20120630

Az új világ

Tisztaság. Érzékiség. Líraiság. Szépség.
  Ezek a fogalmak, vagy inkább hangulatok jutnak eszembe Az új világ című film kapcsán.

  A képek csendes hatalma ez a film. Nem elmesél, hanem megfest. Sok színnel, fénnyel. 
  A természeti képek, a hosszú és lassú mozzanatok, a zenei aláfestés, a monológok, együtt mind olyan hatást keltenek bennem, mintha egy békés, de ugyanakkor felszín alatt drámai súlyt hordozó álomban lennék.
  Két kultúra találkozásánál sokkal többet kapok ebben az álomban… Az emberi természet és az általa kovácsolt történelem kemény valósága találkozik egy misztikus, megszelídítetlen világ szépségével.
  Az ártatlanság találkozása az éhes szenvedéllyel.


Kedvenc filmjeim között nincsenek romantikusak, mert valahogy a szerelem témája önmagában nem sikerül elég nagy tétet hordoznia. Tavalyelőtt vegyes érzésekkel ültem le megnézni Az új világot, hiszen nem szeretem Disney dalolgató Pocahontászát, a gyerekek miatt unalomig ismertem a mesét, és meg voltam győződve, hogy semmi újat nem kaphatok az amerikai filmtől. Arra voltam kíváncsi, hogy a filmbeli történet képes-e eltérni Pocahontas hollywoodizálásától, hiszen utánaolvasásom szerint, bár Pocahontas tényleg megmentette John Smith életét, sosem voltak szerelmesek. Találkozásukkor John Smith igencsak öreg úr volt már, míg az indián hercegnő egy tizenéves lányka, majdnem gyerek.  
A film művészet, anélkül, hogy öncélúvá válna, vagy manipulálással kísérletezne. Nem kommersz-film, amelyik elé leülök popcornnal, hogy faljam a pörgő, de szájbarágós klisékkel zsúfolt, akciótól villogó fordulatokat. Csak ha képes vagyok elfelejteni fast-foodos mozizó kultúrámat, akkor lehet ebben az elvarázsoló, álomszerű élményben részem.

Amit a legjobban szeretek az egész filmben, és elsőként kiemelek, azok a beékelt belső monológok, a szereplők gondolataiként. Rövidek, egyszerűek, mégis mélyek, és finoman simulnak bele a látványba. Minden elhangzó szó tartalmas, gyönyörű költészet...

  Örvendetes látni és egyben szívszaggató élmény is, ahogyan a szerelmi háromszöget felnőttek módjára oldják meg a szereplők. A szerelem ebben a filmben nem egy mese. Romantikusabb, mint bármelyik másik szerelmes filmben, szerintem, és mégsem idealizált téma, nem csöpögős szórakoztatás, de mégcsak nem is melodramatizált nyafogás. Nemcsak líraivá válik hangulata miatt, de hiteles valósággá is, és a lezajlása meg a végkimentele is az.
  Colin Farrell tipikus rosszfiú karakter (még egy ilyen filmben is!?) John Smithként ráadásul az a fajta veszélyes fickó, aki tud szerelmes lenni, és szerelmesen vérlázító, de nem kavar ez be nála a saját ambícióiba. Örök nyugtalan, akinek a világhódítás az élete. Életszerű sors jut neki a film végén, és nem sajnálható, még akkor sem, ha ott van a kényszer a belemagyarázásra, hogy elégséges önismerettel rendelkezett ahhoz, hogy csak meg akarta védeni a lányt.
 Életszerű az is, ahogyan Pocahontasnak egy nagy szerelem elvesztésével nem áll meg az élet, csak kicsit megtorpan. Aztán feláll és képes úgy menni tovább (és a boldogság felé!) mintha mi sem történt volna. Sőt, kincset visz magával: gyökereket. Az egyik szereplő, Mary, beszél is a fákról: „Nézd meg a fákat! Sebet kapnak, de egyre csak növekednek. Ha egy águk letörik, nem állnak le, tovább törnek a fény felé.”
  Jófiúk márpedig léteznek. És itt is eljön, képes új világot építeni a lány szívében, egy sokkal érettebbet. Tud biztonságot nyújtani.
  
  A két fő karakterben az fogott meg, hogy egyik sem akar többnek látszani, mint amik. Őszinte a "rosszfiú", ahogyan a lány tisztasága is az, sem nem társadalmi, sem nem vallási sminkelés következménye. Eredeti. A karakterek mind változáson mennek át, akárcsak régi és új világuk, mégis annak keretén belül, hogy hűek maradnak önmagukhoz. 
  Az üzenet pedig kontextusba ágyazott.  Ezért a fénnyel festett kontextus miatt rajongok a filmért annyira..
Ha tiszta szemmel nézek, a világ új, és az élet jelen-érzés.

1 megjegyzés:

  1. annyit tennék hozzá, hogy a Disney féle Pocahontast nem láttam, nem is terveztem soha megnézni a gyerekeimmel (sem), amit ők Pocahontasról tudnak, az az, amit az Addams Familyben ábrázolnak.
    ilyen nézőpontból ez a film közelebb van a valósághoz, szívemnek ezért kedvesebb, mint egy szirupos áltörténet, ha úgy tetszik, az amerikaiak teremtésmítosza.

    szépek, hitelesek voltak a karakterek, tetszett a naturalista ábrázolás.

    Franci

    VálaszTörlés

20120630

Az új világ

Tisztaság. Érzékiség. Líraiság. Szépség.
  Ezek a fogalmak, vagy inkább hangulatok jutnak eszembe Az új világ című film kapcsán.

  A képek csendes hatalma ez a film. Nem elmesél, hanem megfest. Sok színnel, fénnyel. 
  A természeti képek, a hosszú és lassú mozzanatok, a zenei aláfestés, a monológok, együtt mind olyan hatást keltenek bennem, mintha egy békés, de ugyanakkor felszín alatt drámai súlyt hordozó álomban lennék.
  Két kultúra találkozásánál sokkal többet kapok ebben az álomban… Az emberi természet és az általa kovácsolt történelem kemény valósága találkozik egy misztikus, megszelídítetlen világ szépségével.
  Az ártatlanság találkozása az éhes szenvedéllyel.


Kedvenc filmjeim között nincsenek romantikusak, mert valahogy a szerelem témája önmagában nem sikerül elég nagy tétet hordoznia. Tavalyelőtt vegyes érzésekkel ültem le megnézni Az új világot, hiszen nem szeretem Disney dalolgató Pocahontászát, a gyerekek miatt unalomig ismertem a mesét, és meg voltam győződve, hogy semmi újat nem kaphatok az amerikai filmtől. Arra voltam kíváncsi, hogy a filmbeli történet képes-e eltérni Pocahontas hollywoodizálásától, hiszen utánaolvasásom szerint, bár Pocahontas tényleg megmentette John Smith életét, sosem voltak szerelmesek. Találkozásukkor John Smith igencsak öreg úr volt már, míg az indián hercegnő egy tizenéves lányka, majdnem gyerek.  
A film művészet, anélkül, hogy öncélúvá válna, vagy manipulálással kísérletezne. Nem kommersz-film, amelyik elé leülök popcornnal, hogy faljam a pörgő, de szájbarágós klisékkel zsúfolt, akciótól villogó fordulatokat. Csak ha képes vagyok elfelejteni fast-foodos mozizó kultúrámat, akkor lehet ebben az elvarázsoló, álomszerű élményben részem.

Amit a legjobban szeretek az egész filmben, és elsőként kiemelek, azok a beékelt belső monológok, a szereplők gondolataiként. Rövidek, egyszerűek, mégis mélyek, és finoman simulnak bele a látványba. Minden elhangzó szó tartalmas, gyönyörű költészet...

  Örvendetes látni és egyben szívszaggató élmény is, ahogyan a szerelmi háromszöget felnőttek módjára oldják meg a szereplők. A szerelem ebben a filmben nem egy mese. Romantikusabb, mint bármelyik másik szerelmes filmben, szerintem, és mégsem idealizált téma, nem csöpögős szórakoztatás, de mégcsak nem is melodramatizált nyafogás. Nemcsak líraivá válik hangulata miatt, de hiteles valósággá is, és a lezajlása meg a végkimentele is az.
  Colin Farrell tipikus rosszfiú karakter (még egy ilyen filmben is!?) John Smithként ráadásul az a fajta veszélyes fickó, aki tud szerelmes lenni, és szerelmesen vérlázító, de nem kavar ez be nála a saját ambícióiba. Örök nyugtalan, akinek a világhódítás az élete. Életszerű sors jut neki a film végén, és nem sajnálható, még akkor sem, ha ott van a kényszer a belemagyarázásra, hogy elégséges önismerettel rendelkezett ahhoz, hogy csak meg akarta védeni a lányt.
 Életszerű az is, ahogyan Pocahontasnak egy nagy szerelem elvesztésével nem áll meg az élet, csak kicsit megtorpan. Aztán feláll és képes úgy menni tovább (és a boldogság felé!) mintha mi sem történt volna. Sőt, kincset visz magával: gyökereket. Az egyik szereplő, Mary, beszél is a fákról: „Nézd meg a fákat! Sebet kapnak, de egyre csak növekednek. Ha egy águk letörik, nem állnak le, tovább törnek a fény felé.”
  Jófiúk márpedig léteznek. És itt is eljön, képes új világot építeni a lány szívében, egy sokkal érettebbet. Tud biztonságot nyújtani.
  
  A két fő karakterben az fogott meg, hogy egyik sem akar többnek látszani, mint amik. Őszinte a "rosszfiú", ahogyan a lány tisztasága is az, sem nem társadalmi, sem nem vallási sminkelés következménye. Eredeti. A karakterek mind változáson mennek át, akárcsak régi és új világuk, mégis annak keretén belül, hogy hűek maradnak önmagukhoz. 
  Az üzenet pedig kontextusba ágyazott.  Ezért a fénnyel festett kontextus miatt rajongok a filmért annyira..
Ha tiszta szemmel nézek, a világ új, és az élet jelen-érzés.

1 megjegyzés:

  1. annyit tennék hozzá, hogy a Disney féle Pocahontast nem láttam, nem is terveztem soha megnézni a gyerekeimmel (sem), amit ők Pocahontasról tudnak, az az, amit az Addams Familyben ábrázolnak.
    ilyen nézőpontból ez a film közelebb van a valósághoz, szívemnek ezért kedvesebb, mint egy szirupos áltörténet, ha úgy tetszik, az amerikaiak teremtésmítosza.

    szépek, hitelesek voltak a karakterek, tetszett a naturalista ábrázolás.

    Franci

    VálaszTörlés