20120820

Perfect Sense

Ha tudnád, hogy elveszíted a szaglási érzékedet, melyik illatot szeretnéd érezni utoljára? Ha tudnád, hogy utoljára hallhatsz hangot, mire figyelnél oda? Melyik ízt kóstolnád utoljára? És mi az, amit utoljára szeretnél látni, mielőtt végleg megvakulsz?

 Lírai disztópia, amelyik egyszerre ijesztő és szép.
Elég hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a világvége már önmagában klisé, unalmas téma. Semmi újat nem tud nyújtani, sőt lassan szinte nevetséges. És ha még járványfilm is… A Contagion nekem hatalmas csalódás volt. De aztán jött egy európai film, és mindent elfeledtet, amit Hollywood valaha is megtanított a világvégéről. Itt a főhősöknek is világvége van, nemcsak a bolygó lakosságának. Egy kizsigerelt, szenzációhajhász és elkoptatott témából egészen eredetit hoz ki ez a film. A Perfect Sense-ben (nagy hibának tartom, hogy a címet Hétköznapi párnak fordították) nem arról van szó, hogyan menti meg a főhős a pusztuló világot, aztán aki halt, halt, a történet végén a visszaszámláláskor kiosztják az életmentő szérumokat. Nem az a fajta klasszikus „story-sense” kell ide, hiszen ez most nem a megoldásról szól, hanem az alkalmazkodásról. Nem a makrokozmosz (globális) világvégéjéről van szó, hanem a mikrokozmoszéról (egyén). És a mikrokozmoszból azok a dolgok tűnnek el sorra, amelyek a világot alkotják számára: illatok, ízek, hangok, fény és színek. Lassan pusztul el a világ, fakul ki, nem egy hatalmas nagy robbanással. Pontosabban: a világ ugyanaz marad, csak az ember éli meg másképp, vagy éppen sehogy.
Ebben az érzéketlenedő világban kap központi helyet a szerelem, az a kapcsolat, amelyikben az összes érzék nagy szerepet játszik.


A két főszereplőnek viszont elkötelezettségi problémái vannak a szerelmi kapcsolatok terén, időbe kerül, mire érzelmeket élnek meg és fel merik vállalni őket. Mire kötődni kezdenek, majdnem késő, hogy ezt valamiképpen meg is éljék. Azok a fajta emberek, akik az első randin lefekszenek, aztán hazamennek, arra ügyelve, hogy semmi összetartozás, mert az sosem sül el jól nekik. Mire kötődni szeretnének, nem tudnak. Számomra az volt a legnyomasztóbb jelenet, amikor a férfi főhős elvesztette a hallását :) és lehetett hallani a fültépő, tehetetlen csendjét.

Az emberi kapcsolatok járványa, világvégéje. A kór neve: érzéketlenség. Hogyan válunk mi emberek fokozatosan érzéketlenek egymásra, amikor már se nem halljuk, se nem látjuk egymást. A saját világunk apokalipszise, amikor szép lassan érzéketlenek válunk a minket körülvevő világra, a jelen percére, amely sosem tér vissza. Gyorsan mindent bezabálunk, ahelyett, hogy élveznénk az ízeket, üvöltözünk, ahelyett, hogy meghallanánk egymást. Elmegyünk a világ dolgai mellett, mert eltompultak az érzékeink – és ez az igazi világvége.

Élhet úgy az ember, hogy megszűnik a külső világ körülötte? Ha nem is teljességgel, de létezhet, lelke ehhez is alkalmazkodni próbál. Egyetlen dolog van, ami nélkül képtelen létezni, és ez a másik ember.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

20120820

Perfect Sense

Ha tudnád, hogy elveszíted a szaglási érzékedet, melyik illatot szeretnéd érezni utoljára? Ha tudnád, hogy utoljára hallhatsz hangot, mire figyelnél oda? Melyik ízt kóstolnád utoljára? És mi az, amit utoljára szeretnél látni, mielőtt végleg megvakulsz?

 Lírai disztópia, amelyik egyszerre ijesztő és szép.
Elég hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a világvége már önmagában klisé, unalmas téma. Semmi újat nem tud nyújtani, sőt lassan szinte nevetséges. És ha még járványfilm is… A Contagion nekem hatalmas csalódás volt. De aztán jött egy európai film, és mindent elfeledtet, amit Hollywood valaha is megtanított a világvégéről. Itt a főhősöknek is világvége van, nemcsak a bolygó lakosságának. Egy kizsigerelt, szenzációhajhász és elkoptatott témából egészen eredetit hoz ki ez a film. A Perfect Sense-ben (nagy hibának tartom, hogy a címet Hétköznapi párnak fordították) nem arról van szó, hogyan menti meg a főhős a pusztuló világot, aztán aki halt, halt, a történet végén a visszaszámláláskor kiosztják az életmentő szérumokat. Nem az a fajta klasszikus „story-sense” kell ide, hiszen ez most nem a megoldásról szól, hanem az alkalmazkodásról. Nem a makrokozmosz (globális) világvégéjéről van szó, hanem a mikrokozmoszéról (egyén). És a mikrokozmoszból azok a dolgok tűnnek el sorra, amelyek a világot alkotják számára: illatok, ízek, hangok, fény és színek. Lassan pusztul el a világ, fakul ki, nem egy hatalmas nagy robbanással. Pontosabban: a világ ugyanaz marad, csak az ember éli meg másképp, vagy éppen sehogy.
Ebben az érzéketlenedő világban kap központi helyet a szerelem, az a kapcsolat, amelyikben az összes érzék nagy szerepet játszik.


A két főszereplőnek viszont elkötelezettségi problémái vannak a szerelmi kapcsolatok terén, időbe kerül, mire érzelmeket élnek meg és fel merik vállalni őket. Mire kötődni kezdenek, majdnem késő, hogy ezt valamiképpen meg is éljék. Azok a fajta emberek, akik az első randin lefekszenek, aztán hazamennek, arra ügyelve, hogy semmi összetartozás, mert az sosem sül el jól nekik. Mire kötődni szeretnének, nem tudnak. Számomra az volt a legnyomasztóbb jelenet, amikor a férfi főhős elvesztette a hallását :) és lehetett hallani a fültépő, tehetetlen csendjét.

Az emberi kapcsolatok járványa, világvégéje. A kór neve: érzéketlenség. Hogyan válunk mi emberek fokozatosan érzéketlenek egymásra, amikor már se nem halljuk, se nem látjuk egymást. A saját világunk apokalipszise, amikor szép lassan érzéketlenek válunk a minket körülvevő világra, a jelen percére, amely sosem tér vissza. Gyorsan mindent bezabálunk, ahelyett, hogy élveznénk az ízeket, üvöltözünk, ahelyett, hogy meghallanánk egymást. Elmegyünk a világ dolgai mellett, mert eltompultak az érzékeink – és ez az igazi világvége.

Élhet úgy az ember, hogy megszűnik a külső világ körülötte? Ha nem is teljességgel, de létezhet, lelke ehhez is alkalmazkodni próbál. Egyetlen dolog van, ami nélkül képtelen létezni, és ez a másik ember.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése