak. Én a toxikus pozitivitásról írt Túladagolt boldogságot olvastam tőle pár évvel ezelőtt, és már az is nagyon tetszett. „Az idő” az egyik kedvenc témám, többek közt szerettem Safranski Idő könyvét is, de most Az élet rövid című könyv olvasása közben újra és újra az járt a fejemben: „aztamindenit! Olyan ez a könyv, mintha valaki összeszedte volna életem összes problémáinak a forrását, hogy arról írjon nekem egy könyvet.” Mennyi mindenre nem volt szavam, és mennyire nem értettem ezeket az összefüggéseket! Aztán persze, ahogyan haladtam a könyvvel, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a problémáim  társadalmi problémákból is fakadnak, és még azon is túl, egyetemesen emberiek.

Azt mindannyian elismerhetjük, hogy az idővel való kapcsolatunk hát… bonyolult. De aki buksisimogató önsegítést és önáltató tippeket szeretne időgazdálkodáshoz a mókuskerekének hajtásában, annak nem ez lesz a kedvenc könyve. A könyv inkább arról szól, hogy legjobb esetben is csak négyezer hetünk van, és a végességünk tudata elől hogyan menekülünk és hárítunk. A címe klisésen hangzik, de a tartalom mélyebbre megy  a szokásos "élvezzük hát minden percét" hájpolt beállítódásnál. Egyszer huszonéveim végén miután magam mögött hagytam a világot, amiben addig éltem és amikben hittem, és épp közeli halottaink is voltak, kemény halálszorongásaim voltak. Ekkor kaptam meg valakitől azt, hogy "csak az fél a haláltól, aki nem a saját életét élte" vagy "aki nem is élt". Azóta nemcsak "rövid" szó elég relatív az élet vonatkozásában, de persze azt is tudom már, hogy ez mennyivel egyetemesebben, emberien normális dolog, és olyasmi, amin át kell menni. Most már azzal is kiegészítem az illető akkori megmondását, hogy annak is rövid, aki addig zsúfolja "önmagának való éléssel" és mindenféle szép szlogenekkel, hogy az autentikusság és teljesszívűség a korlátoltság törvényei miatt nyomokban sem marad benne.

„A természet nem nézi le azt sem, ami egyetlen napig él csupán. Mert teljes mértékig beletölti magát minden egyes pillanatba.” (Alexander Herzen)

A könyv témáját pontokra szedve, halottak napja és év végének környékén mi is lenne stílszerűbb, mint írni gyorsan egy levelet egy barátomnak az időtlen énemnek, aki épp készülődik, és alig várja, hogy térbe és időbe beleszülessen. Már csak valahogy vissza el kellene juttatni a múltba hozzá. Hátha erre jár, majd...

Enjoying the pain - the unavoidable one

A molyos hírfolyamban bukkantam rá a könyvre, és a fülszöveg olvasásakor muszáj volt lecsapnom rá. Illúziók és spirituális ragtapaszok helyett fájdalmas igazság? Sure. Hiszen tapasztalataim szerint azok kimondása a legfontosabb lépés a szabadság felé, és talán még utat is nyit a fejlődés előtt.

 

 Csonta András pszichológus könyve a tartalmasság magasiskolája. Mindez mellett szórakoztató és vagány, őszinte és együttérző, lényeglátó és elevenedbe vágó, és hát... brutális. Bátraknak való. Ha csak egyetlen könyvet olvasol el életedben arról, hogy mit jelent embernek lenni, akkor érdemes ezt választani. Évekig kellene olvasnod és bogarásznod a pszichológia - és filozófia, meg hát életvezetési és életmód – könyveket, hogy mindezekkel találkozz, és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy ezeket az ismereteket és következtetéseket valahogy kellene még rendszerezned a fejedben. Nos, valaki számodra ezt megtette. Ha majd pedig eljutsz a végén a szerző bemutatkozásához, akkor arra is rájössz, hogy basszus, ez az ember nemcsak az olvasásaira alapozza a tudását, de az arénában edzette és tanította az élet.

 

„enjoy the pain”? De miért? Miért?

Hát mert a fájdalom elkerülhetetlen, akár a halál. Az élet része.

Nem tudom, ki hogy van vele, de én félek a fájdalomtól, az igazi problémáktól, amiken nem vagyok/leszek képes segíteni, hanem kiszolgáltatottá tesznek, és már kész röhej, letehető szikláknál is fingott már ki teljesen a rezilienciám. Talán ezért is olvasok annyit? Le a kalappal azok előtt, akik letehetetlen, embertelen és sziszüphoszi sziklát kell görgessenek nap mint nap, és vannak páran az ismerőseim közt és biztosan a ti ismerőseitek közt is.

De aztán ott vannak azok a sajgások is, amik a lét értelmetlenségéhez, a világ kegyetlenségéhez, a traumakondicionáltsághoz, vagy a sokkal univerzálisabb halálszorongásunkhoz köthetőek. Nem annyira megfoghatóak, mégis ott tudnak húzódni mindennapjainkban minden mélyén, és motiválják minden igyekezetünk, amiket persze sikerül jól becsomagolnunk. A legtöbben mankókhoz nyúlunk, hogy elviseljük a világot, a sorsunkat benne, és főleg önmagunkat. És ha még sziklát is görgetünk, akkor csak valamibe belekapaszkodva tudjuk csinálni, amivel nincs is semmi gond, ahogy azzal sem, ha valaki mégis inkább kilépik a játékból. De HA akadnak az arénában olyanok is, akik brutálisan őszinték tudnak lenni, miközben tanulnak mankók és illúziók nélkül szépen görgetni... akkor tanuljunk már tőlük.

 

 A borító és a cím leginkább a stílushoz hű, a tartalom összképéből süt az életigenlés. A stílus közvetlen, humoros. És merész – de nem az a fajta alázó és lekezelő, bunkó és apáskodó stílus, amit mondjuk Csernustól kap egy sérült ember. Merészsége inkább vagány és fiatalos, miközben felszabadultan őszinte. Végig azt érzed: szóval, akkor ebben mind benne vagyunk? A közepe körül lassítani fogsz, hogy elnyújtsd és ne érj hamar a végére, de közben mégsem bírsz túlságosan fékezni. A vége fele egyre inkább azt érzed, hogy összességében bátorítás lengi át, amelyik nyomot hagy benned, és miután befejezed a könyvet, csak fejvakarva csodálkozni tudsz, hogy végül miből is jött annyira a bátorító ereje és itatott úgy át, hogy most azonnal felpattansz tőle, hogy valóban élj. A realitásban.

A könyv annyira sok, hogy sajnos bárhogyan próbálkoznék, csak egy leegyszerűsített buta ismertetőnek fogom érezni, de azért megpróbálom, mert nem lehet szó nélkül letenni. Idézetet sem nagyon fogok hozni, mert bár az elején még kezdtem kiírni őket kontextusaikból kirángatva, olyan sok lett minden oldalon, hogy feladtam; hiszen mégsem írhatok ki magamnak egy egész könyvet. Merjétek megszerezni ti is: itt.

Az északi tájak varázsa - olvasónapló

1. Anna Sverdrup-Thygeson: Erdők

„Az északi mitológiában a világ koncentrikus körökbe szerveződött. Mint a fa évgyűrűi. Ezt a mintázatot az ujjlenyomatunkban is felismerhetjük. Mert az idő, a világ, a fák és mi, emberek, összetartozunk.”

A norvég természetvédelmi biológus könyve számomra idén az egyik legjobb olvasmány volt. Hiszen sosem tapasztaltam még azt, hogy egy természetismertető könyv ennyire olvastatja magát és ilyen  izgalmas lehet.

A kötet témája az erdők biodiverzitásának a fontossága, a gazdag és finom ökoszisztéma ismertetése és az erdőgazdálkodásunk. Főleg norvég és finn erdőkbe kalauzol minket, és úgy haladunk fejezettől fejezettig, mint fától fáig - minden fejezet egy fafajtával indít. Aztán elcsatangolunk, kalandozunk, felfedezünk, meg-megállunk, hogy benézzünk a bokrok alá, a fakérgek és gyökerek mögé, faodvakba. És emlékezünk is… Sosem gondoltam bele például abba, hogy vajon hány fa kellett régen egy hajó elkészítéséhez, és akkor hány egy hadiflotta létrehozásához…

Sosem gondoltam bele abba se, hogy miért fontos a rendetlenség egy erdőben, hogy mi a különbség a természetes erdő és őserdő között, hogy az álló és fekvő holt fák milyen létfontossággal bírnak, hiszen egyetlen elhalt fa is több száz éven át több ezer faj élőhelyévé válik – sőt, mindenik gomba- és rovarfajnak, amelyik így maradhat fenn, megvan a maga holt-fafajtája. Ugyanakkor a holt fák megtartják a talajt és a havat, csökkentve a lavinákat és a földcsuszamlásokat.

Anna Sverdrup-Thygeson könyve olvasmányos, stílusa könnyed és szórakoztató. Úgy beszippantott, hogy azon kaptam magam munkában hazafele, azért tekerek gyorsabban, hogy hamarabb olvashassam, hiszen a „taplónál hagytam abba” A legnagyobb felkiáltójellel számomra az a gondolat maradt és kering bennem tovább, hogy hiába ültetünk be újra egy területet fákkal, attól az még nem lesz erdő, legfeljebb csak sok egyforma fa egy helyen, csupán fák sokasága. Túl keveset gondolkodunk és beszélünk arról, hogyan hat ránk az, hogy egyre kevesebb az érintetlen őserdő. Azt már kezdtük tapasztalni, hogy a gyorsan elért biomassza érdekében kivágott erdők eredményeként egyre többször sújt az árvíz, de azt még túl kevéssé kapizsgáljuk, hogy egy változatos összetételű, helyi fafajokat tartalmazó erdő sokkal többet elvisel, mint egy egységes monokultúra és képes nemcsak másképp reagálni a kis léptékű és nagy léptékű dinamikákra, amik alakítják, hanem sokféle faj fennmaradását szolgálja és köztük a miénket is.

 

 „ Vajon az erdőben másmilyen a halál? Nincs elrejtve, elfojtva és elhallgatva. A pusztulás és a bomlás az egésznek a része. Az egyén szemüvegén át nézve a halál a vég, de az ökoszisztéma szemszögéből ugyanúgy kezdet is. A szerves anyagok újrahasznosítása az élet körforgásának egyik fele, az új élet szükségszerű alapja. Tanulunk-e ebből valamit, egy ökologikusabb hozzáállást a karbantartásra, a pusztulásra és a hulladékokra vonatkozóan?” 

 

Nem volt egy szándékos „maradjunk északon”-választás a következő könyv, de így sikerült. Északon ragadtam, de a szénmegkötő erdőket felváltották a gleccserek és jégmezők lélegzetelállító világa, és a rovarok és gombák elképesztő ökoszisztémája helyett szívbemarkoló sorsokkal találkoztam….

2. Inkeri Markkula: A soha fel nem engedő föld 

Nemcsak a természetet és köztük az őserdőket írtjuk.

Az őslakosokat is.

Erről szól a fehér ember civilizációja. És erről szól Inkeri Markkula finn író és biológus regénye. 

A történet a számi gleccserkutató lánnyal, Unnival indít, aki Kanada egy kis sarkvidéki szigetén kutatja, hogy milyen gyorsan olvadnak a gleccserek, és közben megismerkedik Jonnal, az éppen származását kutató inuit fiúval. Találkozásuk gyors szerelembe fordul, amilyen gyorsan lecsap az őket foglyul ejtő vihar is. Aztán a vihar elvonul és tovább kutatjuk a felszín alatti rétegeket, és apránként bomlanak ki előttünk a különböző nézőpontok, köztük két anya sorsa is a Sixties Scoop idején (Kanada kegyetlen kulturális asszimilációja, amikor az őslakos gyerekeket a fehérek iskolájába kényszerítették, ahol anyanyelvükön sem szólalhattak meg, vagy épp születéskor csak úgy ellopták őket és örökbeadták fehér anyáknak, miközben az őslakos édesanyáknak azt hazudták, hogy meghalt szüléskor a gyerekük!)

A regény jeges valósággal tenyerel bele az asszimilálásként folytatott népirtásba, az ezekből fakadó identitásválságba és gyökértelenségbe, a kívülállóságba, a rasszizmusba és megbélyegzésbe, a fagyos titkokba és elhallgatásba. És a népirtás örökségébe: a generációs traumákba.

Témája egyszerre etnocídium és a klímaváltozás. 

Nemrég láttam Zaya és Maurizio Benazzo új filmjét, a The Eternal Songot, ami szintén erről szól bemutatva több őslakos kultúrát is (túl csodálatos a film, ne hagyjátok ki) és számomra így most összecsengenek ezek az élmények. Arra gondolok, hogy a hetvenes években (s jóval előtte) erőszakkal asszimiláltuk az őslakosokat, de ezt ma is folytatjuk, csak másképp: hiszen korábbi életterük, szokásaik és mindennapjaik élhetetlenné és lehetetlenné válik nagyon sok helyen,  a klímaváltozás miatt.

Ha felenged a talaj, mik kerülnek elő a rétegek alól?  

Inkeri Markkula regényét már csak azért is érdemes elolvasni, mert lírai gyönyörűséggel és hangulattal leírt északi tájakon járhatunk. Az a fajta élvezetes, minőségi irodalom, amivel mostanában (csak ők képesek - legalábbis engem) az északi szerzők örvendeztetnek. A regény legnagyobb érdeme pedig szerintem az is, hogy nagyon sok kifejezést kapunk eszkimó nyelveken - ahogyan haladunk a történetben előre, egyre inkább. Én ezt imádtam, sajátossá és különlegessé tette a könyvet.

Tud-e kapcsolódni másokhoz az, aki a gyökérvesztettség és a közösségnélküliség miatt önmagához sem tud? Talán a mai ember egyik legnagyobb kérdésévé válhat... bárhol éljen is.

A bölcs szív - olvasónapló

 „A bölcsesség azt mondja: „semmi nem vagyok”. A szeretet azt mondja: „én vagyok minden”. A kettő között áramlik az életem.”

Igazából két olvasmányomat szerettem volna hozni egy bejegyzésben és kiemelni a kettő közti érdekes kapcsolatot (ami amúgy lehet csak számomra érdekes párhuzam) de rájöttem, sok lenne egyetlen bejegyzésben az agymenés. Elsőként hozom hát A bölcs szívet, amit figyelemre érdemesnek, fontos könyvnek tartok.

A szerző, Jack Kornfield, fiatalként tíz évet tanult buddhista szerzetesként Thaiföldön, Burmában és Indiában, majd hazatérve az Egyesült Államokba PhD fokozatot szerzett klinikai pszichológiából és megalapította a kaliforniai Spirit Rock meditációs központot.

 

 A bölcs szív című könyvében, huszonhat buddhista alapelv mentén veszi sorra a legfontosabb tanításokat és ülteti át ezeket a nyugati ember számára is közérthető és hát… nagyon is gyakorlati szemléletté. Külön fejezetekben ír a vágyról és ragaszkodásról, a szenvedés okairól, az azonosulásról, az összeszedettség eléréséről, az erény mibenlétéről és fontosságáról, a középút bölcsességéről, a tudatosság elszíneződéséről, az eredendő jóságunkról, az egyetemes és a személyes kettőségéről, az együttérzésről, az énérzet és az elkülönültség érzéséről, a buddhista személyiségtípusokról, és persze arról, hogyan megy tovább a buddhizmus ott, ahol a nyugati pszichológia megáll vagy másként csinál.

 

Ha valakit már eddig is érdekeltek a buddhista tanítások, ilyen szempontból sok újat nem fog nyújtani a könyv, de stílusában és a nyugati pszichológiával való párhuzamok és eltérések kapcsán annál inkább.

A jól megélt élet - olvasónapló

 
Tavaly hunyt el 103 éves korában a holisztikus orvoslás úttörő anyjaként számontartott Gladys Mcgarey. Halála előtt jelent meg ez a könyve, amiben hat titkot hagyott hátra nekünk, és közben megtörtént esetekkel és saját életéből vett példákkal is mesél. Gladys doktornő Indiában nőtt fel, csodálatos anyukája volt, és már a szülei is gyógyításnak éltek. Egy olyan korban állt helyt holisztikus orvosként, amikor a nőknek egyáltalán nem kínáltak székeket doktori körökben sehol.

Könyve rendkívül pozitív életszemléletű, de nem olyan sziruposan és felszínesen, ahogyan ma az olcsó pozitivitás ott szokott heverni előttünk mindenhol, hanem érződik mögötte az életből megszerzett bölcsesség, elénk tárva azt egy összeszedett és olvasmányos, könnyed stílusban.

   Általában amikor száz évet megért embereket kérdezgetünk, kutatunk (főleg, ha még orvos is) azt kérdezzük meg tőlük, mi a hosszú élet titka. Nos, itt erről szó sincs. Nem a „Don`t die” transzhumanista őrülete vagy a netflixes unatkozó fickó, Bryan Johnson öregedés elleni főállású hadjárata. Nem arról van szó, hogyan tartsd életben remekül a biológiai funkcióidat. miközben már nem is élsz… És ha sarkítani akarom a dolgot, akkor lehet, hogy minden olyan kérdés, ami arra irányul, hogy mi a hosszú élet titka, és nem mi a jó élet titka, embertelen irányba tart? Gladys doktornő öröksége nem egy hosszú élet titka, és még csak nem is a jól leélt, hanem a jól MEGélt élet titka.

„Sokan élnek együtt betegségekkel, akár nagy fájdalmak között, miközben továbbra is örömmel kapcsolódnak életük céljához. Mások betegség nélkül is úgy kelnek fel reggelente, hogy nem akarnak élni.”

Nyári olvasónaplóm

Legutóbbi olvasmányaim sorából életrajzi könyvek voltak rám nagy hatással, ezekből szeretnék ajánlani.

 

 "Az egyedüli pillanatok az életünkben, amelyek egyáltalán érnek valamit, azok, amikor helyesen cselekszünk, amikor nem az asztalt bámuljuk, hanem felszegjük az állunkat, és egymás szemébe merünk nézni. Semmi más nem számít."

 

Teljes meggyőződéssel ki merem jelenteni, hogy a Hazafi korunk legfontosabb könyve, és ha csak egyetlen könyvet olvasol is el az elkövetkező húsz évben, kérlek, ez legyen az.

 

"A nyugati emberek által elkövetett legnagyobb hiba az, hogy azonosítják az orosz államot az orosz emberekkel. Valójában a kettőnek semmi köze egymáshoz, és a hazám legkínzóbb baja éppen az, hogy sok millió itt élő ember közül újra és újra a legcinikusabb és leghazugabb honpolgárok kezébe kerül a hatalom."

 

Nemcsak a világlátásodat tágítja, a lelkedet is meg fogja erősíteni. Azt ott bent, amelyik még hinni tudna olyasmikben, mint… mondjuk bátorság, és ezen túl mindenben, ami a nagybetűs Emberhez tartozik.

Ami az önéletrajz kapcsán leginkább meglepett, hogy olvasmányos és szórakoztató. Navalnij stílusa egyszerűen imádnivaló, mert vicces, és intelligensen az. Az a látásmód, amellyel meséli és kommentálja a vele és körülötte történteket, az emlékeit és a világot, azt az érzésedet fogja kelteni, hogy bárcsak ismerted volna, bárcsak dumálhattál volna vele. Ő az a jófej fickó, akinek a társaságában időtlenül jó lehetett lenni.

A könyv tartalmilag két részre osztható.