20141021

Ti bolondok!



A szív néha gyorsabban szalad előre, mint ahogyan a lábunk követni tudná. Alkotóként van egy elképzelésünk, él bennünk egy kép, egy érzés, amit ki akarunk vetíteni a világba, és frusztráló, amikor úgy érezzük, nem sikerült. Nem ugyanaz van kint, mint bent. Utunkban állnak a formák és a szavak, azok, amely arra hivatottak, hogy eszközeink legyenek. Merthogy többet akarunk a szavakkal, a formákkal, mint elmondani. Teremteni vágyunk, hatást elérni…

Az elmúlt három héten papíron javítottam a kéziratomat, aztán átírtam a gépen is, és igazi meló-íze volt az írásnak. Már csak azért is, mert nagyjából minden második mondatom átírásra szorult, és még mindig sok a munka. A közepe körül már totál világvégi hangulat uralkodott el rajtam, mert felismertem, azoknak van igazuk, akik azt mondják, hogy nem tudok írni. Ha nem lennének számomra ennyire élőek a szereplők és nem szállnák meg az agyamat éjjel-nappal, hagynám a csudába az egészet. Ám attól tartok, ha nem adom ki őket magamból, úgy járok, mint az a néni, aki a múltkor a kórházban esténként mesélt nekem arról, hogy a férje szelleme hogyan járkált vissza a házukba évekig. Az én „házamba” is visszatérnének a szereplők szellemei évekig. A bedilizés helyett szívesebben megtanulnám a tanulhatót, hogy elmondhassam azt, ami nem tanulható. De vajon tényleg csupán ennyi áll a felvállalhatóság útjában? Ha remek stilisztikám lenne, bátrabb lennék? Vagy eleve azért nem fejlődött jó stilisztikám, mert sosem mertem kifejezni azt, ami bennem élt?


Sokszor vagyok jelen a neten ambivalens érzésekkel, így blogolok, véleményezek, ilyen érzéssel teszem ki az írásomat is. Igaz, javult a helyzet, mióta megértettem, hogy nem is az a kérdés, mit osztok meg, hanem hogy mikor és hogyan. Ám regényrészletet akárhányszor próbáltam kitenni, később törlésre került, és jártam már így blogbejegyzéssel is. Annak erős vágya mellett, hogy megmutassam a teremtett világomat, vagy „önkifejezzek” egy gondolatot, ott van bennem a megőrzés és az elrejtőzés vágya is.  Néha szárnyalok, máskor meg bármit megtennék, hogy elrejthessem a szárnyaimat. Sajnos lelkem mélyén ott kuksol a hit, hogy mások ítéletének hatalma van, romba dönthet vagy fenntarthat bennem világokat, máskor meg egyszerűen elszánt leszek, hogy „akkor is”, „úgy is” vagyok és kész, ez tökéletesen elég. Nem gondolom, hogy ez a kettősség bajos vagy beteges, inkább olyan valaki lehetek, akinek még meg kell tanulnia egyensúlyozni, és meg kell ismernie a határokat a kifelé és a befelé élés között. A gond csak akkor van, amikor rájövök, hogy a kettősség mögött bizonytalanság lapul…
  Talán az alkotás mindenkinek több-kevesebb bizonytalansággal jár, de az is lehet, hogy csak az amatőr alkotók küszködnek ezzel. Mindegy is a válasz, amikor a saját bizonytalanságod gyökeréig kell eljuss. :) Azért az érdekes, hogy vizsgálod a kreálmányodat és ráébredsz, először az alkotóban kell helyrepakolásznod ahhoz, hogy az alkotás kibontakozhasson.


Ezelőtt két héttel arról akartam blogolni, hogy mit jelent az, amikor nem arról írsz, amit tudsz, hanem arról, amit szeretsz. (write what you know like) A bejegyzés nem lett elég érdekes, töröltem a doksit, és csak ezután esett le bennem, hogy amikor arról írsz, amit szeretsz, sokkal sebezhetőbb vagy, mint amikor azt írod, amit tudsz. Persze, nem arról van szó, hogy amikor létrehozunk valamit, feltaláljuk a spanyolviaszt, de ahogyan egymás mellé rakosgatjuk az elemeket, összekötjük őket és jelentést adunk nekik, az sajátos, és rólunk árulkodik. Aztán azon gondolkodtam, lehet egyáltalán úgy alkotni és publikálni, hogy közben sebezhetetlennek érzed magad? Lehet, hogy az érett vagy a profi alkotóknak ez a kitárulkozós meg sebezhetős dolog nem kérdés, sőt nevetséges rinyálás.
  A múlt héten Vekerdy-könyvet olvastam, és épp ezt írta az egyik oldalon: „az én alkotásom nemcsak engem szabadít meg a feszültségemtől, hanem a másik embert is, mert úgy van megformálva, hogy őt is meg tudja érinteni. „Szublimálom ösztönöm” — mondja Freudot ünnepelve József Attila. Mi nyilatkozik meg a művészetekben? Mindig a személyesség. Anélkül, hogy „ne vinnénk a bőrünket a vásárra”, ne adnánk bepillantást a személyiségünk mélységeibe, nincs művészet.” (Jól szeretni)
   Hát… igen, igen… á, sajnos tényleg ezzel jár. :)

Az alkotás sebezhetővé tesz, mert azt kéri, hogy mutasd meg a világnak a lelkedet. Lesznek, akiknek nem fog tetszeni a lelked? Hát persze. Vannak, akiknek eleve nem tetszel, de még sejtcsomó korodban sem tetszenél. Ha nem csinálsz semmit, azért, ha létrehozol valamit, azért, és akkor sem szeretnének meg, ha kiderülne rólad, hogy te festetted a Mona Lisát. Mi lenne hát, ha végre elengednéd azt a tévhitet, hogy létezik egy abszolút igazság, amihez mérheted magad, vagy aminek meg kell felelned? Mi lenne, ha a tökéletlenséget fogadnánk el, mint normalitást? Lehet, hogy akkor az egyetlen dolog, ami minden fejlődési szintemen számítana, hogy mennyi odaadással alkottam.
  Kontrollálni akarunk valamit, legyen az mások elismerése vagy egy szabály, és ezért szeretnénk egy fix pontba kapaszkodni. Amikor aztán azzal szembesülünk, hogy fix pontok nincsenek is, akkor felszínre tör belőlünk a bizonytalanság. Kiskorunk óta lépten-nyomon belénk nevelik: nehogy ám tévedj! A tévedés rossz. Ahogyan a barátnőm írta egyik levelében: „nem szabad látnunk a tökéletlenség szépségét.” Be vagyunk programozva, hogyan és mit lássunk, be vagyunk programozva a „normálisra”. Minden, ami kintről érkezik, az normális. Az VAN. Ami pedig benti forrásból fakad, afelől könnyen elbizonytalanodunk. Nem tudjuk, hogy az most akkor egy normális dolog vagy bolondság. Egyáltalán létjogosult?

képforrás
 
Miközben javítgattam a kéziratot, belém mart a felismerés: „Akkora bolondság az egész!” Igen, de a rákövetkező napokban nekifogtam másik két könyv olvasásának másoktól, és rámtört: „Várjunk csak! Dehát az övéké is az!”
   A férjem is alkot, bár más területen. Amikor eszébe jut egy projekt, gyakran úgy adja el az ötletet egy potenciális kliensnek, hogy ő azt higgye, neki jutott eszébe. Aztán megrendelik, és ő csak ilyenkor döbben rá, halvány gőze sincs, hogyan lehet az ötletet kivitelezni. Mégsem találkozott még a lehetetlennel, mindeniket megvalósította, mert menetközben felfedezte és megtanulta a mikéntjét. Így fejlődött évekig a szemem előtt, bebizonyította, hogy a kihívások kihozhatják belőlünk mindazt, aminek a meglétéről fogalmunk sem lenne egyébként. És éppen ő a napokban ránézett egy hétig készítgetett projektjére, és megkérdezte: „Ugye, milyen bolondság?” Ezt pont pár napra rá, hogy én is ezt kérdezgettem magamtól a regényem kapcsán. Hát igen, bolondság volt, amit készített. Ettől lett olyan egyedi és szép. Mekkora bolondság már a tánc, a szeretkezés, a sírás, a nevetés, az, ahogyan két lábat rakosgatva járunk, és két karral hadonászunk! És végsősoron is túl személyes minden vers és ki érti már egy ritmus értelmét?! Születés és meghalás? Bizarr bolondságok. Na és az evés? Ennél nagyobb bolondságot kitalálni nem lehetne!  
  Légy bolond! Vállald azt, ahogyan a világ elemeit összeilleszted, az összefüggésekkel eljátszol. Könnyű kiállni second-hand világokkal és gondolatokkal. Ezt és ezt mondta Müller Péter, Buddha, Kafka, Stephen King, Vass Albert, Bradbury. Ezt mondta Vekerdy. :) Vagy éppen maga Jézus. Az ilyen gondolatok és történetek sosem tűnnek bolondságoknak, ugye? Pedig hát azok. Kiállni a saját tákolmányoddal és azt mondani: „Vagyok, aki vagyok”? Az más. Amikor saját magadat képviseled, vagy esetleg olyasmit hozol felszínre a szívedből, amit megéltél, és kidobod azt csak úgy a világba másoknak, akkor lelkileg már rég bolond kell legyél. Csak az így felszínre hozott bolondságaid által jöhetsz rá arra, hogy valójában mások is bolondok. :)

A tehetséget lehet csiszolni, vagy fel lehet szabadítani. Ugyanígy lehet egy regényt is csiszolni, vagy felszabadítani a kodependenciából, amelyet létrehoztál vele. 
   Kicsit meghalt számomra a kéziratom. Kíváncsi vagyok, feltámad-e egy új életre. Olyanra, amelyik a sajátja, amelyikben nem cipeljük egymást. Nem akarok többé író lenni, mert nem akarok írni szavakat! Átélésre vágyom, és arra, hogy ne tartozzak semmivel a formáknak. Inkább játszani szeretnék velük, és ennek nyomaként hagyni egy bolond világot.



10 megjegyzés:

  1. Nagyon érdekes témákat feszegetsz, és biztos vagyok benne, hogy sokakat elgondolkoztatnak ezek a sorok.
    Igazából csak jelzem, hogy itt jártam, és örültem neki. :)

    VálaszTörlés
  2. Ez nagyon tetszett!
    (és együtt is érzek, mert nekem is mostanában halt meg az egyik kéziratom: http://husdaraloter.blogspot.hu/2014/10/a-regeny-esete-limboval.html )

    Szerintem az is bizonytalan, aki már "profi", csak máshová terelődik a bizonytalanság fókusza. El sem bírom képzelni, hogy lehet jó regény írni úgy is, hogy végig azt érzed, pontosan tudod mit csinálsz, és végig megvalósítasz, tervet követsz, nem pedig felülbírálsz, újratervezel, rombolsz és építesz.

    Az jutott még eszembe, hogy mennyire érdekes tapasztalat, hogy az olvasók nem érzik a bizonytalanságot a kész dolgokon, és ezért is nagyon más élmény nekik a történeted, mint neked. Engem a mai napig lenyűgöz, hogy a belül döcögősnek érzett karakterem, akit hiába ismerek, fogalmam sincs róla, milyennek láthatják mások, milyen EGÉSZNEK tűnik az olvasóknak, és minden cselekedete milyen direktnek. Tök fura...

    VálaszTörlés
  3. Örülök, hogy tetszett neked, maggoth! :)

    Vantella, erősen tetszik a blogbejegyzésed a limbóról! Köszi, hogy megírtad! :)

    VálaszTörlés
  4. Amik eszembe jutottak a bejegyzésedet olvasva:

    A normalitás közmegegyezéses őrület Feldmár szerint.

    Magabiztosság: muszáj mindig kérdőre vonni önnön tehetségünket, hitünket, érthetőségünket? Vagy ha egy író kijelenti, ő tehetséges, és tényleg tett már le valamit az asztalra, s nem csak a kezdők érdektől és egótól hemzsegő önhittsége buzog benne, az nagyképűség? A szerénység és alázat afféle piedesztálra emelt elvárás lett, mert csak így szerethető, és aranyos egy szerző? Ha ez meg hiányzik, jön a fanyalgás, nézd már hogy el van telve magával?

    Sok az értelmiségi zsennyegés is. Töprengési, gondolkodási onanizálás, amivel bejegyzést szaporítanak. Mert az olyan művészi, a belső történésekről írni kell. Akkor is ha nincsenek. Vagy ha vannak, de semmi extra nincs bennük, de az konfirmációs kor oszd meg vágya felserkent. Lehúz az a sok ész...

    Ítélkezés: csak az minősíthet, akinek hatalma van. Az már nem egyenrangúság, ha valaki azt hiszi/gondolja, ő megmondhatja másnak a frankót a munkásságáról.

    Megfelelés: első, hogy magamnak feleljek meg, mindenki más csak azután jöhet. De amíg ide lejutottam, és még amíg ezt gyakorlatba is maximálisan átültetem a régi berögzült görcsösség helyett! Jó kis meló lesz.

    Átélésvágy: ha eljön a nap, amikor olyan cselekvő élmények és kalandok hatják át az életemet, amit már valóban megélek és nem fejben játszom le, nem a karaktereimen át leszek a részese, többé egy sort sem fogok írni, nem lesz mondandóm. Akkor kifelé fogok élni, részessé válni, nem befelé, megfigyelőként.

    VálaszTörlés
  5. Nibela, köszönöm, hogy megosztottad a gondolataidat. Az értelmi zsennyegés megléte sem nem rossz, sem nem jó szerintem, csupán igény szerint alkati kérdés.

    Az átélésvágyhoz amit írtál, azzal én nem értek egyet. :) Attól, hogy valakinek kalandos az élete, még érezheti szükségét annak, hogy kalandokat írjon. A külső kalandokat is lehet csinálni átélés nélkül, az átélésnek semmi köze a kalandok sokaságához és nagyságához. Nem tudom, ha te tapasztaltad, hogy egy fergeteges, zsúfolt, kalandos élménysorozat után most visszavonlnál, befelé fordulnál, egyedül lennél, és írnál. Valami másról éppenséggel. Aztán sok írás után érezted-e, hogy most megint kimennél, aztán utána vissza. Szükség van éppen úgy külső kalandokra, mint belsőekre, egyik megléte sem pótolhatja a másikat, és a kettő korántsem zárja ki egymást. Persze, ettől még lehet olyan, aki azért ír, mert nem elégítik ki a történések az életében, és unalmában ez tűnik a legromantikusabb elfoglaltságnak :)
    A karakterek által más szemszögből tapasztalunk, mások bőrébe bújunk, vagy csak szimplán visszaadjuk azt, amit már mi is átéltünk. Ennyiről van szó. Életjáték. :) Ha a karaktereim csak arra vannak, hogy én éljek, akkor jaj a karaktereimnek és nekem is.

    (A meghalást arra értem, hogy érzelmileg elszakadni a regénytől, hátha így többé válhat. Az átélést pedig arra értettem, hogy megtanuljam majd egy nap úgy használni a szavakat, hogy azok élményt adjanak át, ne csak elmondjanak. Teremtő eszközök legyenek, ne célok. Biztosan te is olvastál már ilyent és olyant is, és megérzed olvasáskor a különbséget.)

    VálaszTörlés
  6. Nem kell velem egyetérteni :) A magam esetében érzem, hogy megvan rá az esély, kalandos élet mellett nem írnék. Minek merülnék el a fantázia világában, ha a valóság izgalmasabb? Vagy merítsek a valóságból a fiktívbe, osszam meg így az élményeimet, tapasztalatimat? Dörgöljem mások orrá alá, nézd, hogy élek? Nem lenne rá késztetésem. Énblogot meg, hogy milyen a tajgában/Grúziában/légiirányítóként/világkörüli hotelteszterként élni, nem az én formám. No de ez csak spekuláció, fene tudja, abban az élethelyzetben mire lenne igényem :D

    Fenntartom a lehetőségét, hogy eljön az idő, mikor nem lesz többé kedvem más bőrébe bújni, még karakterek erejére sem. Nos, ha ez bekövetkezik,mindegy,mennyire lesz kalandos az életem, az is az írás végét fogja jelenteni.

    Hm, most eltöprengtem az írói mulandóságról.

    VálaszTörlés
  7. Wow! I loved reading your article - as I love all your articles on writing that are inspired from your inner reality. I really think you should write that article you erased... I want to read it! There is no such thing as "writing" - there is only expression of Life. And every time you live something, Zsuzsa, you have something to say - this is what I have seen in you until now.

    I loved this: "The talent can be polished, or can be released."

    Can we equal talent with life? What would we need to polish then? Maybe writing is only matter of releasing life and more life. And to release life and more life, you need to live more. Simple as that. True by your own testimony here, every time.

    VálaszTörlés
  8. Thank you for your words, Eva! You helped me to become daringly me.
    To Be. :)

    VálaszTörlés

20141021

Ti bolondok!



A szív néha gyorsabban szalad előre, mint ahogyan a lábunk követni tudná. Alkotóként van egy elképzelésünk, él bennünk egy kép, egy érzés, amit ki akarunk vetíteni a világba, és frusztráló, amikor úgy érezzük, nem sikerült. Nem ugyanaz van kint, mint bent. Utunkban állnak a formák és a szavak, azok, amely arra hivatottak, hogy eszközeink legyenek. Merthogy többet akarunk a szavakkal, a formákkal, mint elmondani. Teremteni vágyunk, hatást elérni…

Az elmúlt három héten papíron javítottam a kéziratomat, aztán átírtam a gépen is, és igazi meló-íze volt az írásnak. Már csak azért is, mert nagyjából minden második mondatom átírásra szorult, és még mindig sok a munka. A közepe körül már totál világvégi hangulat uralkodott el rajtam, mert felismertem, azoknak van igazuk, akik azt mondják, hogy nem tudok írni. Ha nem lennének számomra ennyire élőek a szereplők és nem szállnák meg az agyamat éjjel-nappal, hagynám a csudába az egészet. Ám attól tartok, ha nem adom ki őket magamból, úgy járok, mint az a néni, aki a múltkor a kórházban esténként mesélt nekem arról, hogy a férje szelleme hogyan járkált vissza a házukba évekig. Az én „házamba” is visszatérnének a szereplők szellemei évekig. A bedilizés helyett szívesebben megtanulnám a tanulhatót, hogy elmondhassam azt, ami nem tanulható. De vajon tényleg csupán ennyi áll a felvállalhatóság útjában? Ha remek stilisztikám lenne, bátrabb lennék? Vagy eleve azért nem fejlődött jó stilisztikám, mert sosem mertem kifejezni azt, ami bennem élt?


Sokszor vagyok jelen a neten ambivalens érzésekkel, így blogolok, véleményezek, ilyen érzéssel teszem ki az írásomat is. Igaz, javult a helyzet, mióta megértettem, hogy nem is az a kérdés, mit osztok meg, hanem hogy mikor és hogyan. Ám regényrészletet akárhányszor próbáltam kitenni, később törlésre került, és jártam már így blogbejegyzéssel is. Annak erős vágya mellett, hogy megmutassam a teremtett világomat, vagy „önkifejezzek” egy gondolatot, ott van bennem a megőrzés és az elrejtőzés vágya is.  Néha szárnyalok, máskor meg bármit megtennék, hogy elrejthessem a szárnyaimat. Sajnos lelkem mélyén ott kuksol a hit, hogy mások ítéletének hatalma van, romba dönthet vagy fenntarthat bennem világokat, máskor meg egyszerűen elszánt leszek, hogy „akkor is”, „úgy is” vagyok és kész, ez tökéletesen elég. Nem gondolom, hogy ez a kettősség bajos vagy beteges, inkább olyan valaki lehetek, akinek még meg kell tanulnia egyensúlyozni, és meg kell ismernie a határokat a kifelé és a befelé élés között. A gond csak akkor van, amikor rájövök, hogy a kettősség mögött bizonytalanság lapul…
  Talán az alkotás mindenkinek több-kevesebb bizonytalansággal jár, de az is lehet, hogy csak az amatőr alkotók küszködnek ezzel. Mindegy is a válasz, amikor a saját bizonytalanságod gyökeréig kell eljuss. :) Azért az érdekes, hogy vizsgálod a kreálmányodat és ráébredsz, először az alkotóban kell helyrepakolásznod ahhoz, hogy az alkotás kibontakozhasson.


Ezelőtt két héttel arról akartam blogolni, hogy mit jelent az, amikor nem arról írsz, amit tudsz, hanem arról, amit szeretsz. (write what you know like) A bejegyzés nem lett elég érdekes, töröltem a doksit, és csak ezután esett le bennem, hogy amikor arról írsz, amit szeretsz, sokkal sebezhetőbb vagy, mint amikor azt írod, amit tudsz. Persze, nem arról van szó, hogy amikor létrehozunk valamit, feltaláljuk a spanyolviaszt, de ahogyan egymás mellé rakosgatjuk az elemeket, összekötjük őket és jelentést adunk nekik, az sajátos, és rólunk árulkodik. Aztán azon gondolkodtam, lehet egyáltalán úgy alkotni és publikálni, hogy közben sebezhetetlennek érzed magad? Lehet, hogy az érett vagy a profi alkotóknak ez a kitárulkozós meg sebezhetős dolog nem kérdés, sőt nevetséges rinyálás.
  A múlt héten Vekerdy-könyvet olvastam, és épp ezt írta az egyik oldalon: „az én alkotásom nemcsak engem szabadít meg a feszültségemtől, hanem a másik embert is, mert úgy van megformálva, hogy őt is meg tudja érinteni. „Szublimálom ösztönöm” — mondja Freudot ünnepelve József Attila. Mi nyilatkozik meg a művészetekben? Mindig a személyesség. Anélkül, hogy „ne vinnénk a bőrünket a vásárra”, ne adnánk bepillantást a személyiségünk mélységeibe, nincs művészet.” (Jól szeretni)
   Hát… igen, igen… á, sajnos tényleg ezzel jár. :)

Az alkotás sebezhetővé tesz, mert azt kéri, hogy mutasd meg a világnak a lelkedet. Lesznek, akiknek nem fog tetszeni a lelked? Hát persze. Vannak, akiknek eleve nem tetszel, de még sejtcsomó korodban sem tetszenél. Ha nem csinálsz semmit, azért, ha létrehozol valamit, azért, és akkor sem szeretnének meg, ha kiderülne rólad, hogy te festetted a Mona Lisát. Mi lenne hát, ha végre elengednéd azt a tévhitet, hogy létezik egy abszolút igazság, amihez mérheted magad, vagy aminek meg kell felelned? Mi lenne, ha a tökéletlenséget fogadnánk el, mint normalitást? Lehet, hogy akkor az egyetlen dolog, ami minden fejlődési szintemen számítana, hogy mennyi odaadással alkottam.
  Kontrollálni akarunk valamit, legyen az mások elismerése vagy egy szabály, és ezért szeretnénk egy fix pontba kapaszkodni. Amikor aztán azzal szembesülünk, hogy fix pontok nincsenek is, akkor felszínre tör belőlünk a bizonytalanság. Kiskorunk óta lépten-nyomon belénk nevelik: nehogy ám tévedj! A tévedés rossz. Ahogyan a barátnőm írta egyik levelében: „nem szabad látnunk a tökéletlenség szépségét.” Be vagyunk programozva, hogyan és mit lássunk, be vagyunk programozva a „normálisra”. Minden, ami kintről érkezik, az normális. Az VAN. Ami pedig benti forrásból fakad, afelől könnyen elbizonytalanodunk. Nem tudjuk, hogy az most akkor egy normális dolog vagy bolondság. Egyáltalán létjogosult?

képforrás
 
Miközben javítgattam a kéziratot, belém mart a felismerés: „Akkora bolondság az egész!” Igen, de a rákövetkező napokban nekifogtam másik két könyv olvasásának másoktól, és rámtört: „Várjunk csak! Dehát az övéké is az!”
   A férjem is alkot, bár más területen. Amikor eszébe jut egy projekt, gyakran úgy adja el az ötletet egy potenciális kliensnek, hogy ő azt higgye, neki jutott eszébe. Aztán megrendelik, és ő csak ilyenkor döbben rá, halvány gőze sincs, hogyan lehet az ötletet kivitelezni. Mégsem találkozott még a lehetetlennel, mindeniket megvalósította, mert menetközben felfedezte és megtanulta a mikéntjét. Így fejlődött évekig a szemem előtt, bebizonyította, hogy a kihívások kihozhatják belőlünk mindazt, aminek a meglétéről fogalmunk sem lenne egyébként. És éppen ő a napokban ránézett egy hétig készítgetett projektjére, és megkérdezte: „Ugye, milyen bolondság?” Ezt pont pár napra rá, hogy én is ezt kérdezgettem magamtól a regényem kapcsán. Hát igen, bolondság volt, amit készített. Ettől lett olyan egyedi és szép. Mekkora bolondság már a tánc, a szeretkezés, a sírás, a nevetés, az, ahogyan két lábat rakosgatva járunk, és két karral hadonászunk! És végsősoron is túl személyes minden vers és ki érti már egy ritmus értelmét?! Születés és meghalás? Bizarr bolondságok. Na és az evés? Ennél nagyobb bolondságot kitalálni nem lehetne!  
  Légy bolond! Vállald azt, ahogyan a világ elemeit összeilleszted, az összefüggésekkel eljátszol. Könnyű kiállni second-hand világokkal és gondolatokkal. Ezt és ezt mondta Müller Péter, Buddha, Kafka, Stephen King, Vass Albert, Bradbury. Ezt mondta Vekerdy. :) Vagy éppen maga Jézus. Az ilyen gondolatok és történetek sosem tűnnek bolondságoknak, ugye? Pedig hát azok. Kiállni a saját tákolmányoddal és azt mondani: „Vagyok, aki vagyok”? Az más. Amikor saját magadat képviseled, vagy esetleg olyasmit hozol felszínre a szívedből, amit megéltél, és kidobod azt csak úgy a világba másoknak, akkor lelkileg már rég bolond kell legyél. Csak az így felszínre hozott bolondságaid által jöhetsz rá arra, hogy valójában mások is bolondok. :)

A tehetséget lehet csiszolni, vagy fel lehet szabadítani. Ugyanígy lehet egy regényt is csiszolni, vagy felszabadítani a kodependenciából, amelyet létrehoztál vele. 
   Kicsit meghalt számomra a kéziratom. Kíváncsi vagyok, feltámad-e egy új életre. Olyanra, amelyik a sajátja, amelyikben nem cipeljük egymást. Nem akarok többé író lenni, mert nem akarok írni szavakat! Átélésre vágyom, és arra, hogy ne tartozzak semmivel a formáknak. Inkább játszani szeretnék velük, és ennek nyomaként hagyni egy bolond világot.



10 megjegyzés:

  1. Nagyon érdekes témákat feszegetsz, és biztos vagyok benne, hogy sokakat elgondolkoztatnak ezek a sorok.
    Igazából csak jelzem, hogy itt jártam, és örültem neki. :)

    VálaszTörlés
  2. Ez nagyon tetszett!
    (és együtt is érzek, mert nekem is mostanában halt meg az egyik kéziratom: http://husdaraloter.blogspot.hu/2014/10/a-regeny-esete-limboval.html )

    Szerintem az is bizonytalan, aki már "profi", csak máshová terelődik a bizonytalanság fókusza. El sem bírom képzelni, hogy lehet jó regény írni úgy is, hogy végig azt érzed, pontosan tudod mit csinálsz, és végig megvalósítasz, tervet követsz, nem pedig felülbírálsz, újratervezel, rombolsz és építesz.

    Az jutott még eszembe, hogy mennyire érdekes tapasztalat, hogy az olvasók nem érzik a bizonytalanságot a kész dolgokon, és ezért is nagyon más élmény nekik a történeted, mint neked. Engem a mai napig lenyűgöz, hogy a belül döcögősnek érzett karakterem, akit hiába ismerek, fogalmam sincs róla, milyennek láthatják mások, milyen EGÉSZNEK tűnik az olvasóknak, és minden cselekedete milyen direktnek. Tök fura...

    VálaszTörlés
  3. Örülök, hogy tetszett neked, maggoth! :)

    Vantella, erősen tetszik a blogbejegyzésed a limbóról! Köszi, hogy megírtad! :)

    VálaszTörlés
  4. Amik eszembe jutottak a bejegyzésedet olvasva:

    A normalitás közmegegyezéses őrület Feldmár szerint.

    Magabiztosság: muszáj mindig kérdőre vonni önnön tehetségünket, hitünket, érthetőségünket? Vagy ha egy író kijelenti, ő tehetséges, és tényleg tett már le valamit az asztalra, s nem csak a kezdők érdektől és egótól hemzsegő önhittsége buzog benne, az nagyképűség? A szerénység és alázat afféle piedesztálra emelt elvárás lett, mert csak így szerethető, és aranyos egy szerző? Ha ez meg hiányzik, jön a fanyalgás, nézd már hogy el van telve magával?

    Sok az értelmiségi zsennyegés is. Töprengési, gondolkodási onanizálás, amivel bejegyzést szaporítanak. Mert az olyan művészi, a belső történésekről írni kell. Akkor is ha nincsenek. Vagy ha vannak, de semmi extra nincs bennük, de az konfirmációs kor oszd meg vágya felserkent. Lehúz az a sok ész...

    Ítélkezés: csak az minősíthet, akinek hatalma van. Az már nem egyenrangúság, ha valaki azt hiszi/gondolja, ő megmondhatja másnak a frankót a munkásságáról.

    Megfelelés: első, hogy magamnak feleljek meg, mindenki más csak azután jöhet. De amíg ide lejutottam, és még amíg ezt gyakorlatba is maximálisan átültetem a régi berögzült görcsösség helyett! Jó kis meló lesz.

    Átélésvágy: ha eljön a nap, amikor olyan cselekvő élmények és kalandok hatják át az életemet, amit már valóban megélek és nem fejben játszom le, nem a karaktereimen át leszek a részese, többé egy sort sem fogok írni, nem lesz mondandóm. Akkor kifelé fogok élni, részessé válni, nem befelé, megfigyelőként.

    VálaszTörlés
  5. Nibela, köszönöm, hogy megosztottad a gondolataidat. Az értelmi zsennyegés megléte sem nem rossz, sem nem jó szerintem, csupán igény szerint alkati kérdés.

    Az átélésvágyhoz amit írtál, azzal én nem értek egyet. :) Attól, hogy valakinek kalandos az élete, még érezheti szükségét annak, hogy kalandokat írjon. A külső kalandokat is lehet csinálni átélés nélkül, az átélésnek semmi köze a kalandok sokaságához és nagyságához. Nem tudom, ha te tapasztaltad, hogy egy fergeteges, zsúfolt, kalandos élménysorozat után most visszavonlnál, befelé fordulnál, egyedül lennél, és írnál. Valami másról éppenséggel. Aztán sok írás után érezted-e, hogy most megint kimennél, aztán utána vissza. Szükség van éppen úgy külső kalandokra, mint belsőekre, egyik megléte sem pótolhatja a másikat, és a kettő korántsem zárja ki egymást. Persze, ettől még lehet olyan, aki azért ír, mert nem elégítik ki a történések az életében, és unalmában ez tűnik a legromantikusabb elfoglaltságnak :)
    A karakterek által más szemszögből tapasztalunk, mások bőrébe bújunk, vagy csak szimplán visszaadjuk azt, amit már mi is átéltünk. Ennyiről van szó. Életjáték. :) Ha a karaktereim csak arra vannak, hogy én éljek, akkor jaj a karaktereimnek és nekem is.

    (A meghalást arra értem, hogy érzelmileg elszakadni a regénytől, hátha így többé válhat. Az átélést pedig arra értettem, hogy megtanuljam majd egy nap úgy használni a szavakat, hogy azok élményt adjanak át, ne csak elmondjanak. Teremtő eszközök legyenek, ne célok. Biztosan te is olvastál már ilyent és olyant is, és megérzed olvasáskor a különbséget.)

    VálaszTörlés
  6. Nem kell velem egyetérteni :) A magam esetében érzem, hogy megvan rá az esély, kalandos élet mellett nem írnék. Minek merülnék el a fantázia világában, ha a valóság izgalmasabb? Vagy merítsek a valóságból a fiktívbe, osszam meg így az élményeimet, tapasztalatimat? Dörgöljem mások orrá alá, nézd, hogy élek? Nem lenne rá késztetésem. Énblogot meg, hogy milyen a tajgában/Grúziában/légiirányítóként/világkörüli hotelteszterként élni, nem az én formám. No de ez csak spekuláció, fene tudja, abban az élethelyzetben mire lenne igényem :D

    Fenntartom a lehetőségét, hogy eljön az idő, mikor nem lesz többé kedvem más bőrébe bújni, még karakterek erejére sem. Nos, ha ez bekövetkezik,mindegy,mennyire lesz kalandos az életem, az is az írás végét fogja jelenteni.

    Hm, most eltöprengtem az írói mulandóságról.

    VálaszTörlés
  7. Wow! I loved reading your article - as I love all your articles on writing that are inspired from your inner reality. I really think you should write that article you erased... I want to read it! There is no such thing as "writing" - there is only expression of Life. And every time you live something, Zsuzsa, you have something to say - this is what I have seen in you until now.

    I loved this: "The talent can be polished, or can be released."

    Can we equal talent with life? What would we need to polish then? Maybe writing is only matter of releasing life and more life. And to release life and more life, you need to live more. Simple as that. True by your own testimony here, every time.

    VálaszTörlés
  8. Thank you for your words, Eva! You helped me to become daringly me.
    To Be. :)

    VálaszTörlés