Egyik nap azon
beszélgettünk a facebookos írós körben Maggie Stiefvater cikke alapján, hogy
egy szereplő nem lehet humorosabb vagy okosabb, mint maga a szerző. Ha például
valakinek nincs humorérzéke, akkor a szereplői aligha fognak vicceseket mondani
egymásnak. Az érzelmeket át tudjuk adni (és erre vonatkozik a szabály, hogy „írj
arról, amit tudsz”) de intelligenciát és humort nem. Az, ahogyan látjuk
a világot, ahogyan megtapasztaljuk, és amit gondolunk róla, azt adjuk át írásban
másoknak, ha tetszik ez, ha nem. Nem hiába mondja olyan sok írást oktató tanácsa,
hogy ami a végén kiválóvá teszi az írásodat, nemcsak elfogadhatóvá vagy egy
tucatsztorivá, az nem az írástechnika vagy a témád, hanem te. A személyiséged
teszi egyedivé és értékessé. Ezzel elméletileg nincs is semmi gond. Csakhogy a héten éppen
ez a gondolat vágott mellbe, miközben a napokban Ben Bova szavaiként olvastam a
The craft of Writing Sci-Fi című könyvében.
„Minden történet, amit megírsz, legalább részeiben önéletrajzi, és minden főszereplő,
akit létrehozol, sokat hordoz belőled. Ez az, ami az írást egy érzelmi törekvésé teszi. Akárhányszor
egy történetet írsz, feltárod önmagadat, kitárod a szívedet a nyilvánosságnak. Amikor egy sztorit elutasítanak, vagy egy publikáltat megkritizálnak, vagy nem fogy a piacon, az olyan, mintha téged rúgnának, gyűrnének, osztályoznának, vagy rongálnának. Amikor a könyved fogy, vagy valaki azt mondja neked tetszett, vagy díjat nyersz érte, akkor nincs pénz a világon, amellyel megvásárolható lenne az a lelkesedés, amit érzel. Minden történet, amit megírsz, egy részed. Az írók nem tintát használnak, hanem a saját vérüket.”
egy történetet írsz, feltárod önmagadat, kitárod a szívedet a nyilvánosságnak. Amikor egy sztorit elutasítanak, vagy egy publikáltat megkritizálnak, vagy nem fogy a piacon, az olyan, mintha téged rúgnának, gyűrnének, osztályoznának, vagy rongálnának. Amikor a könyved fogy, vagy valaki azt mondja neked tetszett, vagy díjat nyersz érte, akkor nincs pénz a világon, amellyel megvásárolható lenne az a lelkesedés, amit érzel. Minden történet, amit megírsz, egy részed. Az írók nem tintát használnak, hanem a saját vérüket.”
Ezt olvasni több szempontból is rémisztő volt számomra, (nem mintha hű de
nagy újdonság lenne) de most inkább arra fókuszálnék: "nem lehet annál több, mint ami vagyok". Hogy ez miért zavar, arra Puska Veronika szavait olvasva jöttem rá. Ez
azt jelentheti, hogy: „óhatatlanul belecsepegtetem saját magam korlátait”
Volt idő az
életemben, amikor még úgy gondoltam, hogy csak olyan szereplők lehetnek hősök,
akiknek az értékrendszerük megegyezik az enyémmel, akik számomra jófiúk, mert a
mondanivalómat adják át, és megváltoztathatják az olvasót. Sőt, a világot. Alkottam
is már meg olyan szereplőt, aki ez miatt annyira korlátozott szócsövem, hogy
valósággal egy bábbá válik a történeten belül. Talán azért, mert olyan világban
váltam felnőtté, amely egy kíméletlenül zárt rendszer volt, lélekbetegítő,
áporodott. Az ember kiléphet egy ilyen zártságból, önmagában mégis öntudatlanul
hordozhatja hátsó gondolatként, reakcióként hogy a másság, a másképp döntés, a másképp
gondolás, az valami: nem jó. És punktum. Egyszerűen csak nem jó. Talán-talán még elfogadjuk, hogy van "olyan" ember
is, "olyan" elv, "olyan" szokás, "olyan" tett, és ha már van, akkor létjogosult.
Mert hogy hát most divat a tolerancia és jobb, ha toleránsnak tűnünk mi is. De kíváncsiságunkra
- még tovább megyek - beleélő képességünk általi mélyebb megértésünkre aligha
számíthat a másság.
Azért szeretem a
történeteket és olvasok egyre kevesebb self-help könyvet, mert az élet is
történet. A gondolatok önmagukban semmit sem jelentenek, üresek. Az elveket a
speciális helyzet minősíti, és az egyes emberben valósul meg más-más formában.
Azért szerettem
meg a spekulatív fikciót, mert tágas teret ad a rácsodálkozásra. David
Gerrold Worlds of Wonder című könyvében azt írja, hogy a sci-fi és a fantasy nemcsak
az ötletek irodalma, hanem a csodáké is, megtanít látni a világ meglepetéseit. A nyitottságé, amelyik nélkül
nem létezik kreativitás. Felébreszti
és élteti bennünk a csodaérzéket. Talán a gyermeket is? Mennyivel szegényebb lenne a világ, ha az emberek mind
megmaradtak volna a földhözragadtságukban, fantázia nélkül, kőbe vésett, már jól
működő szabályokkal, beidegződésekkel és elhatárolódva mindentől, ami és aki
más… És mennyire unalmas lenne egy könyvtár, ha csak hozzám hasonló
gondolkodású emberek könyveit lehetne olvasni!
Igen, az írók önmagukból adnak és vannak
korlátaik, de fejlődnek.
Azt tapasztaltam írás
közben, hogy nemcsak én adok magamból a szereplőimnek, de ők is adnak nekem. Amikor
megértem, hogy mindenki hős a maga életében, akkor tágul a világom, picit több
leszek, a végére nem is kicsit megváltozom. A Rengő hidakon Tessája sok
mindenben más, mint én. Őt megalkotva, megismerve, és vele együtt utazva nőttem
fel lelkileg arra a szintre, hogy bizonyos dolgokra hangosan nemet mondjak az
életemben. Azóta is gyakran érzem azt, hogy fejlődöm a szereplőim által. Az
ötlet köré csoportosulva kikérnek maguknak tulajdonságokat, hobbikat, és
aztán „ellenem fordítják” :) mármint azon keresztül nevelnek. És én még azt hiszem, hogy csak szórakozom...
Aki történetet ír, nem
engedheti meg magának, hogy zárt elme maradjon. És miért is tenné? Klausztrofóbiában
szenvedne tőle. Az írás egyik öröme, hogy bemászhat olyan emberek fejébe, akik
mások, mint ő. Másképp gondolkodnak
politikáról, szexről, Istenről, másképp látják a csillagokat. De hogyan írhat hihető történetet ilyen emberekről,
ha nem válik nyitott mások nézőpontjának az átgondolására és megértésére? Ha képtelen
empátiára…
A legszebben számomra
egy barátom fogalmazta meg emailjében, teljesen függetlenül a témától, saját
élményéről beszámolva. Az ő engedélyével idézem: „próbálom megérteni és
elfogadni az embereket úgy amilyenek, azokat is, akik nagyon másak, mint én.
Persze nem arra gondolok, hogy gonoszak velem és ezt értsem meg, hanem őszinten
adják magukat, de nagyon másak mint én. Tudod mi a nagy felfedezésem? Az, hogy
ha közel engedsz magadhoz ilyen embereket, sokkal többet kapsz, mint egy hozzád
hasonszőrűtől. Arra gondolok, hogy ha egy barátom ugyanazokat a nézeteket
vallja, ugyanúgy látja a világot mint én, akkor egymásnak ezeket elmondva az az
érzésem lesz, hogy jaj de jó barátom, milyen jól megértjük egymást, viszont nem
fejlődök semmit, csak egymást megerősítjük, öntudatlanul is egymást meggyőzzük,
hogy a saját nézeteink helyesek, velünk nincsen semmi gond.”
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésElolvastam a blogbejegyzesedet. Tobbszor kellett nekifussak, ugy erzem nem egy alkalommal irtad, nincsen egy vezervonala, nem tudtam hova akarsz kilyukadni az idezetek utan es akkor Neked mi is a vellemenyed. A vegen ertem forma, de lehet velem van a baj.
VálaszTörlésSok minden eszembe jutott. Az elso fontos dolog az az, hogy tegyunk kulonbseget a valosag es az iras kozott. En amikor az idezett soraimat irtam arra gondoltam, hogy egy igenis letezo elo hus-ver embert ha kozel engedek magamhoz, akkor fejlodok, mert mindig hiteles dolgot figyelek, az elo masikat, aki ha szomoru akkor is hiteles, ha orul akkor is. Ennek bemaszni a fejebe - ahogyan irod tenyleg erdekes es hasznos lehet. Az iras az mas. Egy altalad megalkotott fiktiv ember fejebe bemaszni – hat nem tudom… Szerintem nem bemaszas, hanem csak pusztan arrol van szo, hogy ki kell talalnod, hogy egy mas beallitottsagu ember vajon mit tenne ilyen-olyan helyzetben. Aztan lehet, hogy azt tenne, lehet nem. Olyan mint amikor a katolikus pap a csaladrol predikal. Sosem fogja megtudni, hogy igazan helytallo-e amit mond. Meg arra gondolok, hogy nincsen ennek olyan nagy jelentossege. Amugy is az emberek annyira sokfelek, annyira sokfelekeppen viselkednek, hogy az altalad krealt szemely belevesz a letezo 7 milliard ember szemelyisegstrukturaja koze.
Arra is gondoltam, hogy ha kellene irjak mivel kezdenem. Nem olvastam egyetlen irastechnikat oktato konyvet sem es semmi ilyesmit. Amire tamaszkodni tudok azok a filmek, hiszen azokbol sokat lattam, es voltak olyan filmek, amelyek tiz perc mulva ugy beszippantottak, hogy akkor tertem magamhoz, amikor a vegen a stablista gorgott. Tudod en 99 szazalekben dramat nezek, ugyhogy csak erre tudok tamaszkodni. Folytatom…
Szoval hogy is kezdenem? Tudod en egy nagyon racionalis ember vagyok, szeretem elore megtervezni alaposan a dolgokat.
VálaszTörlésVennek szereploket, alaposan es reszletesen kidolgoznam a szemelyiseguket, hogy jelenleg milyenek ok, milyen a vermersekletuk onbizalmuk meg minden. Ezt csak ugy tudnam jol megcsinalni, ha az eletemet korulvevo embereket jol megfigyelem. Azok a szereplok, amelyek hozzam hasonlitanak, azokat konyen tudnam hozni, de teljesen mas szereplok megalkotasat en nem tudnam fejbol elkesziteni, kellene segitsen a korulottem levo elo emberek megfigyelese. Na szoval lennenek jol kidolgozott szereplok, akiket mar nagyon jol erzek es azonosulni tudnek konyen veluk, annyira meg lennenek krealva, hogy esetleg mar tenyleg empatiat erezhetnek irantuk. Ugy kepzeld el mint a sakkfigurakat, tudnam mar, hogy pl. a bastya milyen, mere tud lepni mit lehet vele elerni.
Amikor ezzel megvagyok akkor azt hataroznam meg, hogy mi tortenjen a szemelyisegukkel. Melyek azok a szereplok, amelyek a tortenet vegeig nem valtoznak nem tortenik semi komoly szemelyiseg es karaktervaltozas (persze ennek a merevsegnek vannak ugye elonyei es hatranyai) es melyek azok a szereplok, akiket a tortenet vegere szemelyisegvaltozas er, es milyen iranyban valtoznak. Szoval kidolgoznam azt, hogy a vegen kinek milyen a szemelyisege, hova kell eljusson. A sakkos peldara visszaterve lesz pl. bastya aki bastya marad a vegen is es lesz pl. futo akibol lo lesz.
Ha ezzel is megvagyok akkor johetne maganak a tortenetnek a kitalalasa, ki kivel, mikor es hogy fog talalkozni, a karakterek valtozasat vagy nem valtozasat kulso tenyezok (pl. karambol, villamcsapas) kezdik-e alakitani, vagy a szereplok interakcioja, vagy mindketto es akkor hogyan. Aztan johetne maga a sztori a jatszma leirasa.
Sok fele ember van. Latom magam korul a kozeli ismeroseimet, hogy akinek empatiaosztaskor kevesebb jutott, azok azokat a filmeket szeretik, amelyekben a tortenet dominal, nem akarjak esetleg keptelenek beleelni magukat a szereplok lelki vilagaba, puszta szorakoztatasra izgalmas tortenetre vagynak. Tehat ha olyan konyvet akarnek irni, hogy sok mindenkinek tetszedjen, akkor ezeket az embereket is ki kell szolgalni, magyarul: jo kell legyen a sztori. Aztan van a masik veglet ahova en magamat is sorolnam, akiknek szinte mindegy a tortenet, a szereploket figyelik, hogy alakul vagy eppen nem az eletuk. Ezeket az olvasokat is ki kell ugye szolgalni.
Na egy valahogy igy csinalnam ezt tartom fontosnak. Az, hogy aztan fantasy vagy sem a mufaj amiben mindezt megvalositom, majdnem lenyegtelen.
Es akkor visszaterek az elejere. Szerintem az lehet jo es hiteles iro, aki figyeli az elo embertarsait es empatiaval rendelkezik. Nem egy kis szobaban maganyosan agyalja ki, hogy milyen egy onbizalommal rendelkezo ember, ha mondjuk neki eppen nincsen onbizalma, hanem megfigyel egy jopar onbizalommal tele szemelyt, hogy milyen szituacioban hogyan reagalnak, hogy tesznek dolgokat es akkor ezekre az elo emberekre alapozva megalkothatja az onbizalommal teli szereplojet, igy lesz hitel egy ilyen szereplo mogott is.
Elnezest kerek, hogy ekezet nelkul irtam, ha kellene figyeljem, hogy hol is az “ö” es az “ű” nem tudnam leirni a gondolataimat amelyek olyan torekenyen megfogalmazodnak bennem es elillannank amig az ekezetes betuket keresnem…
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésKöszi szépen, hogy mindezt leírtad! Természetesen, amikor a "sztorifaragó" megalkotja a szereplőit, a való életből építkezik mindig. Olyan emberek tulajdonságait építi be, akikkel már valahol valahogyan találkozott, látott, megfigyelt. Nem a semmiből lesznek... Vannak karakter-központű történetek és vannak cselekmény-központúak, én azt szeretem, ha mindkettő van benne. :) Veled ellentétben nem bírok végignézni egy csendes, méla filmet, amelyik csak arról szól, hogy egy szereplő gondolkodik és a kamera többféle szögből közelít rá (na jó, kis túlzással :) (még Amelie-t sem tudtam megnézni) De az a történet sem érdekel, amelyikben a karakternek nincs mélysége, a téttel együtt nem fejlődik sehová.
VálaszTörlésÉn sem állítom és állítottam azt, hogy a a fikcióbeli világ megélése és a valóság megtapasztalása a másságot illetően egyenértékű, (bocsánat) De azért lehetnek egymásnak segítői, nem? Sőt számomra egymás nélkül nem léteznek. De azt, hogy hogyan segítik egymást, az túl szövevényes és rejtély. A fiktív világ (igen, a fantasy és a sci-fi is, és ezek a leginkább!) a valóság tükre. Nemcsak a "ringasd el magad"-ot kell benne látni, hanem azt, hogy valamit elmondanak a világunkról, az életről.
Azt olvastam, hogy a szociopaták nem szeretik a fikciót, nem olvasnak regényeket (persze, ebből nem az következik, hogy aki nem olvas regényt, az mind szociopata hehe :) ) de az olvasás során, a fiktív személyekkel való azonosuláskor fejlődik az empatikus képességünk.
Nemcsak a valóság segíti a fiktív világot, a fiktív világ is segítheti a valóságomat. Pl. míg a valóságban csak azt látom, hogy a homoszexuálisok felvonulnak és úgy érzem, csak feltűnöskődnek, addig egy homoszexuális karakter történetének az elolvasása akár gyökeres változást is hozhat a mentalitásomban.
Épp a napokban jöttem rá, hogy nagy valószínűséggel a fanfiction, amit én önszórakoztatás céljából írogatok, az egyben önfejlesztés is. Olyan élethelyzetekben viszem a főszereplőt, amivel hadilábon állok az életben, azaz csak bottal piszkáltam, vagy nem néztem a hozzáállásom (előítéletem) mélyére a nagyobb megértés érdekében. Érdekes volt tudatosítani magamban, hogy nem csak annyiból áll az egész írogatásom, kiélvezem az elvárások nélküli alkotást. Az úgy önmagában egyébként csak kihíváskerülésre és az adott szinten való lubickolásra volna jó.
VálaszTörlésEgyik olvasóm megemlítette, időnként a főszereplőtől (és picit tőlem) eltérő viselkedést bemutató és elveket valló mellékszereplő jobbra, élezhetőbbre sikerül. Ki gondolta volna, hogyha nagyvonalú vagyok egy mellékszereplővel, az sikeresebbnek hat a túlkörülményeskedett főszereplő mellett!
Írtad, Zsuzsa, hogy egy időben úgy vélted, a főszereplőd értékrendszere nem különbözhet a tiédtől. Mostanában vannak tabutémák, amiket nem feszegetsz még mellékszereplő szintjén sem? Ha igen, miért?
Még nem tudom, lehet, hogy van. Akkor fogom tudni, ha találkozom vele és tudatosítom is. A szex ábrázolása pl. az első regényemben tabu téma, kerülgetik a főzereplők, pedig a történet egy adott ponton megkívánta volna. Viszont van benne politika, hit. Most valahogy fordítva vagyok ezzel: a hit vált olyan témává, amit biztosan nem akarok beleírni. Mert nem érdekes, nekem sem, másnak sem, ezeknek a szereplőimnek meg főképp nem. Tabu téma, de nem azért mert nem mernék róla írni, hanem mert átcsapna propagandába, és én történetet akarok írni.
VálaszTörlésAmit most írok, abban a főszálon olyasmi fut, hogy tabu téma. Talán azért is, mert ritka és nem normális dolog. Utána is néztem, és nem nagyon vannak regények a témával kapcsolatosan. Néha félek, hogy majd lesznek akik rám és a történetre mondják: "ez beteg", de az adott történet keretein belül egyáltalán nem beteg, legalábbis a helyén érzem. Érthető és drámai ebben a történetben. Legalábbis remélem azzá válik. Az érdekes az, hogy tudatalatt végig ott volt. Csűrtem-csavartam, nem kaptam a lényeget, csak lézengtünk a szereplőkkel, de aztán az elmúlt hónapok során a főszereplőm nagyon kacsintgatott e téma felé. Persze folyton visszarángattam, mert hát hogy: "fejreeseeeett?!" Aztán felszabadítottam őt, legyenek az, amilyenné az adott világ tette. Essen fejre. És annyira izgalmasnak ígérkezik. :) Nem mondom meg milyen ez téma, mert akkor lelövöm a poént, és ezt azért nem szeretem, mert kicsit még messze vagyok attól, hogy mutogassam a történetet. :) remélem lesz elég jó, hogy merjem majd másnak is megmutatni. :)
Te hogy állsz a tabutémákkal?
VálaszTörlésÓvatosan :D Pont a minap futottam bele egybe, azaz olyan határon táncoltam, ahol jobb bent maradni és nem átlépni.
TörlésTabu ma minden, ami szembemegy az éppen divatos vélekedéssel. Szólásszabadságot emlegetnek, de csak a korlátok elhelyezése finomodott. Kösse fel gatyáját az az író - és készüljön fel mindenre, akár jogi értelemben is -, aki pozitív színben tüntet fel meleget el nem fogadó karaktert, a szektás életet jóként megélő személyt, az elvárt anyai szerepre fittyet hányó és gyerekét elhagyó nőt, a fejlett 14 évesre gerjedő férfit, a múltbéli tapasztalatai miatt kisebbséget megvető egyént, az elrendezett házasságot üdvözítőnek tartó fiatalt, a nemzeti hovatartozása iránt közömbös magyart. A sort folytathatnám.
Persze lehet ilyesmikről írni, de akkor borítékolható a homofób, satöbbi jelzők begyűjtése, olvasók felháborítása, diszkrimináló és gyűlöletkeltő hajlammal gyanúsítás, amik közül a sima személyeskedés még az enyhébbek közé tartozik.
Nekem a tabu annyi, amiről nem szabad, nem illik írni, vagy nem úgy, ahogy elvárás, és ezek bőven beleférnek.
Fura, mi? Féket kell vetni a képzeltnek, nehogy megüssem a bokámat, és a történet szintjén zajló töprengést se élhetem meg, mert akkor azonosítanak a benne foglaltakkal. Vagy, szabadjára ereszthetem, de akkor viseljem el a következményeit.
ó, hát te tényleg tabutémákat írtál. Nagyon jókat. Mindenkinek tabutémák, nem feltétlenül az írónak az.:) Vajon lehet-e annyira jól megírni egy-egy tabutémát, h az olvasónak ne arra adott reakciója legyen, hanem olvasási élménye.
TörlésElvárásoknak megfelelni lehet. De van az az angol mondás, hogy: Jobb magadnak írni és ne legyen közönséged, mint közönségnek írni és ne legyen éned (self- nem tudom másképp fordítani ide) Olyant írni úgysem lehet, amibe belekötni akármilyen szinten nem lehet. Ha homoszexuális a karaktered, a homofóbok teszik le a könyvedet, ha olyanról írsz, akit összevert mondjuk egy homoszexuális, akkor homofóbnak néznek, és megint sokan leteszik a könyvedet... :) Én személy szerint inkább elviselem a következményeit, mert már tudom, milyen másoknak megfelelni és ezért magadat megfojtani.