20140321

Történetem tükrében

képforrás:http://www.pinterest.com/source/vimark.deviantart.com/

Ma láttam K.M. Weiland facebook oldalán a kérdést: mi volt a legnagyobb írói lecke, amelyet megtanultál a legutóbbi történeted írása közben? Késztetést éreztem válaszolni rá, de a blogbejegyzésnyi hosszú választ  jobbnak látom inkább idevésni fel. Talán majd egy nap érdekes lesz visszaolvasni. :)
  Írástechnikát tanulni izgalmas dolog, gyakorlatban tanulni egy történet által más. Izgalmasabb. Időigényes, emlékezetes, elkerülhetetlen. Önmagában is egy kalandos sztori, amely többnyire a történettel való kapcsolatunkról szól, és egyben írói önismeretszerzés is. A rövid írástechnikai gyakorlatokat nem tartom túl sokra ilyen szempontból, ahogyan szerintem a novellaírás sem segít a regényírásban fejlődni, mert egészen más folyamatok. Regényírás közben is más-más dolgokat tanulhatunk meg az adott történettől függően.
 
A most megélt sztorim kapcsán kezdettől fogva úgy éreztem, hogy túl nagy fába vágtam a fejszémet. Amikor tavaly a férjemnek felvázoltam az egész regényt, felvillanyozta őt, aztán egyből kiszúrta a scifis vagy logikai bakikat, végül ő is ezzel a fejszés hasonlattal „adta rám áldását” a befejezéshez. :)  Eltelt két év is a kezdet óta, de az érzés nem múlt el. Csakhogy társult hozzá egy másik is, amely bár lassan fokozódott, megérte várni rá. Másfél évre volt szükségem, amíg a karakterek megismerése megérlelte bennem azt a szenvedélyt, hogy ez az enyém és hogy ezt muszáj elmondanom. Ha egy napom maradna is élni, el akarnám mondani.

képforrás
Zóra története megtanította nekem azt, hogy a regény elején érdemes kísérletezni. Így lett az antagonistámból protagonista. Kipróbáltam a gonosz néni nézőpontját és láss csodát: ez volt az én testhezállóbb sztorim. :) Az ő története sokkal érdekesebb dolgokat ígért, így a hozzá képest gyenge és butus protagonistámat lefokoztam mellékszereplőnek és átírtam a megírt fejezeteket. Akkor még nem is sejtettem, mivé fajulunk és milyen messzire mehetünk együtt.

Megtanultam, hogy a szereplők háttere és világa alakítja a történetet, nem az én mondanivalóm. A világfelépítésből olyan témák sültek ki, amelyeket nem előírt recept szerint kevertem. Tudatosan nem választottam volna jó néhány érintett témát, sőt, elkerültem volna őket, de a korábban lefektetett alapokból kikeltek.

A történet megtanította, hogy minden nézőpont megválasztásának vannak hátrányai és előnyei. Fontos tudnom a célomat mérföldkövenként, ahhoz, hogy el tudjam dönteni, mit miért adok fel. Számomra a dramaturgiai terv és szerkezet mozgatta a nézőpontokat, de érdekes módon a nézőpontok végül erőltetés nélkül illeszkedtek, sőt közreműködtek. Csupán kétszer bizonytalanodtam el, mert a döntésem miatt fel kellett adnom más szereplők csalóka ígérgetését. Később beláttam, nem érdemes nyafogni a nézőpontválasztásból fakadó korlátok miatt, mert utólag sokszorosan visszafizetődik, és amit elveszítünk, egy nagyobb jó érdekében történik.

Megtanultam, hogy plotter vagyok, imádom először megtervezni és végigálmodni elejétől a végéig, de néha szükségem van arra is, hogy pantserként játsszak, még úgy is, hogy később a játékomat kidobhatom. Megtanultam, hogy azok az írók közé tartozom, akik nem tudnak továbbmenni a sztorival addig, amíg az előző jeleneteket rendbe nem teszik makroszerkesztéssel. Akkor sem tudok tovább lépni, ha olyan érzésem támad, hogy egy adott ponton valami lényeges fordulat hiányzik még. Fontos az érzés, hogy elég érdekfeszítő. Megtanultam, hogy amikor írói blokk gátol, akkor azt ne bagatellizáljam, engedjem meg magamnak a leállást, forduljak a szereplők felé cselekmény nélkül, máskor meg agytornázzam a sztorit, míg félálomba nem merülök. Mindig sokkal jobb dolgok kerülnek felszínre, mintha erőltetve tolatnék a haladás érdekében.
  
  Megtanultam, hogy még mindig nehéz megírni számomra egy regény végét, és még mindig nehéz a címadás is. Ami viszont még ezeknél is nehezebb: megírni az elejét. Járhatok a regény végén és közben az első fejezetem még mindig újabb gyökeres átírásra szorul.

Megtanultam, hogy szükségem van tesztolvasókra, és hogy igen, én olyan vagyok, akinek érzelmileg rosszul esik a kritika. Ilyenkor kedvesen hálálkodom a kritikáért, de valójában gonosz népségnek látom a bétaolvasókat. Csak két nap múlva látom tisztán: jesszus, miiiilyen igaza vaaan! Hogy nem láttam eddig? :)

Ez a történet megtanított arra, hogy a szereplő érzéseire, a helyszínek hangulatára jobban kell figyelnem. Sok író túlír, én alulírok. A történet tükrében láthattam, hogy milyen sokszor hajlamos vagyok arra, hogy leírjam a lényeget, bedobjak egy-két kulcsszót és azt higgyem, hogy ettől az olvasó fejében is ugyanazt a moziképeket vetítik. Merthogy milyen vagány, hogy a sorok között olvasunk… És ha a sorok nem elég erősek ehhez?

Megtanultam, hogy a karakterek reakciója néha meglepő tud lenni és egészen más útra vihet, mint a megtervezett. Az is megtörténhet, hogy nem a nekik rendelt társba, hanem a tilos pasiba, nőbe szeretnek bele. Ilyenkor a teremtő és a teremtménye közt egy huzamosabb hajhúzós viaskodás fényt deríthet arra, hogy teremtőként megbízhatok a kreálmányaimban: az egyén választása része a személyiségének. Része a világnak, amelyet számukra felépítettem, sőt mi több, csodásan passzol közös témánkhoz. Ő lenne az okosabb? :)
   Sok író körülírja a szereplő érzéseit, reakcióit, szerintem néha túlságosan. Én szeretem, ha nem állnak le töprengeni, hanem szimplán cselekszenek: lőnek, rendelkeznek, futnak, hazudnak. Így aztán gyakran áteshetek a ló túlsó oldalára és kameraállásban szenvtelenül mutogatom az akciót, amelynek hátterében bonyolult érzelmi folyamatok lapulnak. Még az is lehet, hogy az olvasó csodamód érteni fogja. Érezni? Na azt már aligha.
  Elérkezhetem a regény végére úgy, hogy sokkoltan bámulom: csak ennyi karakterszám? De hiszen annyi minden történt! Hát igen, igen, kicsit vázlatos. Sebaj. Juhé, éljük újra! A szereplőknek újabb rejtegetnivalójuk derül ki mindig, ezúttal meg-megállnak, hogy nyilvánosan végiggondoljanak dolgokat. Lesz pár elmélkedős vagy reflektálós jelenet, bennem meg fészkelődni kezd a kétely: na ez már túl szentimentális!

  Van néhány téma, amely iránt nyitottabb lettem, vagy amely kapcsán egészen másképp kezdtem gondolkodni, mert a regényem miatt többet kellett vele foglalkoznom.
   
Leginkább talán mégis a főszereplővel való kapcsolatomon keresztül önmagamról tanultam. A legnagyobb kihívást és nehézséget az ő jelleme jelentette számomra. Még mindig kérdés, hogy érzelmileg ki rejtőzködött olyan sokáig ki elől: én vagy ő.
  A blogon szólva elmondhatom, de maradjon itt: ő számomra nehéz eset. :) Sokat ígért, persze, de utána mintha folyton bújócskát akart volna játszani velem. Természetesen, megértem, hogy amúgy is ez a szerepe, de hogy a mindenható teremtője elől is rejtőzködjön?! :)
  Ahhoz, hogy jobban megérthessem őt és a sorsot, amellyel megáldottam, kényelmetlen kérdéseket kellett feltennem magamnak. Nekem még nem kellett olyan helyzetekkel szembenéznem, amibe őt belevittem, időnként nehéz volt hát belehelyezkednem a bőrébe. Segédanyagként naplót kezdtem vezetni az ő nevében, hátha ezzel közelebb kerülhetek a zárkózott lelkéhez. :)
  Megtanultam tehát azt a leckét, hogy a szereplők háttere, jelleme lehet idegen az én élethelyzetemtől és aktuális gondjaimtól, ha azonban jobban elmélyedek, van közös pont. Ezt megtalálni nehéz lehet, de érdemes. Ezen túl már csak remélni lehet, hogy az olvasó is megtalálja a vele való közös pontot.
  Bármi lesz a történet további sorsa és értéke, nekem értékes kaland marad és egy remek iskola.

5 megjegyzés:

  1. Hú, nagyon sok minden van benne, nagyon jó kis írás!
    J. Luca

    VálaszTörlés
  2. A főszereplő kicserélése nagyon merész lépés lehetett, és biztos nehéz döntés. Az meg tök érdekes gondolat, hogy mennyire helyrecsúsznak az apró részletek. Én is ezt tapasztalom sokszor.
    Nagyon tetszett a bejegyzés, szerintem ellopom a témát, engedelmeddel én is megírom a kezdő kérdést. :)

    VálaszTörlés
  3. Onsai, nagyon jó lett a bejegyzésed. :) ( http://onsairegenyek.blogspot.hu/2014/03/iroi-tanulsag.html )

    VálaszTörlés
  4. Általában a narráció nézőpontkarakterezése gondot szokott okozni az elején, de most felfedeztem egy nagyon érdekes kombinációt, ami annyira érdekessé teszi az egész írást, hogy mindig nagy lelkesedéssel ülök neki. Tele van meglepetésekkel. Jó volt, hogy leírtad ezeket a tapasztalatokat, ilyenkor megnyugszom egy kicsit, hogy más írók persze mást írnak, de lényegében ugyanolyan fájdalmas szülési fázisokon mennek keresztül. Tehát a konzekvencia: még normális, ami történik velem. :) :) :) Ez a bejegyzésed is szokás szerint igencsak hasznos volt, köszönöm :)

    VálaszTörlés
  5. Igen, nekem is megnyugtató és bátorító, :D amikor azt olvasom, hogy a regényírás másoknak sem "pofoncsapás" (ezt a szót a kisebb lányom szokta mondani akkor, amikor valami nagyon könnyű) :)

    VálaszTörlés

20140321

Történetem tükrében

képforrás:http://www.pinterest.com/source/vimark.deviantart.com/

Ma láttam K.M. Weiland facebook oldalán a kérdést: mi volt a legnagyobb írói lecke, amelyet megtanultál a legutóbbi történeted írása közben? Késztetést éreztem válaszolni rá, de a blogbejegyzésnyi hosszú választ  jobbnak látom inkább idevésni fel. Talán majd egy nap érdekes lesz visszaolvasni. :)
  Írástechnikát tanulni izgalmas dolog, gyakorlatban tanulni egy történet által más. Izgalmasabb. Időigényes, emlékezetes, elkerülhetetlen. Önmagában is egy kalandos sztori, amely többnyire a történettel való kapcsolatunkról szól, és egyben írói önismeretszerzés is. A rövid írástechnikai gyakorlatokat nem tartom túl sokra ilyen szempontból, ahogyan szerintem a novellaírás sem segít a regényírásban fejlődni, mert egészen más folyamatok. Regényírás közben is más-más dolgokat tanulhatunk meg az adott történettől függően.
 
A most megélt sztorim kapcsán kezdettől fogva úgy éreztem, hogy túl nagy fába vágtam a fejszémet. Amikor tavaly a férjemnek felvázoltam az egész regényt, felvillanyozta őt, aztán egyből kiszúrta a scifis vagy logikai bakikat, végül ő is ezzel a fejszés hasonlattal „adta rám áldását” a befejezéshez. :)  Eltelt két év is a kezdet óta, de az érzés nem múlt el. Csakhogy társult hozzá egy másik is, amely bár lassan fokozódott, megérte várni rá. Másfél évre volt szükségem, amíg a karakterek megismerése megérlelte bennem azt a szenvedélyt, hogy ez az enyém és hogy ezt muszáj elmondanom. Ha egy napom maradna is élni, el akarnám mondani.

képforrás
Zóra története megtanította nekem azt, hogy a regény elején érdemes kísérletezni. Így lett az antagonistámból protagonista. Kipróbáltam a gonosz néni nézőpontját és láss csodát: ez volt az én testhezállóbb sztorim. :) Az ő története sokkal érdekesebb dolgokat ígért, így a hozzá képest gyenge és butus protagonistámat lefokoztam mellékszereplőnek és átírtam a megírt fejezeteket. Akkor még nem is sejtettem, mivé fajulunk és milyen messzire mehetünk együtt.

Megtanultam, hogy a szereplők háttere és világa alakítja a történetet, nem az én mondanivalóm. A világfelépítésből olyan témák sültek ki, amelyeket nem előírt recept szerint kevertem. Tudatosan nem választottam volna jó néhány érintett témát, sőt, elkerültem volna őket, de a korábban lefektetett alapokból kikeltek.

A történet megtanította, hogy minden nézőpont megválasztásának vannak hátrányai és előnyei. Fontos tudnom a célomat mérföldkövenként, ahhoz, hogy el tudjam dönteni, mit miért adok fel. Számomra a dramaturgiai terv és szerkezet mozgatta a nézőpontokat, de érdekes módon a nézőpontok végül erőltetés nélkül illeszkedtek, sőt közreműködtek. Csupán kétszer bizonytalanodtam el, mert a döntésem miatt fel kellett adnom más szereplők csalóka ígérgetését. Később beláttam, nem érdemes nyafogni a nézőpontválasztásból fakadó korlátok miatt, mert utólag sokszorosan visszafizetődik, és amit elveszítünk, egy nagyobb jó érdekében történik.

Megtanultam, hogy plotter vagyok, imádom először megtervezni és végigálmodni elejétől a végéig, de néha szükségem van arra is, hogy pantserként játsszak, még úgy is, hogy később a játékomat kidobhatom. Megtanultam, hogy azok az írók közé tartozom, akik nem tudnak továbbmenni a sztorival addig, amíg az előző jeleneteket rendbe nem teszik makroszerkesztéssel. Akkor sem tudok tovább lépni, ha olyan érzésem támad, hogy egy adott ponton valami lényeges fordulat hiányzik még. Fontos az érzés, hogy elég érdekfeszítő. Megtanultam, hogy amikor írói blokk gátol, akkor azt ne bagatellizáljam, engedjem meg magamnak a leállást, forduljak a szereplők felé cselekmény nélkül, máskor meg agytornázzam a sztorit, míg félálomba nem merülök. Mindig sokkal jobb dolgok kerülnek felszínre, mintha erőltetve tolatnék a haladás érdekében.
  
  Megtanultam, hogy még mindig nehéz megírni számomra egy regény végét, és még mindig nehéz a címadás is. Ami viszont még ezeknél is nehezebb: megírni az elejét. Járhatok a regény végén és közben az első fejezetem még mindig újabb gyökeres átírásra szorul.

Megtanultam, hogy szükségem van tesztolvasókra, és hogy igen, én olyan vagyok, akinek érzelmileg rosszul esik a kritika. Ilyenkor kedvesen hálálkodom a kritikáért, de valójában gonosz népségnek látom a bétaolvasókat. Csak két nap múlva látom tisztán: jesszus, miiiilyen igaza vaaan! Hogy nem láttam eddig? :)

Ez a történet megtanított arra, hogy a szereplő érzéseire, a helyszínek hangulatára jobban kell figyelnem. Sok író túlír, én alulírok. A történet tükrében láthattam, hogy milyen sokszor hajlamos vagyok arra, hogy leírjam a lényeget, bedobjak egy-két kulcsszót és azt higgyem, hogy ettől az olvasó fejében is ugyanazt a moziképeket vetítik. Merthogy milyen vagány, hogy a sorok között olvasunk… És ha a sorok nem elég erősek ehhez?

Megtanultam, hogy a karakterek reakciója néha meglepő tud lenni és egészen más útra vihet, mint a megtervezett. Az is megtörténhet, hogy nem a nekik rendelt társba, hanem a tilos pasiba, nőbe szeretnek bele. Ilyenkor a teremtő és a teremtménye közt egy huzamosabb hajhúzós viaskodás fényt deríthet arra, hogy teremtőként megbízhatok a kreálmányaimban: az egyén választása része a személyiségének. Része a világnak, amelyet számukra felépítettem, sőt mi több, csodásan passzol közös témánkhoz. Ő lenne az okosabb? :)
   Sok író körülírja a szereplő érzéseit, reakcióit, szerintem néha túlságosan. Én szeretem, ha nem állnak le töprengeni, hanem szimplán cselekszenek: lőnek, rendelkeznek, futnak, hazudnak. Így aztán gyakran áteshetek a ló túlsó oldalára és kameraállásban szenvtelenül mutogatom az akciót, amelynek hátterében bonyolult érzelmi folyamatok lapulnak. Még az is lehet, hogy az olvasó csodamód érteni fogja. Érezni? Na azt már aligha.
  Elérkezhetem a regény végére úgy, hogy sokkoltan bámulom: csak ennyi karakterszám? De hiszen annyi minden történt! Hát igen, igen, kicsit vázlatos. Sebaj. Juhé, éljük újra! A szereplőknek újabb rejtegetnivalójuk derül ki mindig, ezúttal meg-megállnak, hogy nyilvánosan végiggondoljanak dolgokat. Lesz pár elmélkedős vagy reflektálós jelenet, bennem meg fészkelődni kezd a kétely: na ez már túl szentimentális!

  Van néhány téma, amely iránt nyitottabb lettem, vagy amely kapcsán egészen másképp kezdtem gondolkodni, mert a regényem miatt többet kellett vele foglalkoznom.
   
Leginkább talán mégis a főszereplővel való kapcsolatomon keresztül önmagamról tanultam. A legnagyobb kihívást és nehézséget az ő jelleme jelentette számomra. Még mindig kérdés, hogy érzelmileg ki rejtőzködött olyan sokáig ki elől: én vagy ő.
  A blogon szólva elmondhatom, de maradjon itt: ő számomra nehéz eset. :) Sokat ígért, persze, de utána mintha folyton bújócskát akart volna játszani velem. Természetesen, megértem, hogy amúgy is ez a szerepe, de hogy a mindenható teremtője elől is rejtőzködjön?! :)
  Ahhoz, hogy jobban megérthessem őt és a sorsot, amellyel megáldottam, kényelmetlen kérdéseket kellett feltennem magamnak. Nekem még nem kellett olyan helyzetekkel szembenéznem, amibe őt belevittem, időnként nehéz volt hát belehelyezkednem a bőrébe. Segédanyagként naplót kezdtem vezetni az ő nevében, hátha ezzel közelebb kerülhetek a zárkózott lelkéhez. :)
  Megtanultam tehát azt a leckét, hogy a szereplők háttere, jelleme lehet idegen az én élethelyzetemtől és aktuális gondjaimtól, ha azonban jobban elmélyedek, van közös pont. Ezt megtalálni nehéz lehet, de érdemes. Ezen túl már csak remélni lehet, hogy az olvasó is megtalálja a vele való közös pontot.
  Bármi lesz a történet további sorsa és értéke, nekem értékes kaland marad és egy remek iskola.

5 megjegyzés:

  1. Hú, nagyon sok minden van benne, nagyon jó kis írás!
    J. Luca

    VálaszTörlés
  2. A főszereplő kicserélése nagyon merész lépés lehetett, és biztos nehéz döntés. Az meg tök érdekes gondolat, hogy mennyire helyrecsúsznak az apró részletek. Én is ezt tapasztalom sokszor.
    Nagyon tetszett a bejegyzés, szerintem ellopom a témát, engedelmeddel én is megírom a kezdő kérdést. :)

    VálaszTörlés
  3. Onsai, nagyon jó lett a bejegyzésed. :) ( http://onsairegenyek.blogspot.hu/2014/03/iroi-tanulsag.html )

    VálaszTörlés
  4. Általában a narráció nézőpontkarakterezése gondot szokott okozni az elején, de most felfedeztem egy nagyon érdekes kombinációt, ami annyira érdekessé teszi az egész írást, hogy mindig nagy lelkesedéssel ülök neki. Tele van meglepetésekkel. Jó volt, hogy leírtad ezeket a tapasztalatokat, ilyenkor megnyugszom egy kicsit, hogy más írók persze mást írnak, de lényegében ugyanolyan fájdalmas szülési fázisokon mennek keresztül. Tehát a konzekvencia: még normális, ami történik velem. :) :) :) Ez a bejegyzésed is szokás szerint igencsak hasznos volt, köszönöm :)

    VálaszTörlés
  5. Igen, nekem is megnyugtató és bátorító, :D amikor azt olvasom, hogy a regényírás másoknak sem "pofoncsapás" (ezt a szót a kisebb lányom szokta mondani akkor, amikor valami nagyon könnyű) :)

    VálaszTörlés