Ti bolondok!

A szív néha gyorsabban szalad előre, mint ahogyan a lábunk követni tudná. Alkotóként van egy elképzelésünk, él bennünk egy kép, egy érzés, amit ki akarunk vetíteni a világba, és frusztráló, amikor úgy érezzük, nem sikerült. Nem ugyanaz van kint, mint bent. Utunkban állnak a formák és a szavak, azok, amely arra hivatottak, hogy eszközeink legyenek. Merthogy többet akarunk a szavakkal, a formákkal, mint elmondani. Teremteni vágyunk, hatást elérni…

Az elmúlt három héten papíron javítottam a kéziratomat, aztán átírtam a gépen is, és igazi meló-íze volt az írásnak. Már csak azért is, mert nagyjából minden második mondatom átírásra szorult, és még mindig sok a munka. A közepe körül már totál világvégi hangulat uralkodott el rajtam, mert felismertem, azoknak van igazuk, akik azt mondják, hogy nem tudok írni. Ha nem lennének számomra ennyire élőek a szereplők és nem szállnák meg az agyamat éjjel-nappal, hagynám a csudába az egészet. Ám attól tartok, ha nem adom ki őket magamból, úgy járok, mint az a néni, aki a múltkor a kórházban esténként mesélt nekem arról, hogy a férje szelleme hogyan járkált vissza a házukba évekig. Az én „házamba” is visszatérnének a szereplők szellemei évekig. A bedilizés helyett szívesebben megtanulnám a tanulhatót, hogy elmondhassam azt, ami nem tanulható. De vajon tényleg csupán ennyi áll a felvállalhatóság útjában? Ha remek stilisztikám lenne, bátrabb lennék? Vagy eleve azért nem fejlődött jó stilisztikám, mert sosem mertem kifejezni azt, ami bennem élt?

Sokszor vagyok jelen a neten ambivalens érzésekkel, így blogolok, véleményezek, ilyen érzéssel teszem ki az írásomat is. Igaz, javult a helyzet, mióta megértettem, hogy nem is az a kérdés, mit osztok meg, hanem hogy mikor és hogyan. Ám regényrészletet akárhányszor próbáltam kitenni, később törlésre került, és jártam már így blogbejegyzéssel is. Annak erős vágya mellett, hogy megmutassam a teremtett világomat, vagy „önkifejezzek” egy gondolatot, ott van bennem a megőrzés és az elrejtőzés vágya is.  Néha szárnyalok, máskor meg bármit megtennék, hogy elrejthessem a szárnyaimat. Sajnos lelkem mélyén ott kuksol a hit, hogy mások ítéletének hatalma van, romba dönthet vagy fenntarthat bennem világokat, máskor meg egyszerűen elszánt leszek, hogy „akkor is”, „úgy is” vagyok és kész, ez tökéletesen elég. Nem gondolom, hogy ez a kettősség bajos vagy beteges, inkább olyan valaki lehetek, akinek még meg kell tanulnia egyensúlyozni, és meg kell ismernie a határokat a kifelé és a befelé élés között. A gond csak akkor van, amikor rájövök, hogy a kettősség mögött bizonytalanság lapul…

  Talán az alkotás mindenkinek több-kevesebb bizonytalansággal jár, de az is lehet, hogy csak az amatőr alkotók küszködnek ezzel. Mindegy is a válasz, amikor a saját bizonytalanságod gyökeréig kell eljuss. :) Azért az érdekes, hogy vizsgálod a kreálmányodat és ráébredsz, először az alkotóban kell helyrepakolásznod ahhoz, hogy az alkotás kibontakozhasson.

Ezelőtt két héttel arról akartam blogolni, hogy mit jelent az, amikor nem arról írsz, amit tudsz, hanem arról, amit szeretsz. (write what you know like) A bejegyzés nem lett elég érdekes, töröltem a doksit, és csak ezután esett le bennem, hogy amikor arról írsz, amit szeretsz, sokkal sebezhetőbb vagy, mint amikor azt írod, amit tudsz. Persze, nem arról van szó, hogy amikor létrehozunk valamit, feltaláljuk a spanyolviaszt, de ahogyan egymás mellé rakosgatjuk az elemeket, összekötjük őket és jelentést adunk nekik, az sajátos, és rólunk árulkodik. Aztán azon gondolkodtam, lehet egyáltalán úgy alkotni és publikálni, hogy közben sebezhetetlennek érzed magad? Lehet, hogy az érett vagy a profi alkotóknak ez a kitárulkozós meg sebezhetős dolog nem kérdés, sőt nevetséges rinyálás.

  A múlt héten Vekerdy-könyvet olvastam, és épp ezt írta az egyik oldalon: „az én alkotásom nemcsak engem szabadít meg a feszültségemtől, hanem a másik embert is, mert úgy van megformálva, hogy őt is meg tudja érinteni. „Szublimálom ösztönöm” — mondja Freudot ünnepelve József Attila. Mi nyilatkozik meg a művészetekben? Mindig a személyesség. Anélkül, hogy „ne vinnénk a bőrünket a vásárra”, ne adnánk bepillantást a személyiségünk mélységeibe, nincs művészet.” (Jól szeretni)

   Hát… igen, igen… á, sajnos tényleg ezzel jár. :)

Az alkotás sebezhetővé tesz, mert azt kéri, hogy mutasd meg a világnak a lelkedet. Lesznek, akiknek nem fog tetszeni a lelked? Hát persze. Vannak, akiknek eleve nem tetszel, de még sejtcsomó korodban sem tetszenél. Ha nem csinálsz semmit, azért, ha létrehozol valamit, azért, és akkor sem szeretnének meg, ha kiderülne rólad, hogy te festetted a Mona Lisát. Mi lenne hát, ha végre elengednéd azt a tévhitet, hogy létezik egy abszolút igazság, amihez mérheted magad, vagy aminek meg kell felelned? Mi lenne, ha a tökéletlenséget fogadnánk el, mint normalitást? Lehet, hogy akkor az egyetlen dolog, ami minden fejlődési szintemen számítana, hogy mennyi odaadással alkottam.

  Kontrollálni akarunk valamit, legyen az mások elismerése vagy egy szabály, és ezért szeretnénk egy fix pontba kapaszkodni. Amikor aztán azzal szembesülünk, hogy fix pontok nincsenek is, akkor felszínre tör belőlünk a bizonytalanság. Kiskorunk óta lépten-nyomon belénk nevelik: nehogy ám tévedj! A tévedés rossz. Ahogyan a barátnőm írta egyik levelében: „nem szabad látnunk a tökéletlenség szépségét.” Be vagyunk programozva, hogyan és mit lássunk, be vagyunk programozva a „normálisra”. Minden, ami kintről érkezik, az normális. Az VAN. Ami pedig benti forrásból fakad, afelől könnyen elbizonytalanodunk. Nem tudjuk, hogy az most akkor egy normális dolog vagy bolondság. Egyáltalán létjogosult?

képforrás

 

Miközben javítgattam a kéziratot, belém mart a felismerés: „Akkora bolondság az egész!” Igen, de a rákövetkező napokban nekifogtam másik két könyv olvasásának másoktól, és rámtört: „Várjunk csak! Dehát az övéké is az!”

   A férjem is alkot, bár más területen. Amikor eszébe jut egy projekt, gyakran úgy adja el az ötletet egy potenciális kliensnek, hogy ő azt higgye, neki jutott eszébe. Aztán megrendelik, és ő csak ilyenkor döbben rá, halvány gőze sincs, hogyan lehet az ötletet kivitelezni. Mégsem találkozott még a lehetetlennel, mindeniket megvalósította, mert menetközben felfedezte és megtanulta a mikéntjét. Így fejlődött évekig a szemem előtt, bebizonyította, hogy a kihívások kihozhatják belőlünk mindazt, aminek a meglétéről fogalmunk sem lenne egyébként. És éppen ő a napokban ránézett egy hétig készítgetett projektjére, és megkérdezte: „Ugye, milyen bolondság?” Ezt pont pár napra rá, hogy én is ezt kérdezgettem magamtól a regényem kapcsán. Hát igen, bolondság volt, amit készített. Ettől lett olyan egyedi és szép. Mekkora bolondság már a tánc, a szeretkezés, a sírás, a nevetés, az, ahogyan két lábat rakosgatva járunk, és két karral hadonászunk! És végsősoron is túl személyes minden vers és ki érti már egy ritmus értelmét?! Születés és meghalás? Bizarr bolondságok. Na és az evés? Ennél nagyobb bolondságot kitalálni nem lehetne!  

  Légy bolond! Vállald azt, ahogyan a világ elemeit összeilleszted, az összefüggésekkel eljátszol. Könnyű kiállni second-hand világokkal és gondolatokkal. Ezt és ezt mondta Müller Péter, Buddha, Kafka, Stephen King, Vass Albert, Bradbury. Ezt mondta Vekerdy. :) Vagy éppen maga Jézus. Az ilyen gondolatok és történetek sosem tűnnek bolondságoknak, ugye? Pedig hát azok. Kiállni a saját tákolmányoddal és azt mondani: „Vagyok, aki vagyok”? Az más. Amikor saját magadat képviseled, vagy esetleg olyasmit hozol felszínre a szívedből, amit megéltél, és kidobod azt csak úgy a világba másoknak, akkor lelkileg már rég bolond kell legyél. Csak az így felszínre hozott bolondságaid által jöhetsz rá arra, hogy valójában mások is bolondok. :)

A tehetséget lehet csiszolni, vagy fel lehet szabadítani. Ugyanígy lehet egy regényt is csiszolni, vagy felszabadítani a kodependenciából, amelyet létrehoztál vele. 

   Kicsit meghalt számomra a kéziratom. Kíváncsi vagyok, feltámad-e egy új életre. Olyanra, amelyik a sajátja, amelyikben nem cipeljük egymást. Nem akarok többé író lenni, mert nem akarok írni szavakat! Átélésre vágyom, és arra, hogy ne tartozzak semmivel a formáknak. Inkább játszani szeretnék velük, és ennek nyomaként hagyni egy bolond világot.