Film menü - avagy milyen sztorikat falatozzunk a két ünnep között :)

Nemrég írtam arról, hogy melyiket találtam az év legjobb filmjének. Azóta sikerült pótolnom párat azokból, amelyeket még szándékomban állt megtekinteni, saját ízlésem szerint ezekből ajánlok most, és arról is szót ejtek, mitől émelyegtem.

Az előétel: Hosszú út a szabadságig

A Nelson Mandela önéletrajzi könyve alapján készült film igazi előétel. Kevés mindent pakoltak a tányérra, de a darabkák egyedi finomságok. Minden apró falat ínycsiklandozó, egzotikus ínyencség, töménységével felejthetetlen hatást hagy maga után, étvágyat gerjeszt és nem fekszi meg a gyomrunkat.

  Bár a film átadta azt a hangulatot, amit reméltem és elvártam, tartalmilag nekem kevésnek érződött. Talán azért, mert olvastam a könyvet, valamint sokat olvastam azokról a dél-afrikai évekről, és most úgy tűnt, hogy minden mozzanat összesűrített, csupasz és vázlatos. Olyan lett, mint azok a reklámfilmek, amelyekben a szereplő halála előtt végigpörögnek életének fontos mozzanatai, bevillanó képek sorozataként.

  Tetszett ahogyan Walter Sisulu karakterét alakítja Jason Tshabalala (no, igen, ezt most kinéztem) :) A színészre már az Invictusban is oda kellett figyelni, Sisulu szerepéhez pedig tökéletes választás. Idris Elba mindent elkövetett, hogy elhiggyem Mandelát játszik. Nálam azonban ez neki sem jött be, ahogyan eddig senkinek, Freemannek sem. Bár hallva Idris Elba hangját, látva a mosolyát többször is átfutott az elmémen, milyen remek lenne ő Ewald Mavela szerepében. J (eddig konkrétan soha nem tudtam volna senkit elképzelni Ewaldként, regényem férfiszereplője teljesen a képzeletem szülötte)

  Amit a legjobban szerettem a filmből: Transkei tájai. Az, ahogyan filmezték és megvilágították a tájat, hát számomra ízcsúcsosodást jelentett. Valahogy így képzeltem el Transkeit akkor is, amikor Tessa egy adott ponton álmodozik arról, hogy milyen lenne számára Transkei. Az ízorgazmus azonban elmaradt. A filmkészítők egy hangulatos kereten kívül nem sokat tőrödnek azzal, hogy a xhosza kultúra, Mandela gyermekkora, az ubuntu szellemében élő közösség (a könyv szerint is) mennyire alakította őt azzá az emberré, aki lett.

  Ha csak még éhesebb lettél az előételtől, elolvashatod a könyvet, (magyarul A szabadság útján címen jelent meg) vagy megnézheted a legújabb dokumentumfilmet (Mandela élete és öröksége) Ha azonban inkább most már valami mást ennél, ebből épp elég volt, akkor jöjjön a következő fogás.

  

A leves – Phillips kapitány

Ebben a filmben sok a lé és dramaturgiailag egy picit híg. Nem uralják erős ízek, ami viszont érvényesül, az túlerőlködés nélküli. Nem nyelet le velünk nyuvasztó nagy falatokat, a dráma könnyedén ehető és kellően árnyalt. Amik a levesben úszkálnak, méltók a figyelemre, nem kell sietve szürcsölni. Érdekes és erős karakterek uralják a felszínt, sőt, szerintem valójában a karakterek miatt kanalazzuk be ezt a fogást.

  Még mindig úgy gondolom, sok-sok éve – és most már még inkább –, hogy Tom Hanks a legjobb férfiszínész. (és mégcsak nem is jóképű) Bámulatos, milyen sokféle karaktert hihetően eljátszik, mennyire képes átalakulni. Bármelyik szerepében nézed, mindenikben más és más, és mindeniket elhiszed neki. No nem azért, mert ő Tom Hanks, hanem azért, ahogyan azzá válik, akivel dolgod akad. Ha nem lenne fizimiskája, sosem jönnél rá egyik új szerepéből sem, hogy ő ugyanaz a színész, amelyik eljátszotta ezt meg amazt.  Ezt a filmet is azzal eteteti meg veled, ahogyan átéli és megszemélyesíti a hajóskapitányt. Mindezt úgy, hogy közben a mellette lévő, névtelen színészek által alakított karakterek is érdekesen érvényesülnek.

A főétel: 12 év rabszolgaság

Miközben eszed ezt a fogást, érzed, hogy telítődsz, majd jóllaksz. Legalábbis drámából, mások sorsából, biztosan. Picit talán böfögni is fogsz attól, hogy hogyan is fejlődött fel Amerika. Tágabb értelemben: hogyan tudtunk fejlődni és tudunk a mai napig mi, a nyugati világ fejlett civilizációjaként nyitogatni teletömött, luxus hűtőinket.

  Mielőtt még azt gondolnánk, hogy egy történelmi korról, rasszizmusról szóló, rágós falat, én ezzel az egyszerű mondattal kínálom fel:

Egy szabad ember úgy él, mint egy rab, és közben szól az evangélium.

(a fejlett világ vagy a vallási evangélium? – nos, néha a kettő ugyanaz, mindig is abuzív módon ötvöződött)

Ez a film művészi mind látványban,  mind hangulatában. Nem moralizál, nem prédikál, nem politizál, és nem szentimentális melodráma. Nem filmhősöket kapunk, nem is áldozatokat, hanem túlélő embereket. Valamint megkapjuk azt, amire vágyunk a történetek által: megtapasztalást, érzelmeket. Éhségünket csillapító fogássá válhat, amikor a szereplőkkel együtt tapasztalunk meg valamit a világunkról. Valamit, ami nélkül sokkal kevesebbek maradnánk emberként.

Amit a főételként tálaltakból bárcsak kihagytam volna:

Éhezők viadala 2. Futótűz – Ízfokozókat tettek bele, de miután megeszed, rájössz, csak felpuffasztották. Túl sok akar lenni, és közben tartalmatlan, gyorsan összeütött kaja. Talán ha a pitét (Peetát) kivennék a sztoriból, emészthetőbb lenne. Néha olyan, mintha csak bele lenne erőltetve a fiú, mert hát kell a szerelmi szál a tini disztópiába. Mi lenne ha Katniss kis testvére lenne a tét az arénában, és nem a szerelem? Úgy értem tényleg ő lenne a tét, nemcsak mondvacsináltan. Nekem attól nagyon ütős lenne. A fiútól valamiért felfordul a gyomrom. Csak nyűg az amúgyis depis amazonunk nyakán, kisfiúnak is töketlen. Folyton meg kell menteni, sajnálni, felkarolni, stb. Felmerült bennem a kérdés: Katniss egy erős férfi mellett is erős nő maradna, vagy ehhez szüksége van egy Peetára? (Amit pedig Katniss anyukájával művelnek, jobban mondva, nem művelnek, hát az égbekiáltó bűn.) Persze, lehet hogy neked jobban csúszik főételként a saláta.

A desszert

Nőknek: Dorfman in love (Dorfman szerelmes)

Mit is ajánlhatnék desszertnek a sok kemény kaja után, mintsem egy könnyű, cuki filmet?  Persze, hogy indie romantikus komédia. Nincs különösebb meglepetés e finomságban, és jól bevált recept szerint készült, ennek ellenére bájosan szórakoztat. Csak semmi gazdag, kényes amerikai szőke nőcik "halálos" drámája, akikbe karrier csinálás közben sújt le a szerelem nyila. Ez a film nem habos, nem émelyítő. Nincsenek gyors megoldásként hiteltelen pálfordulások. Egy csipetnyi Katherine Heigl vagy Jennifer Aniston sincs benne! A férfiszereplő sem egy papírmasnésan cinikus Gerard Butler vagy Owen Wilsonként feszít a tetején. Egy egyszerű, los angelesi, zsidó könyvelő lány és egy libánoni művész találkozása.

  Deb nagyon szerethető azért, ahogyan a családja részt vesz az életében. Azért is, ahogyan önértékeléssel küszködik, ahogyan próbálja önmagát megtalálni, és közben csetlik-botlik. No nem bellásan, hanem jópofán, az élethez szükséges humorérzékkel. Imádom a mimikáját! Abban is bármelyik nő könnyen korábbi önmagára ismerhet, ahogyan Deb reménykedve rajong a szupersármos haditudosító barátjáért. És akkor jön valaki, akit úgy hívnak, hogy: Cookie. Igen, tényleg így hívják. (mondtam, hogy ez kekszsüti) :) A bemutatkozásuk talán a legzseniálisabb jelenet az egész filmből. Avagy nem mindenki az, akinek látszik.

Cookie nevéhez méltóan ennivaló. Amolyan igazi pasi. Ennek ellenére minden nőnek önmagának kell rendbe tennie a dolgait. Lehet, hogy Cookie segít nővé érni, de utána meghagyja a nőnek a döntést, nem töri be az előtte bezáruló templomajtót könnyesen ordítva, hogy: „ne!”. Amilyen zoknit húz a mese végén, azzal pedig csak még szívtipróbb. A zoknija is megéri, hogy vele tarts. Persze, felőlem tehettek szőke herceget is a kekszsütibe, egy haditudósító Jay-t a vad álmaitokba. Ízlések és pofonok... 

Férfiaknak: Don Jon

Ez a rövid, lényegre törő, hiteles film arra keresi a választ, hogy milyen a tökéletes szex.

Címszavak: bomba nő, ideális nő, átlagos nő, pornó, jó szex, macsóság, szokások, haverok, konditerem, meccs, ebéd, gyónás.

Ha félünk, hogy felesleges háj rakódik ránk, akkor desszertként süti helyett fogyasszunk egy fagyit:

Végül pedig hajtsunk fel egy Thort. Esetleg kettőt. Becsszó, megbánni nem fogjuk.