Bűnösök és szentek - avagy élők és holtak

képforrás

Írástechnikai könyvekben, cikkekben szoktak emlékeztetni arra, hogy a hitelesség érdekében kerüljük a tökéletes karaktereket, szereplőink idealizálása közben ne váljunk Mary Sue-k és Gary Stu-k teremtőivé. Nincs egy szentnél unalmasabb, sem fikcióban, sem a valóságban. Ismerek „tökéletesnek” tűnő élő személyt is. Mindig kedves és jókedvű, tisztelettudó, rendezett és nyugodt, szelíden beszél, a gondokat is könnyedén kezeli, próbál vicces lenni, kifogyhatatlanul erényes, és ha mindez nem lenne elég, magasztos célok vezérlik az életben. A poén most jön: húsz év után is változatlan, még a legapróbb részletekben is. Legalábbis teljesen úgy tűnik.
Akik közel állnak hozzá és szeretik, valószínűleg többet tudnának mesélni. Nekem ellenszenves, mert csak felszínesen lehet vele beszélgetni. Nemcsak hogy kritikát, panaszkodást, szomorúságot nem, de semmi őszintét. Ami megértést vagy együttérzést igényelne, azt végképp nem érdemes. Semmit, ami teret adna új gondolatoknak, és semmit, ami emberi. (juj, lehet, hogy zombi?)

Még a biblia is tele van olyan történetekkel, amelyeknek a főhősei sírnak, átkozódnak, gyűlölnek, hazudnak, rossz döntéseket hoznak, (csakhogy az enyhébbeket írjuk) elbuknak, majd küzdenek, mielőtt felállnak vagy belehalnak. Egy tökéletes karakterrel képtelenek vagyunk azonosulni, sőt idegesítő. Különben is, ugye hogy utáljuk azokat, akiknek minden sikerül, akik mindig vidámak, akik állandóan ügyesek, és akiknek a házában mindig rend van? És ugye, hogy nem is hiszünk nekik?

képforrás

A regényszerzők hajlamosak túlidealizálni főszereplőiket. Mindamellett, hogy úgy bánhatunk velük, mint Stepfordban a feleségekkel, úgy sejtem, ez mögött más is van, mint superhero-szükséglet, vagy álompasi-, álomnő-igény. Sok szerzőnek fogalma sincs, mennyire érződik a regényéből, amikor olyan karaktert alkotott, amelyikre csupán kivetítette az ideális énjét. (Az énideál pszichológiai fogalom; egy személy énképe az alapján, amilyenné szeretne válni.)

Persze, persze, minden író lehel valamit a lelkéből a karakterekbe, és időnként mélyről kell előbányásznia önmagából tapasztalatokat, érzelmeket. Az jó, ha megtalálja a közte és a karaktere közti közös vonást vagy kapcsot, de el kell jutni arra a szintre is, amikor egy karakter nem a teremtőjét szolgálja, hanem a saját világát.

Én szeretem a gyarló karaktereket, szeretem a küszködőeket, és szerintem gyengeség nélkül nincs hős, ám akárhányszor megteremtek karaktereket, elfog a kétely, hogy hibáikkal kockáztatom a szerethetőségüket. Tudom, hogy nem is inkább a hibákkal bénázhatom el, hanem azok tálalásával, éppen ezért még fontosabb lett az, hogy mit is jelent egy jellemhibás karakter.

Lehet, hogy nem elég megérthetőek, átélhetőek, és lehetne sorolni a buktatóit. Egyes szám első személyben is például azért nem tanácsos kezdő szerzőknek regényt írni, mert a legtöbb ember nem látja a saját hibáit, vagy nem úgy látja és beszél róla, mintha azok hibák lennének. Igazi kihívást jelenthet úgy írni a karakter nevében, hogy az olvasó tisztán lássa a fogyatékosságait, azt hogy bizonyos események ennek a következményei, és hogy közben még hiteles is maradjon „én”-ként a szereplő.

Gondolkodtam hát azon, hogy a jellemhiba tényleg csak arról szól-e, hogy aggassunk rájuk valami kis - a szerethetőség biztonságos határain belül maradó - esetlenséget vagy megtévesztett jóakaratot a hitelesség érdekében.

A regényemben azt tapasztalom, hogy a jellemhibákat annyira a világteremtéshez kapcsoltam, hogy ha azokat kivenném, akkor más sztorit kapnék. Amióta azon a ponton állomásozom, ahol a főszereplőm dilemmázik és egy elakadás után végiggondoltam, mi lenne, ha másképp döntene, azóta ismét elfogott a kétely, hogy sokat kockáztatok. A kérdés számomra már nem is az, hogyan dönt a szereplőm, hanem hogy, ha a helyzet megkívánja, hajlandó vagyok-e kockáztatni, és hogy ez a kockáztatás-érzés nem annak köszönhető-e, hogy a karakterfejlődés nem ment végbe becsületesen. Pár cikket elolvastam, könyveket fellapoztam, és a válasz keresése közben rájöttem arra, hogy a jellemhibákat nem lehet külön választani más írástechnikai vonatkoztatások nélkül. Igen, a jellemhiba a karakteralkotás és a karakterfejlődés jelentős tényezője, de ugyanakkor jelent konfliktust, cselekményvezetést, világalkotást.

A HÁTTÉR (világteremtés)

képforrás

Azt gondolom, egy szereplő nem az erényei vagy a döntései miatt szerethető, hanem a miértek miatt. A jellemhiba mögött álló miért kérdés az érdekes. A főszereplő lehet képmutató, hazug, alkoholista, az olvasó kötődni fog, ha megmutatjuk neki, hogy miért az.

A hibákhoz fontos, hogy alaposan megteremtsük a múltat. A cél nem az, hogy majd flashbackekkel feltöltsük a regényt, hanem hogy úgy megismerjük a szereplőnket, mint a legjobb barátunkat vagy párunkat. Ha nem tudjuk, mikor miért gondolkodik így vagy úgy, mik a félelmei, a szükségei, a motivációi és miért éppen azok, akkor csak egy papírmasé karaktert mozgatunk.

Tipp 1: Hemingway után jéghegy-elvnek nevezik azt, amikor a cselekmény szempontjából csak a leglényegesebbet írod bele a regénybe, de a felszín alatt sokkal több van. Ezt szokták a háttérre is vonatkoztatni. Vagyis mi a sztori a sztori kezdete előtt? Keri M. Peardonnál olvastam, hogy apokrifnak nevezi azokat a részeket, amiket ugyan megír, de nem képezik a regény részét. Ezek vagy nem kötődnek szorosan a cselekményhez, vagy nem a megfelelő időintervallumban zajlanak, de a szerzőt segítik abban, hogy jobban kibontakoztassa és megismerje a szereplőjét. Talán érdemes kipróbálni. Ha a szereplők a regényen kívül is életet élnek, akkor ezt az olvasó is érzi a jéghegy csúcsán üldögélve. A felszín alatt van a hatás lényege.

Tipp 2: A mutasd ne mondd-szabályt itt is érdemes alkalmazni. Könnyű olyan karaktert írni, akit teljesen ural egy jellemhiba, vagy egy olyant, aki nem is viselkedik a hibája szerint. Könnyű az is, hogy felcímkézzük a karaktert, és ezzel az olvasó arcába vágjuk a hibáját, akár egy dialógus formájában is, mintsem hogy megmutatnánk különböző helyzetekben a gyengeségét. Írástechnikai csiszolódásként érdekes különböző apokrif helyzetekbe vinni a szereplőt, észben tartva azt is, hogy a jellemhiba csak az attitűdöt teremti meg, nem feltétlenül eredményez tévedést.

A KONFLIKTUS

Ha egy karakter tökéletes, akkor minden konfliktus másvalaki hibája. (reaktív hőst eredményez) Ő csak a körülmények áldozata, netán nincs is elég súlya a személyes veszítenivalójának. Egy jellemhiba téves gondolatokhoz, következtetésekhez és reakciókhoz vezet, ezek pedig mind alakítják a cselekményt.

Lehetnek kisebb hibák, fizikai aspektusok, félelmek, olyan univerzális reakciók és érzések, amelyek fűszerezik és rokonszenvesebbé teszik a karaktert, de nem teremtenek konfliktust és nincs hatalmuk beleszólni a cselekmény alakulásába. Igazi jellemhibának azok számítanak, amelyek lényegesek a konfliktus szempontjából. Többek annál, minthogy a hősöm ügyetlenül csetlik-botlik, folyton elfelejti felhívni az anyukáját, bizalmatlan, cinikus, vagy hogy utál kezet mosni. Elintézhetem ennyivel is, de a karakternek ettől még nem lesz mélysége, és az olvasó nem fogja lerágni idegességében a körmeit a konfliktus tetőpontján. Ezek bármelyike persze válhat jellemhibává. Ha egy járvány sújtotta világban a kézmosástól függ, a hős megfertőződik-e és meghal, akkor a kézmosástól való viszolygás egy jellemhiba tünete, és a cselekvés elvégzése dilemmaforrás.

Belső konfliktus

Szerintem minden zsánerben fejlődnie kell a fő karaktereknek. Karakterfejlődés alatt nem a szereplő rehabilitációját kell érteni, hanem hogy az események hatására a karakter A-tól eljut B-ig meggyőződéseiben. Ebben pedig szerepet kap a belső konfliktus is.

A belső konfliktust két faktor alkotja: akarat (desire) és szükséglet (need). A karakternek van egy akarata: a cél, (goal) és van egy szükséglete. A szükséglet akadályozza a cél elérésében, ezek konfrontációja a konfliktus és a karakterfejlődés szerves része. Lehet, hogy ő meg akar változni, lehet, hogy nem, de a következményeket mindenképp el akarja kerülni...

Egy tökéletes főhős képtelen fejlődni, mert statikus, ám az igazi hős mielőtt megküzdene a fő gonosszal, megküzd a saját démonjaival is.

Tipp 1. A jellemhiba úgy tud cselekményformáló faktorként mélységet adni a történetnek, ha aláássa a karakter erőfeszítéseit. A konfliktus élezésének érdekében gondoljunk arra, milyen tulajdonságok szükségeltetnek ahhoz, hogy a karakter elérje a célját és jelöljünk ki olyan jellemhibákat, amelyek ezt akadályozzák.

Tipp 2. Arról se feledkezzünk meg, hogy a jellemhibák formálják a karakterek közti kapcsolatokat is, és hogy a jellemhibától mások boldogsága is függ, nemcsak a főszereplőé. 

Ábrákért, részletes cikkekért érdemes ellátogatni ide: http://shannoncurtis.wordpress.com/

A TULAJDONSÁGOK

képforrás

Avagy a tulajdonságok még nem jellemhibák, és minden tulajdonság kétoldalú.

Pár éve egy önismereti gyakorlat közben értettem meg, hogy nincsenek jó és rossz tulajdonságok. Egy tulajdonság attól válik pozitívvá vagy negatívvá, hogy mikor mire és hogyan használják. Később erre gyereknevelés közben is emlékeznem kellett, most meg karakteralkotás közben is felbukkant.

Egy pozitív tulajdonság is válhat negatívvá, sőt, gyakran pozitív tulajdonságok extrémitásig fokozva hozzák létre a legsikerültebb antagonistákat. Egy idealisztikus, kifejlett igazságérzetű és jószándékú ember tehet karitatív dolgokat, miközben adott helyzetekben ítélkező, utálkozó és beképzelt. Mindkét attitűd ugyanabból a tulajdonságból fakad, de helyzetvezérelten más-más tulajdonságokkal keveredve mutatkozik meg. (Érdekes példa Javert karaktere a Nyomorultakból)

Egy karaktert, akit csodálunk azért, mert szigorú önmagával, egy másik napon utálni fogunk azért, mert kiderül, másokkal is az. A gondoskodón féltő és szerető karakter egy hős, mert fel kell nevelnie testvére árva gyermekeit, de vajon életének többi területére nem viszi át ezt az anyáskodó magatartást?

Scarlett O`Haránál ugyanazok a tulajdonságok rombolták a kapcsolatait, amelyek segítettek neki túlélni a háborút.

A gyengeség eszköz arra, hogy megmutassuk a karakter fejlődését, de ez még nem azt jelenti, hogy a szereplőnek a végére tökéletessé kell válnia. Lehet, hogy épp a gyengeségét fogja felhasználni a győzelemhez?

Egy hőst nem a jellemhibái határoznak meg, hanem az, hogy mit tesz azokkal.