Sorok mögött: az íróasztal kísértetei

Igaz-e, hogy az író önmagából merít? Beleírtam-e már magamat a szövegeimbe? Felismerek-e erre utaló ismétlődéseket a szereplőkben, helyzetekben, vagy ismételt témákban? Ez a kérdéskör a márciusi körblogolás témája.

Szerintem minden író önmagából merít, akaratlanul is. A tudatalattijából felfakadó dolgok a személyiségéről, élettapasztalatairól, világlátásáról árulkodnak. Még akkor is, ha nem egy szépirodalmi kötetet, életrajzot, saját tapasztalatra épített sztorit vagy verset ír, hanem csak egy James Bond-fanfictiont, aminek nincs mélyebb jelentése, sem önmegvalósító, neadjisten világmegváltó jelentősége. Persze, az írók merítenek az olvasmányaikból, a filmekből, hírekből és tudományos cikkekből, utcán látott, hallott dolgokból, puszta képzeletükből, de hogy miért pont bizonyos témákat tartanak fontosnak, és miért pont bizonyos főszereplőkkel dolgoznak, annak nagyon sok köze van az író személyiségéhez. Én kétféle önmagunkból való merítést látok. (egyik nem zárja ki a másikat)

1. Inspirálódás és álmodás

   Ez az a merítés, amikor az írónak a történetébe beleszivárog egy-egy élménye, érzése, emléke, vicces vagy szomorú szituációja, párbeszédfoszlánya, világnézete. A szereplőkben is meg-megjelenik egy-egy jellemvonása vagy szokása. Ez szerintem teljesen normális és rendben van. A beszivárgás sikerét úgyis az dönti el, hogy az író mennyire tud akár eltávolodás árán is kreatív lenni ezekkel a részletekkel, hogyan használja fel az életéből behulló morzsákat. Össze tudja-e ezeket keverni úgy, hogy a történetben minden összeérjen, és hogy az egész ne őróla szóljon, hanem valami sokkal többről, egy egészen új, és egyben univerzális dolog süljön ki belőle?

   
  Ez a beszivárgás úgy is működhet, ahogyan az éjszakai álmaink, amikor a tudatalattink bizarr képeket mutogat, morbid szituációkba visz, és olyan emberekkel találkozunk, akik harminc éve eszünkbe sem jutottak. Az elsőre összefüggéstelennek tűnő álomképeknek jelentésük lehet, de ha kölcsönadnánk azokat másoknak egy éjszakára, másképp értelmeznék, mert mások az emlékeik és az érzéseik az adott elemek kapcsán. Valahogy egy regény beszivárgott motívumai és elemei is így működhetnek. Lehet, hogy az életre kelő főszereplő fák a nagyszüleimet jelképezik, lehet, hogy a macsó férfihős valójában egy vállas világnézetet képvisel, és lehet, hogy az apokaliptikus táj a lerombolt épületeivel nem arról árulkodik, hogy félek a világvégétől, hanem hogy az életem romokban áll, mert éppen egy szakítás vagy gyász után vagyok. De persze az is lehet, hogy simán csak a pesszimista jövőképemet járom körül, annyira aggódom a klímaváltozás miatt. Kell tudnia az olvasónak, hogy mi minek az árnyéka az íróasztal mögött? Szerintem nem. Sőt, magának az írónak sem kell tudatosítani ezeket ahhoz, hogy a műve élvezhető, kiváló legyen. Az a fontos, hogy a merítései hogyan integrálódnak.

2. Identitás és álmodozás

  Lehet úgy is meríteni önmagunkból, hogy belakjuk az egész történetet. Ilyenkor nem arról van szó, hogy beszivárog a történetbe egy-egy élményünk, érzésünk, szituációnk, látásmódunk vagy jellemvonásunk, hanem egyenesen beleálmodjuk magunkat a szereplőbe, az ideális énünket keltjük életre általa. Gyakran a rendes, tökéletes Mary Sue így születik, és a romantikus férfihősöknek is ilyenkor az a rendeltetésük, hogy megtestesítsék az ideális pasit, akit szeretnénk magunknak. Az írónak ilyenkor minden regényében a női szereplő ugyanolyan, csak más a név, és a férfiak is... nos, elég egyformán viselkednek. Az író persze ezt nem úgy éli meg, hogy saját személyiségének az idealizált verziója van piedesztálra emelve, hiszen nem egy tudatosított dolog. De amikor például kritizálják a szereplőjét, akkor kilóghat a lóláb. Vérig sértődik, mert személyét illető kritikaként éli meg. Az is erre utaló jel lehet, ha a szereplőnek ugyanaz a hobbija, mint az írónak, ugyanaz a kedvenc zenéje, a könyve, az étele, a cipőmárkája. Előfordulhat, hogy sekélyesre sikerül a karakterábrázolás, hiszen önmagát ismeri eléggé, nem kell annyira beleásnia és kibontania, elég ha kinyilatkoztatja, hogy mi a kedvenc virága. Csakhogy nem biztos, az olvasónak is ugyanolyan izgalmas egy ilyen kaland, mint az írónak, amikor írja. :)

  Szintén bajos a merítés, amikor a szereplő csak az író világnézetének a szócsöve, és minden ennek rendelődik alá. (ilyen szereplők sorsát egyszer én is nagyon egyenes háttal írtam meg) :)
  Ezekkel a merítésekkel az a legnagyobb gond, hogy limitálnak.

  
   A merítések kapcsán azt hiszem, a szereplők nem lehetnek okosabbak, mint a szerzőjük, humorérzékük is aligha lehet kifinomultabb, és az író lelki rákfenéi is bizony beszivárognak a történetbe. Például amikor a romantikus szerzőnő egy bántalmazó kapcsolatot úgy ír meg, mintha az a fiatalok számára követendő, egészséges szerelmi viszony lenne, és halálig boldogító. Írni bármit szabad, a legelmebetegebb dolgokat is magasba lehet emelni, ha az szórakoztat. De ha a publikálás is szóba kerül, akkor felelősség is.
  Vannak olyan témák, ahol fontos lehet a személyiségfejlődés és az élettapasztalat, de talán még fontosabb az a képesség, hogy mennyire tudunk megérteni tőlünk különböző embereket és szempontokat, mennyire képlékenyen tudunk a személyiségünktől eltérő karakterek bőrébe bújni.

 

Hogyan állok én a merítésekkel? Legalábbis mit gondolok arról, hogy hogyan állok, mert ki tudja, mennyi mindent nem tudatosítottam még. :) A témáimba túlságosan nem megyek most bele, mert a múltkor már volt ennek kapcsán egy bejegyzés. A lényeg, hogy amikor írtam az Alkonyőrzőket, abszolút nem volt tudatos, hogy mi miért kerül bele, mit honnan rántok elő. Én csak szórakozni akartam a szituációk kreálásával, és egy minden részletében kitalált történetet írtam, amit olyasmik ihlettek, mint a Szép új világ, a Gattaca meg Az ember gyermeke. A szereplők pedig még nem születtek meg, majd csak százkilenc év múlva... :)

  Karakterek terén valószínűleg bármelyik írásomban előfordulhat, hogy egyiknek-másiknak van olyan jellemvonása vagy eszmefuttatása, amit tőlem lopott, de ez sem tudatosan kerül bele. Néha előfordul, hogy adott reakcióknál érzem, hogy olyan ismerősek. De lehet, hogy ezek általánosak, mindenki más is volt már hasonló helyzetben, és viselkedett, gondolkodott, érzett ugyanúgy. Én például olvasóként még mindig meglepődöm, mert sok specifikus helyzetről azt hiszem, hogy csak én élem meg úgy, aztán egyik-másik író szavakba önti, mint valamit, ami totál normális és emberi. :)

  Ugyanakkor azt is átélem sokszor, hogy a szereplőim helyzetében én másképp cselekednék, és adott kérdésekről mást is vallok. Talán épp ezért szórakoztató kihívás a bőrükbe bújva beszélni, gondolkodni? (egyébként sokszor voltam már úgy, hogy miután kikeltem a nézőpontjukból, másképp láttam adott dolgokat, kicsit megváltoztam.)

  A karakterek alakjához engem alapvetően filmek szoktak inspirálni, de ugyanígy megihletnek találkozások is. (közeli ismerősök mondjuk nem, de mindenki más távolról félhet jó forrás lehet) Például a most készülő regényemnél azt tapasztalom, hogy a szereplőgárda felét olyan valós emberek inspirálták, akik valamilyen módon az életemben megfordultak. Nem feltétlenül a személyiségük és kinézetük szolgált alapként, hanem egy-egy aspektusuk, hatásuk, amit persze jól felnagyítottam. Nem! Senkinek egy szót se arról, hogy melyik szereplők ezek. Évekkel ezelőtt egyszer valakinek elmondtam, hogy mennyire hasonlít minden tekintetben az egyik szereplőmre (Annyira lelkesített, hogy tényleg létezik, akit én már megírtam! - ugyanis sehol sem volt ő, amikor a történet keletkezett.  :) ) és később komoly arccal megkérdezte: "na, mikor lesz kiadva a könyv, amit rólam írtál?" :) Gondolom, ez még jó eset. Fontos lehet: sose valljatok be semmit. :)
  A valóságban nálam nagy a kikopás, nemcsak hogy bosszúságok süllyednek le egy félperc alatt  és csalódások válnak lényegtelenné elég hamar, de fontos emlékek is szoktak törlődni, olyanok, amiken a még emlékező családtagok is csodálkoznak, hogy lehet olyan incidenseket totál elfelejteni. A helyükre meg másvalamik kerülhetnek, amikről már nem is tudom, hogy csak színezés. Írásban még inkább tudnak keveredni a fiktív és valós dolgok, és elég furán és szétválaszthatatlanul olvadnak egymásba. A nap végén mindent egyformán és egy egészként élek meg, konkrétumokkal ezért is nem tudom gazdagítani a posztot. :) Majd ha a felejtések dacára egyszer mégis életrajzírást követek el, abban megpróbálom, hogy egyetlen szereplőt vagy jelenetet sem hazudok. :)
   Akik nagyon ismernek, azok sem kell rájöjjenek a regényemben egy-egy elem, motívum forrására, főleg, hogy esetenként az csak nekem számít óriásinak, a történet szempontjából jelentéktelen apróság. Maximum elvétve felismerni vélhetnek a szereplők egy-két gondjában vagy hibájában, bár ezt is kétlem, már csak azért, mert a férjem is például mindig meghökken: "ezt... ezt te írtad?" (ijesztően idegen. Lehet, hogy még titokban sem olvas, annyira fél?) :))
  De persze, az is lehet, sokkal egocentrikusabbak és átlátszóbbak az írásaim, mint ahogyan gondolom. Elvégre amatőr vagyok még.

 

   Minden író vágya, hogy az olvasó saját élményt szerezzen a történetéből. Szörnyű lenne, ha a regényem olvasásakor az emberek belém botlanának, boncoló kés alá fektetnék az álomképeimet, és ezért nem kelhetnének életre a szereplők. Lökött darabjaira essen szét, amit gondosan összerakosgattam?

   Ugyanaz a történet lehet mindenkinek más-más kaland, és ez így van jól. A könyv legyen az olvasóé, az íróasztal kísérteteivel együtt maradjon az íróé, odavalók, ahová az éjjeli álmai.

 A mesék nem a szerzőről, hanem mindig is rólad szóltak, a hallgatóról, az olvasóról. Te vagy bennük ezer és ezer formában.
   

A többiek bejegyzései a témában:
Demi Kirschner
Gaura Ágnes
On Sai
Puska Veronika