Augusztusban
olvastam Anne Rice felszólalását a cenzúra ellen, amit a politikai korrektség szül
manapság. Akkor még nem gondolkodtam el azon, hogy én hogyan is állok hozzá
ehhez az írásaimban, de aztán szóltak, hogy ez a körblogolás következő témája. :)
Azt
hiszem, muszáj beszélni erről a témáról egy olyan korban, amelyik át akarja
írni a klasszikus irodalmat a politikai korrektség jegyében. A Tom Sawyerben ki
akarja cserélni a néger szót, az állatvédők miatt pedig átírná Orwell
Állatfarmját. Állítólag már a disznók sem maradhatnak benne, mert sértik
bizonyos embercsoportok vallási meggyőződését.
A politikai korrektség (PC) ugye olyan „nyelvezetet, politikát, viselkedést,
eszmét, gondolkodást jelöl, amely igyekszik minimalizálni az egyes vallási,
etnikai, kulturális vagy egyéb közösségek megsértését.” (Wikipedia) A PC szerintem
alapvetően pozitív dolog, hiszen olyan világot szeretnénk, amelyikben az
emberek és a különféle embercsoportok szokásaik, véleménykülönbségeik ellenére
is tisztelik egymást. Felemelő érzés és gazdagító tapasztalat ilyesmit megélni a mindennapi életben.
Az irodalomnak és a művészetnek pedig különösen küldetése a világot szépítő-építő
üzenet, a másság megértése, megmutatása, megszerettetése, az empátia fejlesztése.
Gyakorlati síkon mégis gondunk támadhat a PC-vel, hiszen ahogyan a mindennapi
élet is bizonyítja, néha minden jó szándékunk ellenére sértünk meg másokat. Az
elmúlt hetekben annak lehettünk tanúi, hogy egy pitbull tulajdonost is könnyű vérig sérteni egyetlen játékos versikével. Sohasem tudhatja hát az alkotó hogy lesz-e
valaki, akit megsért a gondolataival vagy az ábrázolásmódjával, különösen ma,
amikor az emberek többsége érdemi, ideológiai, provokatív vitákra képtelen,
csak címkézni és megbélyegezni tud. Vajon meg lehet-e felelni a politikai
korrektségnek egy olyan korban, amikor minden véleményt egyre többen személyesnek
élnek meg, akár a költő az időjárást? És egyáltalán mit jelent a „megsérteni”
szó akkor, amikor nagyon sokan úgy reagálnak az eltérő elvekre és nézőpontokra,
mintha életre szóló trauma érné őket?
Mennyire korlátozza a PC a szólásszabadságot?
Mennyire terrorizálja a művészetet? Hiszen ha már egy pitbullról sem írhat a
költő az „ügyes kutyuli”-n kívül kreatívabbat, játékosabbat, (hogy humorosat ne
is említsek) akkor rosszabb korban élünk cenzúra szempontjából, mint a
kommunizmus. Csak alattomosabbak a keretek…
Fontosabbá válhat-e sztorizgatás közben a
korszellem sminkje, mint az irodalmi minőség? Elvégre az érzékeny témák hátán
politikai korrektséggel jól fel is lehet mászni, nem csak lecsúszni. Sminknek
azért nevezem, mert a cigány átírása romára nem oldja meg a társadalmi problémákat,
és attól, hogy a malackát Ön-nek hívjuk, még bánhatunk vele disznóként. Korszellemének
pedig azért gondolom, mert ami ma politikailag korrekt, az nem biztos, hogy
húsz-harminc év múlva is az, ahogyan visszafele sem működik. Egy náci katonának
más volt a PC viselkedés, más egy rabszolgatartónak, más egy muszlimnak, sőt,
más egy múlt századi feministának is, mint egy mainak.
A politikai korrektség sajnos egy-egy olvasót odáig vezet,
hogy azokat az írókat és könyveket, amelyek nem felelnek meg az ő szűk
világképének, kirekeszti, megbélyegzi. Gyakran találkozni fiatal olvasóknál
azzal a hozzáállással, hogy mivel a regényszereplő nem az ő értékrendszere
szerint gondolkodik, szidalmazni kezdi a regényt, esetleg hadjáratot indít az
író ellen a neten. Még bojkott is válhat belőle, mert a szerző viták helyett
csak bulvár szintű botrányokat kap. A szociális hálózatokon lejáratják, megfenyegetik
még az édesanyukáját is, leköpik, és sosem lesz többé Író. Pedig lehet, hogy
csak annyit tett, hogy a roma helyett azt írta véletlenül az egyik sorban,
hogy cigány. (Vicces, hogy a cigány, roma, cigány sógorom nem akadna ezen fenn,
és valószínűleg azt érezné sértően távolságtartó kivagyiságnak, ha romázni
kezdeném a rokonait.) Érdekes, hogy ilyenkor az olvasói magatartás paradox módon
pont a saját politikai korrektséget valló elvének mond ellen. Nem azt látom
gondnak, hogy olvasáskor valaki csak a saját világképével, önmagával akar
találkozni, hanem azt, ha minden mást ócsárol, lecsillagoz ilyen alapon,
ahelyett, hogy simán visszarakná a polcra azzal a gondolattal, hogy azt nem
neki írták. (miért kellene minden író neki írjon?) Olvasóként inkorrekt
elvárás tőlünk, hogy minden szereplő úgy lássa a világot, ahogyan mi, vagy
olyan értékekről szóljon az élete, amikben mi hiszünk. Nem azért (is) olvasunk,
hogy megértsünk másokat, akik nem mi vagyunk?
A szituációkban hiszek, a rubrikák kitöltésével egyre nagyobb gondban vagyok, ahogyan öregszem. Amíg egy-egy
életszituációban nem látom, hogyan reagálok, addig aligha számít, mit hiszek arról,
hogy mit hiszek. :) Így vagyok hát egyszerre feminista is, meg nem is,
helyzettől függően. Nem gondolom azt, hogy minden regénybeli hősnő akkor erős
és píszí meg minden, ha önmagát egy férfiak nélkül megvalósító, és egyedül
harcoló Katniss. Erősnek tartom az otthonülő anyukákat, vagy a nőt, akinek a
fizetése nem elég gyerekei vacsorájára, és ezért esténként rúdtáncozik valahol.
Erősnek tartom a nőt, aki tíz éve az ágyban fekvő szüleit gondozza, és ezért
lemondta az iskolaigazgatói állást. Erősnek tartom a nőt, aki mer tanácsot
kérni, segítséget elfogadni egy férfitól, sőt, mer rátámaszkodni, vagy aki
akkor érzi magát a helyén, amikor este a párja vállára dől. Különbözőképpen
vagyunk erősek különböző helyeken is időkben. Ahogyan az élet, úgy az irodalom
is szituációkról szól, egyénekről, egyedi történetekről, és nem ideológiákról
vagy elvekről.
Egy időben azt hittem, hogy azért nem szeretem a szőke nős, rendőrös, zsidós
vicceket, mert bajom van a sztereotipizálással. Aztán elég sokáig röhögtem Trevor Noah dumáin, hogy rájöjjek, azzal van gondom, ha a
sztereotípiák szülik a helyzeteket, és nem fordítva. :)
Hiszem, hogy egy írónak őszintének kell lennie, ugyanakkor minden témához alázattal kell nyúlnia, és azzal a fajta nyitottsággal, amelyik tudja, hogy minden éremnek két oldala van.
A félreérthetőséget, a felesleges hangsúlyokat el
kell kerülni a történet fő érdekében, viszont túlságosan vigyázni nem szabad,
mert az a fajta hozzáállás sztereotip karaktereket hoz létre, és a píszínk durván
megnyesegeti a kreativitásunkat.
Megígérni nem tudom, hogy politikailag korrekt
leszek mindig az írásaimban, és soha egyik bandát sem sértem meg a
kitalációimmal, mert egyrészt sosem tudhatom, hogy egyes olvasók a PC-t
mennyire tágan értelmezik, mennyire érzékenyek. Néha az az érzésem, hogy a világgal és benne az emberrel
alapvetően talán csak egyetlen gond van: túl komolyan veszi magát. :) Másrészt… én jókislány vagyok, :P de a szereplőim néha annyi mindenre képesek... :)
Mások bejegyzései a témában:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése