Olvastam: LoveStar és A fehér király

Idén nyáron kevesebb regényt olvastam, mint általában, mert másfajta könyvekhez volt kedvem. Valahogy nem igazán akartam beleveszni más világokba. Persze, a dologban az is benne van, hogy pár regényt letettem már az elején. Fogalmam sincs azért történt-e így, mert nem volt hozzájuk elég türelmem, vagy mert nem voltak elég jók. Valószínűleg csupán rosszkor találkoztam azokkal a történetekkel. Ám van két regény, ami élmény volt. Ez most egészen szubjektív olvasónapló lesz. :)

Egyik olvasásélményemet a LoveStar (Andri Snaer Magnason) nyújtotta. Ezt a könyvet nagyon rég kinéztem a fülszövege alapján, nagyon szerettem volna elolvasni. Nos, kicsit szokatlan, egyedi regény volt mind hangulatilag, mind történetvezetés szempontjából. (látszik, nem amerikai) A sziporkázóan vad ötletparádék engem teljesen lenyűgöztek. Azt hiszem, megtanultam értékelni az eredetiséget és az egyedi ötleteket, akár szerethető karakterek árán is.

   A regény számomra egyszerre volt abszurd, szürreális és mégis totál reális. Az ember ma sokszor valóban csak reklámeszköz, a szerelemre pedig kész iparágak épültek. :) Az utóbbi időben két emberrel is beszélgettem arról, hogy léteznek-e vagy nem léteznek soulmate-k, igazik, lélektársak, nagy Ő-k, Istentől rendelt társak, satöbbiek. Milyen érdekes volt látni most ebben a regényben, nemcsak azt, hogy az emberek hitére üzletágat lehet felépíteni, hanem azt is, hogy mennyire abszurd elképzelés ez a soulmate teória. Szeretjük hinni, hogy ha boldogok vagyunk a párunkkal, akkor megtaláltuk a Zigazit, ha meg nem jött össze, akár kicsit is, akkor simán csak arról van szó, hogy nem találtuk meg az Ő-t. Tehát nem attól függ, hogy mi milyenek vagyunk, mit teszünk, hogyan szeretünk. Abba már kevésbé gondolunk bele, hogy ha tényleg mindenkinek létezik valahol egy soulmate, akkor miért ne lehetne egyszerűen kikalkulálni. Ennél nagyobb dolgokat is véghezvitt már a technológia. :) Nos, Magnason belegondolt. Zseniálisan.

Másik olvasásélményemet Dragomán Görgy A fehér király című könyve nyújtotta. Azon gondolkodom, hogy randomszerűen esett-e rá a választásom, vagy a tudat alatt ezt is rég kinéztem, de nem tudom. Mindenesetre a regény startból beszippantott, foglyul ejtett, és egyetlen oldal erejéig sem engedett el. Ennek több oka is volt…

  Olvasói lelkem erősen érzékeny a gyermekszemszögekre, amióta csak elolvastam először a Ne bántsátok a feketerigót. Ez a nézőpont, esküszöm, hangulatilag mindig a legtökéletesebb olvasmányt képes nyújtani. Mindemellett imádtam Dragomán György „és akkor”-mesélői stílusát, azt, ahogyan fűzte, ööö… akarom mondani elegánsan egymás után bedobálta az eseményeket, szereplőket, tapasztotta egymáshoz az apró mozzanatokat, a képeket. Végre éreztem olyant, amit elég rég csak keresek: szórakoztatnak. Érdekes, hogy ezt egy szépirodalmi könyvtől, és nem egy szórakoztató zsánerű regénytől kaptam meg. :)

  Semmi írástechnikai manőver vagy hangsúlyozás nem kellett ahhoz, hogy az író többször megnevettessen. Egyszer meg is siratott, de akkor nagyon. És emlékeket hívott elő bennem, mivel számomra elég sok ismerős hangulat, helyzet, és ismerős embertípusok bukkantak fel. Én is a kommunizmusban voltam gyerek, és élénk emlékképeim vannak. Mi is sokat játszottunk kint a blokkok között, és emlékszem az emberek akkori gondolkodására, észjárására, szóhasználataira, a sorban állásokra. Igaz, én csak szép gyermekkorral számolok, és ezt a mikro dolgok mikénti megélése határozta meg, korántsem a keretek. Az, hogy jegyre adtak adagolva az üres üzletekben mindent, hogy hosszú sort kellett állni minden nap a tejért, hogy a tévében csak szombaton háromkor volt rajzfilm, vagy hogy csak karácsonykor ettünk narancsot, töknormális volt és magától értetődő. Jól éltük meg. Nem tudtuk, hogy másképp is lehetne. No meg ott volt a sok kinti játék, a falusi nyaralások, a vígjátékba is beleillő tengerparti kalandjaink. Nekünk, gyerekeknek, ezek számítottak, és nem az, hogy nincs sajtószabadság. De még a legkritikusabb nap kapcsán sem a félelem jut eszembe, hanem inkább az, hogy „valami történik, valami igazán izgalmas”. Sosem felejtem el a karácsonyi cukorka ízét, amit a szüleink elővettek a forradalomkor. Amikor a világ kifordult a sarkából, és jöttek a hírek, hogy „lőnek”, nekünk a legmeghatározóbb élmény az volt, hogy nem kell várnunk karácsonyig a finomságra. Aztán felöltöztünk, mert édesanyám arra gondolt, ha az állomást netán megszállják a katonák (a közelben laktunk) akkor jobb, ha megyünk keresztanyámék lakónegyede felé. Arra kért, hogy csak azt vigyük magunkkal, ami a kabátzsebünkbe belefér. Akkor kellett először döntenem arról, hogy mi számomra a legfontosabb… :))

  Csak egyetlen rossz örökséget zsebeltem be abból a korból, egy dolgot utáltam, és ez a mindennapos áramkimaradás volt. Nem mindig volt petróleumlámpa-fény és családi hangulat, így elég sokszor ültem egyedül a sötétben. (Micsoda irónia most az nekem, hogy édesapám olyankor épp a sakk-karrierjét egyengette) Csak azt akarom mondani, hogy a téli délutánok és esték piszokul hosszúak tudnak lenni internet nélkül. :))) Csak mondom. Tapasztalat.

  Az ismerőseim, akik akkor gyerekek voltak, jó gyermekkorra emlékeznek, és általában mindenki egyetért abban is, hogy a pufuleti íze jobb volt. Igaz, egyikünknek sem vitte el a rendszer az apukáját… Lehet, hogy a kisemberek a kisvárosokban védettebbek voltak abban a korban, nem kellett annyira vigyázniuk, hogy kinek, hol, mit mondanak, nem tudom. Én valahogy jobban tudok azonosulni azokkal, akik a forradalom után sírtak, szenvedtek, mert csak a változáshoz alkalmazkodni képtelen és ennek következtében lecsúszott ember történetét ismerem.

   Biztosan voltak gyerekek, akiknek elvitték az apját, de ma is vannak, akiknek elviszi a betegség, a munkahely, a drog, a háború, egy másik nő… És az egy gyereknek nem ugyanaz? Ma talán még többen vannak az apátlanul felnövők. Tehát, ha ezt tekintem témának, akkor számomra valójában több a Dragomán-regényben az aktualitás, mint a történelem.

   Egy időben rengeteget olvastam Richard Wurmbrand könyveit. Most, hogy visszagondoltam azokra a könyvekre, és leülepedett bennem A fehér király is, felmerült bennem a kérdés: akkor is világsiker lenne A fehér király, ha nincs benne kommunizmus, hanem csak egy sima apás történet? Nem lehet tudni. De hogy akkor is megérdemelné a világsikert az irodalmi értékei miatt, abban biztos vagyok.

   A fehér király nekem nem lesz kedvenc könyvem „kommunistás” témaként, mivel abban nem éreztem elég erősnek, de a regény irodalmi értékeinek nagy csodálója maradok.

 képforrások: libri.hu, extremtech.com