A bölcs szív - olvasónapló

 „A bölcsesség azt mondja: „semmi nem vagyok”. A szeretet azt mondja: „én vagyok minden”. A kettő között áramlik az életem.”

Igazából két olvasmányomat szerettem volna hozni egy bejegyzésben és kiemelni a kettő közti érdekes kapcsolatot (ami amúgy lehet csak számomra érdekes párhuzam) de rájöttem, sok lenne egyetlen bejegyzésben az agymenés. Elsőként hozom hát A bölcs szívet, amit figyelemre érdemesnek, fontos könyvnek tartok.

A szerző, Jack Kornfield, fiatalként tíz évet tanult buddhista szerzetesként Thaiföldön, Burmában és Indiában, majd hazatérve az Egyesült Államokba PhD fokozatot szerzett klinikai pszichológiából és megalapította a kaliforniai Spirit Rock meditációs központot.

 

 A bölcs szív című könyvében, huszonhat buddhista alapelv mentén veszi sorra a legfontosabb tanításokat és ülteti át ezeket a nyugati ember számára is közérthető és hát… nagyon is gyakorlati szemléletté. Külön fejezetekben ír a vágyról és ragaszkodásról, a szenvedés okairól, az azonosulásról, az összeszedettség eléréséről, az erény mibenlétéről és fontosságáról, a középút bölcsességéről, a tudatosság elszíneződéséről, az eredendő jóságunkról, az egyetemes és a személyes kettőségéről, az együttérzésről, az énérzet és az elkülönültség érzéséről, a buddhista személyiségtípusokról, és persze arról, hogyan megy tovább a buddhizmus ott, ahol a nyugati pszichológia megáll vagy másként csinál.

 

Ha valakit már eddig is érdekeltek a buddhista tanítások, ilyen szempontból sok újat nem fog nyújtani a könyv, de stílusában és a nyugati pszichológiával való párhuzamok és eltérések kapcsán annál inkább.

A jól megélt élet - olvasónapló

 
Tavaly hunyt el 103 éves korában a holisztikus orvoslás úttörő anyjaként számontartott Gladys Mcgarey. Halála előtt jelent meg ez a könyve, amiben hat titkot hagyott hátra nekünk, és közben megtörtént esetekkel és saját életéből vett példákkal is mesél. Gladys doktornő Indiában nőtt fel, csodálatos anyukája volt, és már a szülei is gyógyításnak éltek. Egy olyan korban állt helyt holisztikus orvosként, amikor a nőknek egyáltalán nem kínáltak székeket doktori körökben sehol.

Könyve rendkívül pozitív életszemléletű, de nem olyan sziruposan és felszínesen, ahogyan ma az olcsó pozitivitás ott szokott heverni előttünk mindenhol, hanem érződik mögötte az életből megszerzett bölcsesség, elénk tárva azt egy összeszedett és olvasmányos, könnyed stílusban.

   Általában amikor száz évet megért embereket kérdezgetünk, kutatunk (főleg, ha még orvos is) azt kérdezzük meg tőlük, mi a hosszú élet titka. Nos, itt erről szó sincs. Nem a „Don`t die” transzhumanista őrülete vagy a netflixes unatkozó fickó, Bryan Johnson öregedés elleni főállású hadjárata. Nem arról van szó, hogyan tartsd életben remekül a biológiai funkcióidat. miközben már nem is élsz… És ha sarkítani akarom a dolgot, akkor lehet, hogy minden olyan kérdés, ami arra irányul, hogy mi a hosszú élet titka, és nem mi a jó élet titka, embertelen irányba tart? Gladys doktornő öröksége nem egy hosszú élet titka, és még csak nem is a jól leélt, hanem a jól MEGélt élet titka.

„Sokan élnek együtt betegségekkel, akár nagy fájdalmak között, miközben továbbra is örömmel kapcsolódnak életük céljához. Mások betegség nélkül is úgy kelnek fel reggelente, hogy nem akarnak élni.”

Nyári olvasónaplóm

Legutóbbi olvasmányaim sorából életrajzi könyvek voltak rám nagy hatással, ezekből szeretnék ajánlani.

 

 "Az egyedüli pillanatok az életünkben, amelyek egyáltalán érnek valamit, azok, amikor helyesen cselekszünk, amikor nem az asztalt bámuljuk, hanem felszegjük az állunkat, és egymás szemébe merünk nézni. Semmi más nem számít."

 

Teljes meggyőződéssel ki merem jelenteni, hogy a Hazafi korunk legfontosabb könyve, és ha csak egyetlen könyvet olvasol is el az elkövetkező húsz évben, kérlek, ez legyen az.

 

"A nyugati emberek által elkövetett legnagyobb hiba az, hogy azonosítják az orosz államot az orosz emberekkel. Valójában a kettőnek semmi köze egymáshoz, és a hazám legkínzóbb baja éppen az, hogy sok millió itt élő ember közül újra és újra a legcinikusabb és leghazugabb honpolgárok kezébe kerül a hatalom."

 

Nemcsak a világlátásodat tágítja, a lelkedet is meg fogja erősíteni. Azt ott bent, amelyik még hinni tudna olyasmikben, mint… mondjuk bátorság, és ezen túl mindenben, ami a nagybetűs Emberhez tartozik.

Ami az önéletrajz kapcsán leginkább meglepett, hogy olvasmányos és szórakoztató. Navalnij stílusa egyszerűen imádnivaló, mert vicces, és intelligensen az. Az a látásmód, amellyel meséli és kommentálja a vele és körülötte történteket, az emlékeit és a világot, azt az érzésedet fogja kelteni, hogy bárcsak ismerted volna, bárcsak dumálhattál volna vele. Ő az a jófej fickó, akinek a társaságában időtlenül jó lehetett lenni.

A könyv tartalmilag két részre osztható. 

2024 legjobb olvasmányai

Voltatok már úgy, hogy miközben zártok le egy évet, úgy érzitek, alig van már közötök ahhoz az emberhez, akik az év elején voltatok? J Persze többé-kevésbé minden év végén érzem ezt, de idén túlságosan. Bevallom, az olvasás nekem sokat segít ebben. Mindaz, hogy olyan begyorsult, széles és ingerözönvíz világban élünk, valamint mindaz, hogy mennyi minden ért és mennyi mindent kellett feldolgoznom az elmúlt három évben, sokkal kevesebbet adott volna hozzá a fejlődésemhez könyvek nélkül.

Szóval miközben az AI információköpködése egyre fejlettebb lesz, és mi modern emberek megszokjuk, hogy mindenről értesülünk, „mindenhez értünk is” (figyeled az arcainkat? J már mindent tud a ma embere) számomra egyre inkább felértékelődött az olvasás, mint tevékenység. Hiszen:

- segít pixelmentesíteni az életet: értelmezni, lényegtisztítani és élesíteni azt

- megforgatni és árnyalni az „igazságokat”

- kibogozni önmagam működését és helyrehuzalozni

- lelassult, csendes sarok egy neurotikus világban, ahol fokozottabban megélhetem otthonként önmagam

Nagyon sokszor nem jut elég idő rá, yes, de ilyenkor az a reggeli félóra és elalvás előtti félóra is csodákra képes. Nem bombáz agresszíven, nem foszt meg sem engem, sem magukat az információkat a kontextusoktól, nem zakatol, robog, pittyeg, ítél, csupán gondolkodni vagy átélni hív, és egy olyan fajta „táplálkozást” nyújt az elmének, amelyik a mai digitális világgal ellentétben nem tárgyiasít, nem manipulál, és nem csak kategorizált fogyasztóként bánik velem.

Gondolkodtam, hogy az idei olvasmányaimból milyen könyvekre érdemes felhívni mások figyelmét. Persze, mindenik érdemes arra, hogy kikiabálják címét a világba, de ha csak azokat kellene megneveznem, amelyek szubjektíven, de magasságokba és mélységekbe repítettek és a végére változást tapasztaltam, akkor mégis jól be kellene vésnem magamnak valahová emlékeztetőül őket. Aztán meg… milyen ember lennék, ha felfedeznék valami nagy horderejű, király dolgot… és megtartanám magamnak? J

Kezdem a listát a végén:

Tönkretett figyelem

 

Johann Haritól ez az első könyv, amit olvasok, az Elveszett kapcsolatok (Lost Connections) is rég a listán. Kihagyhatatlan szerzőnek tartom, nemcsak azért, mert úgy érzem, korunk legfontosabb kérdéseivel foglalkozik, hanem mert tetszik, ahogyan a témához nyúl. Ő aztán tényleg megkeresi az összefüggéseket, anélkül, hogy spekulálnia kellene, láttatja az összképet, és ebben kiváló.

Sokat, sokféleképpen írnak és mondanak ma már arról, hogy a kütyük, az értesítésbombázás, a szociális média hogyan sorvasztja a figyelmünket, a gondolkodásra való képességünket, valamint a flow-ra és a kreativitásra való képességünket. Erodálja a jelenlétre való képességünket is, és persze ezen keresztül az életminőségünket. Hogyan teheti mindezt, hiszen mi csak pusztán görgetünk, informálódunk és kapcsolódunk? Nem feltétlenül a töménytelen, érdektelen infodömp miatt (bár halálos ágyunkon aligha ez a fajta FOMO lesz – félelem, hogy kimaradunk valamiből -- ami beugrik az elménkbe) hanem mert magának az információ fogyasztásának a MÓDJA az, ami ebben a kérdésben a leginkább válik döntő tényezővé és alakítja át az agyműködésünket és a kognitív képességeinket.

Sokat és sokféleképpen hallhatjuk most már azt is, hogy a szociális média üzleti modellje miért és hogyan káros és abuzív, hogyan dolgoznak magatartáskutatók is a háttérben, hogyan szól a megfigyelési kapitalizmusról, mennyire nem a mi érdekeinket szolgálja, és miközben dúsgazdagodik azáltal, hogy a figyelmünket szívogatja, monetizálja az időnket.

A szerző is alaposan kitér ezekre, sőt, három hónapra el is vonul egy tengerparti házba telefon és internet nélkül. Az elsőre nehéz, majd mennyeivé váló „elvonó kúra” után visszatérve csak azt tapasztalja, hogy milyen könnyen és azonnal visszazuhan a nem-eresztő ingoványba, miközben igazából még kicsi baj sem származott abból, hogy ő hiányzott, és aligha változott bármi „a neten” vagy épp a világban. 

"Az nem barátság, hogy féltékenységünket leplezve

lájkoljuk a másik fotóit, hencegő posztjait és együttérzésre szomjazó

panaszait, és cserébe ugyanezt várjuk tőle is. Valójában ez nem is állhatna

távolabb a barátság fogalmától. A barátság lényege az, hogy egymás

szemébe tudjunk nézni, hogy együtt fedezzük fel a világot, a barátság

lényege a tánc, a könnyes nevetések, a szoros ölelések, a boldogság és a

fájdalom megosztása. Gyakran épp ezektől foszt meg minket a Facebook,

amikor a kapcsolódás kiüresített, silány illúziójával tölti meg az időnket."

 

Ezt követően Hari szeretné megérteni, hogy miért erősebb ez a dolog, mint mi, az egyének, mik működtetik bennünk, és temérdek kulcsfigurát keres fel a kulisszák mögött, hogy megérthesse. Végül amikor azt is kezdi megérteni, hogy a modern figyelemzavar kialakulásához hogyan ágyaznak meg bizonyos társadalmi körülmények, akkor antropológusokat keres meg a világ különböző tájaira utazva. Így jut el ahhoz, hogy külön fejezetet szenteljen az ADHD egyre gyakoribb kialakulásának a gyermekek körében. Mind a szülők, mind az iskola elvette a gyerekektől a kötetlenséget, pedig aligha van bárminek nagyobb szerepe a fejlődésben ilyenkor, mint a szabad játék. Vagy ott van a mentális kalandozás és álmodozás lehetősége, aminek igenis nagy szerepe van mind a koncentrációs, mind az értelmezési képességek fejlődésében. A mai gyerekek életéből teljesen hiányzik az intrinzik motiváció is, egy tevékenységet aligha végeznek már önmagért, az örömért. Elvettük tőlük a csavargást a szabadban, a saját boldogulást a különféle helyzetekben, és a fejlődés annyira kontrollált lett, hogy ma már egy játék szabályait is a szülők találják ki, ők nyújtják a megoldásokat, és ők fedezik fel és térképezik fel számukra a környezetet is.

"Eszembe jutottak azok a tudományos kutatások, amelyeket az állandó, rapid

feladatváltás káros következményeiről olvastam, és egyszerre rájöttem,

hogy modern kultúránkból nemcsak a koncentráció képessége, de a

mentális kalandozás lehetősége is kiveszett. Az ingerek állandó zajában

folyamatosan loholunk előre, végig csak a felszínt kapargatva, anélkül,

hogy néha megállnánk egy kicsit. Amikor erről kérdeztem, Speng bólintott,

és elmesélte, mennyit bajlódik azzal, hogy leállítsa a mobilján záporozó,

teljesen érdektelen értesítéséket. Ez az állandó digitális zaj „elvonja

figyelmünket a belső világunktól, és gátolja az alaphálózatunk működését“.

Speng szerint olyan „ingervezérelt, ingerfüggő környezetben élünk,

amelyben figyelmünket – egyfajta állandó sodródásban – folyamatosan

újabb és újabb ingerek terelik el”. Ha nem sikerül kitörnünk ebből, akkor

„sosem leszünk képesek végigvinni egy-egy bonyolultabb

gondolatmenetet."

Vagyis nem csak a koncentrációs képességünk került veszélybe – az elménk

sem tud kalandozni többé. Ezek a folyamatok együttesen gondolkodásunk

minőségének súlyos romlásához vezetnek. Az álmodozás lehetősége nélkül

nehezebben értelmezzük a minket körülvevő világot, és ebben a felfokozott,

zavarodott állapotban még inkább kiszolgáltatottak vagyunk a

figyelmünkért versengő ingereknek."

 

Januári olvasószoba

 

 

Katherine May: Út a télbe

A pihenés és visszavonulás ereje válságos időkben

Ezt a könyvet először egy román író, pszichológus oldalán láttam, már akkor feltettem az elolvasandók listájára, aztán hónapok múlva felfedeztem, hogy magyarul is megjelent. Most a lehető legjobb időszakban találkoztam az olvasmánnyal, nemcsak azért mert ugye januárban vagyunk, hanem mert utolért a szokásos szezonális lehangoltság, amivel minden télen meg kell küzdenem (igen, pl. ha akkor találkoztok velem, amikor süt a nap, ő az alteregóm lesz :D) ráadásul volt lehetőségem arra is, hogy hosszú napokat töltsek úgy, hogy simán fejemre húzom a takarót és nem létezem begubózom. A könyv mégis vegyes érzéseket szült bennem. Az elején egészen megnyert magának, hiszen a szerző gyönyörűen ír, lírai prózában festi elénk a természet telelését, és használja fel ezek elemeit és jelenségeit a lelki folyamatokra metaforaként.