20120926

A látogató



   Ennek a filmnek szíve van.

  Időnként annyira jólesik egy olyan történet, amelyik nem mond ki dolgokat, de nincs szüksége klisékre sem.
 A látogató című film elsősorban emlékeztetett arra, hogy egy történetnek mennyire a karakterekről kell szólnia, amolyan igazi, reális emberekről. Felemelő volt látni, hogy ez elég. Itt most nem kellettek speciális effektusok, világvégés tétek, hatásvadászóan pörgő fordulatok, hangos, de gyökértelen mozzanatok, csupán csak érdekes karakterek.
(És mennyire nem kellenek egy kiváló filmhez nagy sztár nevek sem!)



   A szereplőknek megvan a saját drámájuk, de nem hisztiznek, hogy mi sírjunk.  Csak semmi melodráma. Csodálatos!
  Egy apró udvariasság barátságba, gyors dobpergés csendes, de hosszú szívdobbanásokba fordul. Mert az élet apróságokon múlik, és néha valóban a legkisebb gesztusok miatt érzem a legélőbbnek magam.


Walter Vale számomra egy olyan életnek a megtestesítője, amelyik annyira rendezett, jólfésült és szabályos, hogy semmi lüktetésnek nem marad hely. Önmagának pedig végképp nem, be sem fér oda. Arcán egy maszk, merev ujjakkal zongorázik, mert hát ha nincs szív diktálta ritmus, akkor már csak a társadalmi rend és szabályok által kiásott meder mankózhatja előre az életet.

Tarek a rendezetlen életű szereplő. Az otthontalan. Mármint a papírok szerint. Mégsem ő az idegen. Otthon van saját életében, és emiatt tele van energiával, csak úgy csorog belőle az élet szeretete. Annyira imádnivaló a stílusa, az egyszerű lelkesedése és nyitottsága! Minden mozdulatából látszik, számára az élet egy barát.
Érdekes filmélményem volt, hogy bármi történt is, nem féltettem őt, megkockáztatom kijelenteni, hogy mégcsak nem is sajnáltam. Valahogy úgy voltam vele, mint olyan életbeli esetek során, amikor nyugodt lehetek valakit illetően, mert tudom róla, hogy bármi is éri, szépen éli meg, felülkerekedik és boldog lesz. Tarek ilyen. Bárhová is kell mennie, az otthont és mindent mit az élet jelenthet, magával viszi.

A bevándorló és a berendezkedett.
  
  Szeretem, ahogyan Walter karakterfejlődése megmutatkozik a zenéhez való viszonyulásában. Eszembe jutott egy ismerősöm, aki egyszer azt mondta, a klasszikus zene az igazi zene, sőt, a többi nem is zene. Ilyen sznobsággal indul Walter. Képtelen a világot látni és megérteni mások szemével, ezért aztán nem találja meg a saját helyét sem. Szerencsére maradt benne elég nyitottság és kíváncsiság, hogy a másokkal való találkozás kimozdíthassa őt. Fokozatosan szabadul fel. Falfehér élete kiemelkedik a rendezett, nyugati élet  monotoniájából és színt kap.
  Felfedezi saját szívverését és megtalálja a saját ritmusát.

A filmet követően másnap felmerült egy kérdés bennem: kire vonatkozik a cím? Ki a látogató? 



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

20120926

A látogató



   Ennek a filmnek szíve van.

  Időnként annyira jólesik egy olyan történet, amelyik nem mond ki dolgokat, de nincs szüksége klisékre sem.
 A látogató című film elsősorban emlékeztetett arra, hogy egy történetnek mennyire a karakterekről kell szólnia, amolyan igazi, reális emberekről. Felemelő volt látni, hogy ez elég. Itt most nem kellettek speciális effektusok, világvégés tétek, hatásvadászóan pörgő fordulatok, hangos, de gyökértelen mozzanatok, csupán csak érdekes karakterek.
(És mennyire nem kellenek egy kiváló filmhez nagy sztár nevek sem!)



   A szereplőknek megvan a saját drámájuk, de nem hisztiznek, hogy mi sírjunk.  Csak semmi melodráma. Csodálatos!
  Egy apró udvariasság barátságba, gyors dobpergés csendes, de hosszú szívdobbanásokba fordul. Mert az élet apróságokon múlik, és néha valóban a legkisebb gesztusok miatt érzem a legélőbbnek magam.


Walter Vale számomra egy olyan életnek a megtestesítője, amelyik annyira rendezett, jólfésült és szabályos, hogy semmi lüktetésnek nem marad hely. Önmagának pedig végképp nem, be sem fér oda. Arcán egy maszk, merev ujjakkal zongorázik, mert hát ha nincs szív diktálta ritmus, akkor már csak a társadalmi rend és szabályok által kiásott meder mankózhatja előre az életet.

Tarek a rendezetlen életű szereplő. Az otthontalan. Mármint a papírok szerint. Mégsem ő az idegen. Otthon van saját életében, és emiatt tele van energiával, csak úgy csorog belőle az élet szeretete. Annyira imádnivaló a stílusa, az egyszerű lelkesedése és nyitottsága! Minden mozdulatából látszik, számára az élet egy barát.
Érdekes filmélményem volt, hogy bármi történt is, nem féltettem őt, megkockáztatom kijelenteni, hogy mégcsak nem is sajnáltam. Valahogy úgy voltam vele, mint olyan életbeli esetek során, amikor nyugodt lehetek valakit illetően, mert tudom róla, hogy bármi is éri, szépen éli meg, felülkerekedik és boldog lesz. Tarek ilyen. Bárhová is kell mennie, az otthont és mindent mit az élet jelenthet, magával viszi.

A bevándorló és a berendezkedett.
  
  Szeretem, ahogyan Walter karakterfejlődése megmutatkozik a zenéhez való viszonyulásában. Eszembe jutott egy ismerősöm, aki egyszer azt mondta, a klasszikus zene az igazi zene, sőt, a többi nem is zene. Ilyen sznobsággal indul Walter. Képtelen a világot látni és megérteni mások szemével, ezért aztán nem találja meg a saját helyét sem. Szerencsére maradt benne elég nyitottság és kíváncsiság, hogy a másokkal való találkozás kimozdíthassa őt. Fokozatosan szabadul fel. Falfehér élete kiemelkedik a rendezett, nyugati élet  monotoniájából és színt kap.
  Felfedezi saját szívverését és megtalálja a saját ritmusát.

A filmet követően másnap felmerült egy kérdés bennem: kire vonatkozik a cím? Ki a látogató? 



0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése