Semmi új a zsáner alatt?

Sok beszélgetés folyik nagyobb és szűkebb körökben arról, hogy fontos-e a történetalkotásnál az eredetiség. Vannak írók, akik vallják, Shakespeare óta nincs új a nap alatt, nem lehet semmi egyedit írni. Vannak, akik attól félnek, hogy valaki már megírta a történetüket, vagy ellopja az ötletüket. Van, aki azt mondja, már mindent megírtak, és az eredetiség nem más, mint ügyes plágium. Aztán mások hiszik, nem az az eredeti író, aki senkit sem utánoz, hanem az, akit senki sem tud utánozni. A lényeg úgy keverni a már bevált toposzokat, hogy azok különlegesen csengjenek össze.

 
Sok kiadó azzal az elvárással fordul a kezdő írókhoz, hogy egy újszerű történetet nyújtsanak be kéziratként, aztán mégis olyan külföldről hozott könyveket dobnak piacra, amelyek úgy néznek ki, mintha mind történetileg, mind mondattanilag össze lennének ollózva egy kliségyűjteményből.

  Valószínű kétféle olvasó van: az, aki folyton ugyanazt a történetet akarja újraélni, és az, akinél nagy az új információ, az új impulzus iránti igény.

Kérdés: kinek akar írni az író? Nyilvánvalóan elsősorban önmagának, és ez fogja meghatározni majd az olvasótáborát.

Azt elfogadom, hogy nincs új a nap alatt. Azt is, hogy a toposzok kotyvasztása a titok, de mivel a kotyvasztás sikertelenségére több példát láttam, mint a sikerre, és mivel egyre képtelenebb vagyok élvezni egy klisékből építkező történetet, legyen az bármilyen népszerű, számomra fontos, hogy egy történet egyedi legyen.

  Egy történet különlegessége persze nemcsak az ötletben állhat, hanem a stílusban, a cselekmény fordulatában, vagy akár a karakterben. Nemrég olvastam, hogy az ötlet magva eldönti, a sztori mennyire érdekes. A kérdés az, hogy amikor a sztorimagot hallod egyetlen mondatban, azonnal lázba hoz-e, kíváncsivá tesz-e, felébreszti-e benned azt a vágyat, hogy azonnal olvasnod, látnod kell. Karl Iglesias forgatókönyvíróknak így ír erről: „Ha valaki megkérdezi, miről szól ez a történet, és te azt mondod, „egy férfi elválik a feleségétől”, akkor vajon hányan fizetnek a sztoriért? Miben más az, ha azt mondod, hogy: „egy városi buszon bomba van, és felrobban, ha a busz 5o km/óra sebesség alatt megy”?

(Az is érdekes a nap alatt, hogy Hollywoodban ezt tanítják, és végül az év végi összegzéseknél kiderül, hogy a klisés vagy összecsapott filmek hozzák a pénzt.).

Az eredetiség tehát nem a részletektől függ, hanem a történet magvában rejlik. Akkor klisés vagy máshonnan csent részleteken (speciális részletek) egy történet nem is bukhat el?

  Amikor a regényemet ötleteltem, rengeteget keresgéltem a hasonló témájú könyveket, néhányat sikerült elolvasni belőlük. Mindenképp tudni akartam, mennyire fog hasonlítani más már megírt regényekre. (Lehet, hogy már létezik, és meg sem kell írnom?) J Aztán elkezdtem tudományos cikkeket gyűjteni és azokból meríteni, egy-két elemet továbbgondolni. Ezek során és néhány beszélgetés segítségével rájöttem, kezdő íróként a zsánerbeli korlátokat figyelembe kell vennem, tudományos alapokra kell fektetnem, így kénytelen vagyok már felhasznált toposzokat bevenni, azokra szükségem van. A sok felgyűlt ötletem közepette kanyargós lett az út odáig, amíg újra kitapogattam a történetem szívét: azt, ami lüktetést adott, ami a leginkább lelkesített, amihez közöm volt, ami mindent összekötött, és amiről úgy éreztem: önmagam vagy mások szórakoztatási vágyán túl nagyon fontos, hogy elmondjam.

  Most kezdek rájönni: nem is nehéz nyesegetni. Egy ajánlásra épp nekifogtam elolvasni a Vének háborúját és nagyon élvezem John Scalzi stílusát. A könyv igazi csemege számomra, nagyszerű regénynek tartom. De ugyanakkor sokkol is. Van benne jó pár elem, amit a regényem írásakor sok kezdetleges ötlet eldobása után én is kiagyaltam, és van olyan, amit éppen egy tudományos esszéből merítettem ötletforrásként, és ezekről azt hittem, hogy az én kellékeim. (spanyolviasz-szindróma?) Például: egész évben macskaszemmel képzeltem el a szereplőmet, úgy bámult rám, és most sokkol, hogy John Scalzi már rég futtatja a világban az ő sikeres macskaszeműjét. Nem mintha Scalzi előtt és után nem létezne senki macskaszemmel a fikció univerzumában,  de az én Ökológiai Minisztériumom nem tud megegyezni a Gyarmati Véderővel, mert íróként biztos vagyok benne, hogy ha megmutatom a kéziratot valakinek, (mielőtt még kikaparnám a szereplőm macskaszemét), akkor az lesz az első kifogása ellene: ezt Scalzitól loptad. Ja, és akkor ezt is.

Tehát: igen, fontos, hogy mindent elolvassunk.

Nem, nem azzal van gond, ha bizonyos elemek egyeznek egy másik mű egy-két elemével, nincs új a nap alatt. Zsáner címszó alatt meg főleg. Az a gond, amikor túl sok elem egyezik, és ha ezt utólag fedezed fel, nem számít.

  El lehet-e bukni részleteken? Nem. A részletek mindig kicserélhetőek. Elképesztően nagy az írói szerszámos láda, bármi könnyedén kicserélhető. A történet szíve ettől még tovább dobog.

Valaki azt mondta, hogy amitől Mona Lisa érdekes, az nem Mona Lisa. Millió nagyszerű portré van. Amitől a festmény érdekes az Leonardo. Az, ahogyan ő megérti és látja a világot és benne az embereket.

  Imádom a történetem szívét. Ugyanazzal a szenvedéllyel kezdtem szeretni, mint ahogyan az előző regényemet, amelynél sosem számított, hogy mennyire sikeres, és utólag sem változtatott az érzelmeimen az, hogy mennyire tökéletlen vagy töketlen. Az a szenvedély és sajátosság, ami szülte, sokkal lényegesebb, meghatározóbb az életemben. Ami viszont egyre fontosabbá vált számomra íráskor, az a tudatosság, valamint az, hogy ne csak az íráson dolgozzak, hanem azzal párhuzamosan magamra is figyeljek. Nemcsak mint író, hanem mint egyéniség. Hozzam azt felszínre őszintén, akkor is ha sebezhető. Ez néha ösztönös, és nyilván valamennyire ott van mindig mindenkinél, aki egyszer alkot valamit, de ha a történet többet kér az írótól, akkor nem árt szembe nézni azzal, hogy igenis, szeretünk a felszínen lebegni egy-egy történet során. Szórakozunk, kuncogunk, elérzékenyülünk kicsit, aztán gyorsan túladunk rajta, és jöhet a következő. Egy  ilyen történetből épp az író szívdobogása maradhat ki, és minden csiszoltsága ellenére csak egy másodkézből kapott sztori ízét képes átadni. 

  

Egy jó történetet azért is szeretek megélni, mert kívül visz az időn. Arra kér, hogy befelé figyeljek a kifelé élés helyett, és meghalljam a saját belső hangomat.