Miért szeretem az antihőst?

 

A hős évszázadok óta főszereplő, és minden csatát megnyer. Mindig a jó oldalon harcol, jó döntéseket hoz, bátor, a szándékai tiszták, megvesztegethetetlen, erkölcsös. Ő testesíti meg a Jót. A klasszikus történetekben néha annyira különleges, hogy egyenesen isteni leszármazott. Idővel eltávolodott az istenektől, de egy morális ember maradt, aki időtlenül becsületes és bátor, követhető példaként szolgál. Természetesen neki is van egy-két gyengesége, de mindig felülkerekedik azokon, csakhogy legyőzhesse a külső Gonoszt.

  Mint tudjuk, egyetlen szereplő sem csak pozitív vagycsak negatív 100%-ban, kivéve ha parodisztikus karikatúra. Ám van olyan szereplő is, akinek a jellemében annyira komplex módon keverednek a negatívnak és a pozitívnak tartott vonások, hogy ha kiemelnénk őt a saját történetéből, akkor legfeljebb egy gonosz lehetne. Legalábbis a társadalmi morális értékek szerint. Ő az antihős. A hős antitézise. Talán időnként felismered őt, olyan külső vonásairól, mint cinikusság vagy közömbösség, de van, hogy éppen lázadó vagy bosszúálló. Az esetek többségében hiszi, hogy a cél szentesíti az eszközt…

Hős vs. Antihős

Idealista – realista

hagyományos erkölcsi értékrendszerrel rendelkezik – egyedi, csavaros vagy kettős erkölcsrenszere van

valamilyen módon különleges – átlagos

mindig proaktív és küzdő – gyakran akarata ellenére sodródik az eseményekbe

döntésképes – dilemmái vannak, ezért határozatlan

a fényes páncélú vitéz modern hőse – patinás lovag, néha gyilkos

erények, tiszta szándékok, magas szintű elhivatottság, valaki vagy épp az emberiség iránti szeretet motiválja – egy sokkal primitívebb, alacsonyabb szükséglet vezérli, akár személyes bosszú és kéjvágy is, de a történet során fejlődhet, és akár egy nagyobb elhívásra is válaszolhat

altruista tettekkel bír, bátran feláldozza magát a jó vagy mások érdekében – bár időnként vezérelheti az együttérzés és szeretet, többnyire céljai a saját érdekeit szolgálják
(Jessica Morrell: Bullies, Bastards And Bitches könyv alapján)

Az antihős tehát egy rosszfiú. Olyan tulajdonságokkal rendelkezik, mint a gonosz. Nemcsak cinikus lehet, de kíméletlen, sőt akár brutális. Hogy mi különbözteti meg mégis a tipikus gonosztól? Az, hogy a szívében nagyon is emberi motivációk rejlenek, és ezért van egy határ, amit nem lép át… Erkölcstelen? A hőshöz képest nagyon is bűnös. Csak magával törődik? De hát nem mind ugyanezt csináljuk? Miért szeretem mégis az antihőst?

   Azért, mert komplex karakter. Már nem hiszem, hogy két erő van a világban vagy bennünk: a jó és a gonosz, és hogy a világban minden fehér vagy fekete. Egyre inkább hiszek a nézőpontokban.

   Azért, mert erős és határozott, akkor is, ha egy jó ügy érdekében piszkos eszközökhöz kell nyúlnia. Nem az eszközök határozzák meg őt, hanem ő határozza meg az eszközöket.

 

Azért, mert realisztikus.  Egy feleség, aki mindig boldog és élénk, egy barát, aki mindig rád mosolyog, irreálisak, és nem túl megbízható emberek. Azok a karakterek, akik ragyognak az erkölcsösségtől és a jóságtól, hiteltelenek az életben is. Az öröm nem létezik, ha nincs a szomorúság. Az erény nem létezik, ha nincs a bűn. Az emberek nem jók vagy gonoszak, hanem egyszerre jók és gonoszak, nézőponttól, kereteiktől, standardoktól és a helyzettől függően. Az emberek antihősök. Dilemmákkal, önző szándékokkal, cinikussággal, csalással, közömbösséggel, gyengeségekkel, sodródással, de ugyanakkor belső konfliktusokkal és fejlődéssel.

  A realisztikus karakter közelebb férkőzhet a szívemhez, bonyolultsága emlékeztet önmagamra, felismerek benne másokat és a világot, visszhangozza az igazságérzetemet, tükrözi az élet ambiguitását. Igaz, nem a szabályok szerint játszik, és nagyon számító alak tud közben lenni, mégis megszeretem őt, mert a felszín alatt olyasmikért áll ki, amelyeknek értelmes és mély emberi gyökere van, amelyekkel emberként azonosulni tudok. A tettei és a szavai arról árulkodhatnak, hogy önző, talán a kinézete is olyan, mint egy megátalkodott gonosznak, de a szíve hősi. Egy személyt ugyebár meg lehet ítélni a tettei és a szavai alapján, de tovább is mehetünk, el egészen a mozgatórugókhoz, az indítékokig. Talán az antihős táplálja azt a hitemet is, hogy a szíve mélyén és a maga módján mindenki hős…  :)

  A tipikus hős megmaradt annak a jó fiúnak, akinek megtanultunk drukkolni gyerekként, és még hittük, hogy valaki csak jó gyerek lehet, vagy csak rossz (mi is) és ezzel a két szóval mindent elmondtunk valakiről. Az antihős mer rossz fiú lenni, és így a tette és a gondolkodása ráveszi az olvasót arra, hogy nehéz kérdéseket tegyen fel magának.

  Az antihős valójában azt mutatja meg, hogy a társadalom mennyire ambivalens és felszínes a saját erkölcsi rendjével.

  A tipikus hős, aki mindig szalad, hogy megmentse a helyzetet, vagy az őrá szorulókat, kiszámítható. Talán picit fontoskodó is? Az antihős nem kéri, hogy függjünk tőle, nem ígéri, hogy megszabadít, és döntései kiszámíthatatlanok. Nem tudom, megmenti-e a helyzetet, vagy éppen a helyzet menti meg őt. Bárhogyan is dönt, annak értelmes oka és gyökere van.

A hős azért cselekszik, mert hős. Ez a szerepe, neki így kell cselekednie a Nagy, Örök Forgatókönyv szerint. Ő jó, és kész. De az antihős vajon miért cselekszik, és hogyan jut el odáig? Ez azért egy picit izgalmasabb. :)