Gonosz nők

A Trónok harcának ötödik évadából számomra a női karakterek fejlődése volt a legérdekesebb: Ellaria ereje, az elvakult Arya, a tanuló Daenerys, Brienne kitartása, Cersei meztelensége, Melisandre kétes és mégis félelmetes szerepe, és Sansa is végre kezébe veszi a sorsát. Bár nagyjából mindenki függővégben maradt, még Jon Snow is, mégis igazi kíváncsiságot egyedül Cersei kapcsán érzek. Mit fog tenni? Látni akarom! Legyőzés, megalázás, sebezhetőség. Sajnálat? Eddig azt hittem, ő az a gonosz néni, akit utálni kell és ennyi. Na, várjunk csak. Mikor is sajnáltam utoljára gonosz női szereplőt? Lehet, hogy úgy kábé… soha?

Általános elv lett, hogy hagyjuk már az ősrégi dualizmust a negatív karakterek kapcsán is, merthogy nekik is árnyaltaknak kell lenniük, akik nem egyszerűen „gonoszok, mert csak”. Ám valamiért a „női archetípusok elgonoszodott szerepekben” túl mélyen bennünk élnek tudattalanul is, és sokszor fel sem merül bennünk az, hogy ők is mennyire komplexek lehetnének. Én sajnos rászorulok arra, hogy ezt végiggondoljam, mert majd szeretném rendesebben kibontani az ilyen szereplőimet... :)

Utoljára Neil Gaiman Ursula Monktonja volt számomra olyan női gonosz, akit jól sikerültnek éreztem. Most, hogy így utólag ilyen szempontból jobban belegondolok, ledöbbent, hogy ő is a gonoszság megtestesítőjeként volt jelen a történetben. Igen ám, de ott működött. Miért is? Talán mert egy gyerek élményeiben veszünk részt, az ő nézőpontjában vagyunk. A gyerek pedig így éli meg a világot, így látja az embereket: jók és gonoszak. A kérdés az, hogy felnőttként észrevesszük-e az árnyalatokat…

Korán megtanuljuk, hogy egy női szereplő csak jó vagy csak gonosz. Azt is megtanuljuk, hogy ha egy nő kezében hatalom van, akkor az veszélyes. Éva a prototípus, az első nő, aki mindenért hibás. Aztán felnövünk a mesebeli mostohákon, belealszunk esténként a Szívkirálynők és a Hókirálynők sorába, ráadásul Disney is gonoszul felvihogó női figurákkal ismertet meg. A jó kislány vs. rossz kislány felszínessége a tini sztorikban is folytatódik a népszerű, de gonosz és buta pompomlány és a népszerűtlen, de kedves és önzetlen lány kliséjében. Később a telenovellák ármánykodó hősnőiben találkozhatunk velük, netán a marveli karakterek közt. Mindenik ugyanarról szól: amikor egy nő gonosz, akkor Gonosz. Nagyon az. Egy nagy bitch. Azóta is hízik az igazságérzetünk, ha például egy film végén a női antagonista nagyon csúnyán kipurcan. Egy túlélő gonosz férfi még elmegy, akár antihőssé avanzsálódhat, és a rosszassága még macsóvá is teszi őt. De egy gonosz nő nem maradhat életben. Talán még emlékszünk a Macskanőben Sharon Stone fináléjára, aki bár nehezen, de nagyon, nagyon meghal. Esetleg az új Dreddben Ma-Ma halálára?

Felnőttként miért szeretünk hinni még mindig a gonosz, mert csak nőben? Talán mert az élet is egy nézőpont, ugye. Ránézünk egy nőre, és megállapítjuk, hogy ő melyik típus: a lenőtt hajú háziasszony vs. elegáns üzletasszony, dögös díva vs. szűzies szende. Ha még specifikusabbak akarunk lenni, mert „több ismeret” birtokában érezzük magunkat, akkor például jó anya vs. rossz anya (csak bele kell hallgatni a játszótéren beszélgető anyukák lelkes versengésébe, hogy kinek ügyesebb a babája).

A nők tényleg nagyon gonoszak tudnak lenni, és főként egymáshoz. Még akkor is, amikor jó kislányoknak látszanak. A perfekcionista anyuka, az irigy barátnő, a rivalizáló lánytestvér, a pletykás szomszédasszony, az irgalmatlan főnökasszony, a kurva másik nő – kész típusok.  A mi nézőpontunktól függ, hogy kik ők. Ez egészen emberi, normális – mondhatnánk. De vajon íróként érdemes-e ebbe beleragadni? Vagy inkább gondoljuk végig azt, hogy egy tulajdonság nem csak negatív, hanem pozitív vonatkozásokat is eredményez? Meg aztán: aki reggel egyenes, délután lehet rafinált egy másik helyzetben és fordítva, aki irányításmániás, később laza, jópofa barát. Az üzletasszony vasárnap reggel lenőtt hajú háziasszony, a pletykás szomszédasszony éppen kiváló anyuka, az irigy barátnő valakinek a szeretőn gondoskodó lánya. És hogy annak a kurva másik nőnek valójában nehéz élete volt, és megtanulta mik az értékei, és hogyan küzdjön meg az életben mindenért.

Nem, nem arról van szó, hogy a nők gonoszabbak tudnak lenni, mint más lények és nemek. Inkább arról, hogy rájuk nézve csak a fekete vagy fehér van megengedve. Szeretünk megmaradni az archetípusok biztonságos felszínén, legyen az a főnökasszony, a femme fatale, a bosszúálló vagy a pszichopata. De bárhogy is takarózzunk a nézőponttal ezúttal, az árnyaltság hiányára nem szolgál magyarázattal. Infantilis.

Mindig szerettem volna többet megérteni Cersei karakteréből, valahogy többet vártam el motiváció terén. Most ez egy kicsit úgy rendeződött. :) 

Lehet, hogy ugyanaz a hatalomvágy mozgatja, ami sok más gonosz női karaktereket is veszélyessé tesz, de egy ő szemszögéből mesélt történetben tuti hősnő. Megmutatta azt is, hogy egy nő önmagához tud a leggonoszabb lenni. Főleg, amikor hatalmat csúsztat olyanok kezébe, akik „lemezteleníthetik” őt… És amikor következőkor ölni fog, hogy megtartsa saját kezében a hatalmat, már nemcsak egy elvakult Gonosz, hanem egy ember, akinek története van.