Transzcendens, A holnap határa - szerintem

képforrás

 Már a film elején támadt egy olyan érzésem, hogy a látvány és az akció érdekében, a film sztorilag túl sokat akar markolni, aztán nyűgként kezeli azt, amit felmarkolt. Egyetlen percig sem tudtam élvezni A holnap határát a sok logikátlanság miatt. Merthogy MIÉRT haragudott meg a felettese olyan erősen Tom Cruise-ra? Ez azért fontos lett volna, könyörgöm, hiszen ez a sztori kiinduló pontja! Az inciting incident – ahogyan emlegetik. Aztán jöttek az újabb dramaturgiai arcátlan hanyagságok:

Mi történik a világgal, miután Tom Cruise reszetálódik? A többiek továbbmentek, meghaltak… stb.? Esetleg más-más idősíkba kerültek? Nem értek az időelméletekhez, de azért az érdekes, hogy az Időtlen időkig filmnél fel sem merült bennem ez a kérdés. Talán azért, mert ott az időjósnak csak a saját világát kellett megmentenie, nem mindenkiét…

Hogyan szereti meg Tomot az amazon, ha mindig csak egy napig ismeri meg? Oké, hogy a film végére észbe kapnak, mégis benne felejtették azokat a jeleneteket is, ahol a nő úgy viselkedik, mintha ideje lett volna kötődést kialakítani.

A film akkor lett számomra egy vicc, amikor rájöttem, hogy nézőként nem tudhatom, hogy amit látok, az mennyire új Tom számára. Ettől kezdve úgy éreztem, nem szórakoztatni akarnak, hanem szórakoznak velem. Ez a fajta cselekményvezetés gyakorlatilag bármit lehetségessé tesz, nincsenek szabályai. Ez külön műfaj, amit én „jim carrey”-nek hívok, és jól működik, csak éppen már az elején kell lefektetni ezt a szabályt. A cselekményvezetés miatt tehát képtelen voltam a főhőssel haladni a győzelem felé, hiszen nem is jártam be azt az utat, amit ő. A film második felében fogalmam sincs, hogy ami történik, ahhoz ő hogyan viszonyul, miért, sőt, fogalmam sincs, hogy a cselekmény ezen vagy azon a pontján hányadán állunk, milyen tapasztalat áll a rendelkezésére, izguljak vagy ne.

A film végén pedig még mindig ott mocorgott bennem a kérdés: miért haragudott annyira Tomra a felettese? Mit követett el, hogy úgy lefokozták? (vagy bármit is, már mindegy; Kiérdemelte!)

Nagyon szeretem Emily Bluntot, minden filmjében. Azt, hogy ő ebben részt vett, sosem fogom megbocsájtani neki.

Nem akarok ott lenni következő nap, amikor Tom Cruise megint megmenti a világot.

Transzcendens

képforrás

Aki látványt, akciót vagy retro sci-fi érzéseket keres, az bizonyára csalódik a Transzcendens megnézésekor. A film nem alkot következményeket csak azért, hogy öncélú akciót generálhasson magának. Gondolkodik, és elmondás helyett mutat. 

Én szerettem benne, hogy felvet egy ötletet, végiggondolja, de anélkül, hogy limitálná és elkötelezné magát súlyos végkövetkeztetések mellett. Arra számítottam, hogy a végén kiderül: Will tényleg nincs is ott a MI-ben és hogy pfúj a technológiai fejlődés. A Gonosz! VAGY: Érzéketlen szupergonosszá válik a tudós, akit csak a fél Amerika lebombázásával állíthatnak meg. A sok potenciállal rendelkező alapötletnek ezek is lehettek volna a szokásos forgatókönyvei, de nem skatulyázta be az Embert.

Amit felrónék a filmnek, az a gyenge feszültségkeltés, és ami talán ezzel pont össze is függ, hogy gyenge a terrorista és az FBI háttér. Többek között hiteltelenül hat az is, hogy az addig lerobbant kisvároskában hirtelen ilyesmi folyik és bő két évig senki nem figyel fel rá Ámerikában.

A hangulata amúgy végig koherens, és tetszett a keret is. Elérte azt, hogy a végén azonosulni tudtam a tudós párral. Szerintem Evelyn személyén keresztül a történet írója nagyon érdekesen állította egymás mellé az embert, mint magánéletű, érzelmi lényt és az adatokat futtató lehetőséget. Volt valami kétségbeesett próbálkozás a lehetőség és az ember korlátainak a találkozásában. Az, hogy a logikával működő, makrokozmoszra ható fejlődésben ekkora szerepe van a logikátlan faktorok által uralt egyéni mikrokozmosznak, félelmetes. Mennyire uralja a logikátlan a logikust életeinkben? Mégsem a logikátlan emberi kapcsolatok és érzelmek azok, amelyek kiszámíthatatlanságukkal, komplexitásaikkal és múlandóságunkra való emlékeztetéseikkel megijesztenek. Ahhoz, hogy kitoljuk a lét határait, talán jobban kellene értenünk, hogy kik vagyunk és miért működünk így?

A film elgondolkodtatott a szingularitáson… Oké, hogy a világunknak szüksége van a fejlődésre, de ennek esetleges felgyorsulása mennyire kompatibilis az emberrel? Mit tehet velünk a gyorsulás? Szerintem a film nem a technológiai fejlődés limitjét akarja meghatározni, hanem inkább azt feszegeti, hogy emberként tudunk-e együtt fejlődni vele, időben fel tudunk-e nőni hozzá? A fejlődés gyorsulása a mi ritmusunk is?