Dísz-tópia

Úgy terveztem még év elején, hogy elolvasom A beavatottat és csak utána nézem meg a filmet, de most hogy megjelent a film, nem tudtam ellenállni neki. 

  Az üzenete nagyon szuper, a cselekményvezetés és az akció tetszett, no meg egy-két karakter: például az anya. A film dala, a Beating heart pedig egy nagyon jó szám, az elmúlt napokban erre írtam. És kábé ennyi. 

  A történet érzelmileg nem érintett meg: nem izgultam, nem nevettem, nem sírtam, csak úgy lenéztem. Voltak jelenetek, amelyeket élveztem, volt olyan, hogy unatkoztam, és volt, hogy kiakadtam azon, hogy mennyire röhejes.

A bátrak nekem sokkal inkább tűntek csupán vakmerő, vagánykodó fiataloknak, mint bátraknak. Mindemellett folyton ott zakatolt a fejemben, hogy hol vannak az öregek a bátrak táborából?

  A párbeszédek egy-két jelenetet leszámítva szörnyen amatőrök voltak, nem jött elhiggyem, hogy ezek mind belekerültek.

  Tetszik, hogy Tris a puritánok helyett a bulit választja, és ahogyan az lenni szokott már Mulan óta, a fiatal hősnő egy dal leforgása alatt képzett katona lesz. Furának tűnt előre, hogy van teszt is, meg utána a választás lehetősége is, de időközben rájöttem, hogy egy elnyomó közösségben valóban meghagyják a szabadság illúzióját, de az egyén mégsem szabadon dönt, hanem lelki vagy valamilyen más nyomás hatása alatt. Az már más kérdés, hogy ha mégis ezektől függetlenül mer dönteni, akkor annak milyen következményei lehetnek. Ez a filmből nekem hiányzott. Úgy tűnt, nem lesz semmilyen következmény azon kívül, hogy elhagy(hat)ja a szülői házat.

  Tris karakterével kapcsolatban is vegyesek az érzéseim. Az jó, hogy erős karakter, de mitől lett az? Valahogyan ez nekem lógott a levegőben.

   Fura baki még, hogy amikor kivetítik Tris hallucinációit a képernyőre, a jelenlevő mozizók nem Tris agyán-szemén keresztül tanúi a támadó madaraknak, hanem kívülről látják őt (hátból!) :)

   A szerelmi kapcsolat csupán addig különleges, amíg el nem hangzik a kérdés, hogy: milyen tetkód van? Nem számít, hogy az „egyenruha vonzó” az alapanyag, és hogy a kemény kiképző csak egy átlagsrác valójában, mert érdekessé teszi az egészet Tris bájossága. Egy darabig. Mindaddig, amíg nem szorul arra, hogy a lovag megmentse. Innentől aztán ott ébred az ezredesnél, aki ugye ápolja, (!) és az egész szerelmi történet belefullad egy nagy semmilyenbe a sekélyes frázisok és megnyilvánulások szánalmas sorozatával.

Rátérek a lényegre: rájöttem, hogy miért teszek le már az elején olyan sok YA könyvet, és hogy miért csalódtam olyan sok YA filmadaptációban: mert már az alapötleten elbuknak.

  Lehet, hogy kilógok ezzel a sorból és én leszek a gonosz kritikus, de nekem nevetséges volt, hogy erre az öt csoportra osztják a társadalmat. Ez túllép a scifi, fantasy, és minden más létező és nem létező zsánerek határain, hiszen egy ilyen helyzetben szerintem mindenki elfajzott lenne. Nem, Tris nem lenne különleges ritkaság. Az írónő nagyon hajazott Az emlékek őrére az alapötlettel, csakhogy ami ott működött, itt kidolgozatlanságba és logikátlanságba fullad, mert túl nagyot markol.

  Egy barátságos mennyire nem őszinte? Egy önfeláldozó mennyire nem bátor? Egy őszinte mennyire bátor? A választás előtt álló fiatalok már neveltetést, mentalitást kaptak, ami ugye azért meghatározza őket. Az jó, hogy egy önfeláldozót átképeznek bátornak, de mi van akkor, ha egy bátort kell átképezni önfeláldozónak vagy őszintének? Mondanám, hogy nagyon triviális nekem ez világfelépítés ilyen formában, de inkább csak annyiról lehet szó, hogy egy hosszú történet épül kidolgozatlan ötletre. Nincs koncepció, csak az események burjánzása rápakolva egy ötletre.

 Mellesleg ha egy társadalomban a béke fenntartása a cél, akkor aligha fogják az embereket így felosztani. Esetleg ha a cél az eredményesség lenne, de akkor is hivatás, irányultság szerint kategorizálnák a lakókat és nem erények szerint. (erények? komolyan? Chicago egy gyülekezet?)

  Érdekes módon a történet élvezhetősége nem is azokba az elemekbe botlott bele, amelyek már unalmas klisékből építkeztek, hanem azokba, amik egyedivé akarták tenni a sztorit.

Na jó, nem akarom tovább szapulni A beavatottat, inkább összeszedek néhány YA toposzt, hadd lám, időnként mi miatt szeretem vagy nem szeretem a YA könyveket. (tisztelet a kivételnek)

Semmi bajom nincs a következő toposzokkal (ha nem öncélúak és kiszámíthatóak):

- szerelmi háromszög

- ha a tini szereplő kulcsfigura az egész világ megmentésében

Viszont zavarni szoktak a következők:  

A „hősnő”

A YA főszereplők legtöbbször szégyenlős, béna lányok vagy vakmerő amazonok, de bármelyik is a kettő közül, az a lényeg, hogy áldozatok legyenek (körülmények, társadalom, múlt, világvége stb. áldozatai)

  Fotómodell kinézetűek, de szépségüknek nincsenek tudatában, amíg jön egy fiú, aki rá nem ébreszti őket erre. Kicsit nehezen hiszem el, hogy egy gyenge önbizalmú lány a leglegesleg hímet bevonzza.

  A szuper pasi előtt persze sosem volt még barátjuk. Miután találkoznak Vele, lesz életcéljuk és megtalálják a helyüket.

  Amit még nem szoktam megérteni, hogy ha pl. apokaliptikus világban élnek, körülöttük minden lepattant, nincs az üzletben szappan, akkor miért öltözködnek mégis úgy, mintha a divatmagazinból léptek volna ki. Miért kerek a pufijuk, selymes a hajuk és tökéletes a fogsoruk, ha neadj isten éheznek? Ha úgy nőttek fel, hogy világvége volt közben, akkor miért műveltek, empatikusak és szelídek?

A fantasztikus lény

Szinte mindig ugyanazt a pasit olvasom vagy látom. A legfontosabb mindig az, hogy: tádádám… igen, izmos. És ennyi. Ugyanis ez az, amiért a hősnő beléjük szeret már az első pillanatban: végzetesen, örökre, menthetetlenül. Esetleg legyen zöld vagy kék a szeme, ez fontos. Ez a dögös karakter legfeljebb még arról ismerszik fel, hogy ő a távolságtartó, misztikus srác, akinek le kell bontani a falait (Miley Cyrus is mind ezt próbálja) Ettől eltekintve a srác mégis folyton szemez és mégis velünk tart, hogy újra és újra megmenthessen.

  Gyakran amikor találkozunk vele éppen egyedülálló (hát persze, a legjobb pasik éppen mindig egyedülállók)

  Igen, általában a fiatalok jóképűek, erősek. Tele van az utca is szexi, jóképű fiatalokkal, ezért szerintem jó helyen vannak a könyvekben és a filmekben is. De az nagyon nem jó, ha látom egy történetben őket és az utcán látottak szintjén maradnak. Nincs személyisége? Úgy értem, nincsenek hibái és még ápolni is szokott? Akkor mitől szexi? Bocsánat, de az csak a próbababa! Hogyan lehet beleszeretni egy sablonkarakterbe? Mitől más, mint a többi fiú? Hogyan másképp szexi, mint mondjuk ő, ott a buszmegállóban? Vagy mint akár az ezelőtti YA könyves srác? Mindenki másképp dögös és nem mindenkinek az, még akkor sem ha éppen ő az ügyeletes alfahím.

A forgatókönyvről

Fiú és lány megpillantják egymást – egymásba szeretnek. Ilyen egyszerű.  Aztán együtt töltenek pár napot, legyen pár hét, ami főként arról szól, hogy egymást bámulják, aztán pakk: máris tudják, hogy egymásnak rendelte őket a sors, és meghalnának a másikért. A tinik kapcsolata nagyon erős tud lenni, ezért idáig rendben is volnánk. Azt viszont nem szeretem, amikor a szerelem világokat formál. Két dolgot kifogásolnék:

- Amikor hipp-hopp, az addig kemény fiú gyengéd, érzelmes férfivá érik, amikor a rossz fiút megváltoztatja a jókislány. Persze, a rossz fiúk vonzóak, már Alexandra Burke is elénekelte. De miért kell úgy beállítani, hogy a rossz fiú valójában jó fiú a felszín alatt és a lány „megválthatja”? Mellesleg milyen lány az, aki komolyan vesz egy ilyen fiút?

- Amikor a szerelem minden sebet begyógyít. Ha eddig szánalmat éreztünk olvasóként a hősnő iránt, akit abuzív szülők neveltek fel, vagy netán megerőszakoltak, akkor fellélegezhetünk, mert a szerelem ezekből a lelki sebekből is egyből kigyógyítja. Micsoda üzenet! :(