4 dolog, ami megragadta a figyelmemet ebben a hónapban

…és nem engedte el

1. Film: Synchronicity

Egyre jobban odavagyok az ilyen kis sci-fi filmekért, amelyek pár szereplő dilemmájára fókuszálnak világmentések helyett. Mintha csak egy kis szobában zajlanának nagy országúti és bolygóközi durranások helyett, mégis annál mélyebb, nyitottabb kérdéseket tesznek fel, és sokkal nagyobb kanyarokat képesek bevenni a választott témáikon belül, mint a hájpolt sci-fik.
   A Synchronicity-re a témája miatt esett a választásom, elsőre mégis leginkább a hangulata fogott meg. Meg persze a rövid hajú, különös Brianne Davis, aki annyira tökéletes sci-fi hősnő, bármi lehetne belőle. :) Aztán a film nagyon sokáig még ott körözött a gondolataimban, mert rájöttem, hogy én tulajdonképpen szinte semmit sem értettem belőle. :) Beterveztem hát, hogy újranézem, mindenképpen meg akarom érteni a történéseket minden részletében.

2.  Zene: Faded  

 Rengeteg zenét hallgattam ebben a hónapban is, és ezúttal szociális módban is. Még cigánybuliban is voltam, bár tegyük hozzá, hogy sikerült félig rockbulira változtatni, így tombolthattam is, nemcsak roptam. :)
Ami viszont igazán nagy élmény volt, hogy egy barátom utazott elég messziről idáig, csak azért, hogy egy nagy autózós zenehallgatással ajándékozzon meg. :)

   Leginkább mégis az írásra való hangolódás közben hallgatott zenék hagytak nyomot bennem. Jó pár napja a Runaway train-t hallgatom, talán mert épp az eltűnő emberek szálának a bonyolítása pörög a fejemben.

  Ami heteken át kocsikázni vitt regénybeli jelenetekbe, az Alan Walker Faded darabja volt, és szerintem ebben a videónak is sok szerep juthatott az elején.

 

3. Cikk: BrainTraining: How to Stay Focused and Stop Multitasking

   Kezdem egyre tudatosabban felfogni, hogy nekem a multitasking nem tesz jót (nem is értem, hogy régen, amikor a gyerekek még kicsik voltak, hogyan tudtam működni) ahogyan sokszor a netközelség is káros. Már nem gondolom, arról van szó, hogy túl sok időt elvesz a kényszeres email és facebook nyitogatás, (abba bele is halnék, ha még különféle városbeli rendezvényekre, összejövetelekre is rendszerint futkosnék, vagy ha csak nyomon követném is, hogy mikor mi hol történik) inkább az infóözönről, ami szembeömlik, mint egy rendetlenül telezsúfolt szekrény tartalma az ajtó kinyitásakor. Az én elmémnek valahogy másképp működik jól a világ, talán mert egy régi kor gyermeke vagyok, vagy remete alapanyag?

  Elég gyakran csak akkor érzem sikeresnek a tevékenységeimet, ha belefeledkezhetem hosszú órákra, és ha csak arra fókuszálok. Legyen ez akár az írás, akár egy séta. A fókuszálás feltölt energiával, a kapkodó figyelés pedig nagyon leszívja az agyamat. Sőt, amióta többször olvasok hírfolyamot és cikket, mint könyvet, kevesebb türelmem van a regényekhez, nehezebb belemerülni úgy istenigazából a történetbe. 
    Néha elképzelem, milyen szörnyű lesz, amikor a net esetleg a fejünkben lesz, és folytonos összeköttetésben élünk, mindig napirenden leszünk minden történéssel, és az információk csak úgy áramlanak a fejünkbe, hogy szociálisak, meg okosak is legyünk (mostanra rájöttem a szűrés csak egy mítosz, egy jóakaratú, de reménytelenül sántító bácsi) De aztán szétnézek, meg befelé is szétnézek, és rájövök, hogy tulajdonképpen… már ezt éljük. Úgyhogy ezt a témára ügyesen rátapintó cikket kinyomtattam, még rá-ránézek, bár azt még nem tudom, mi segítene tudatosabbnak lenni szervezési téren.

3. Könyv: Michio Kaku: Hipertér

   A Párhuzamos világokat tavaly olvastam, bár akkor a közepe körül feladtam. Idén év elején újból nekifutamodtam, és sikerült befejezni, ezt követte most a Hipertér.   
  Kíváncsi voltam feladom-e ezt is a közepe körül első olvasásra. A Planck-részecskéknél kicsit elbizonytalanodtam, vacilláltam azon, hogy ha ennyi mindent nem értek, akkor miért is olvasom. :) Végül mégis kitartottam, és hát nagyon megérte. Épp akkor olvastam Ray Kurzweillel egy interjút, amikor Kaku könyvében olvastam, hogy az emberiség mennyire lemaradt társadalmi fejlettségben az exponenciális technológiai fejlődés mellett. Úgy éreztem, mint aki elégtételt érezve dörzsölgeti a kezét a háttérben, mert ezt én is így látom, csak még nem láttam megfogalmazva. Szerintem is szörnyen primitíven élünk és gondolkodunk és szerveződünk társadalmilag ahhoz, hogy a technológiai fejlődésünkkel úgy tudjunk élni, hogy ne kinyírjuk egymást magunkat. Ray Kurzweil sosem volt szimpatikus, éppen azért, mert ezt (is) mintha mellőzné. Egy rendkívüli és kiváló elme, érdekesen gondolkodik, alapvetően jók a törekvései, de túlzott optimizmusában elfelejt egy csomó faktort számításba venni, és kicsit nekem mindig úgy hangzik, mint aki sokat tud, mégsincs képben.

  
   Elgondolkodtam azon, hogy most valahol én is így vagyok ezzel az íróvá válással, mint az emberiség a fejlődéssel. Kicsit lemaradt a lelkem. Be kell várjam. :) Nem akarom többnek látni az egészet, mint ami, de az is romboló, ha (esetleg épp emiatt) kevesebbnek próbálom nézni. Egy-két perc alatt talán nem lehet kialakítani a stabilitást, az egyensúlyt, :) de amíg nem én vagyok a világegyetem középpontjában, és hipertér is létezik, ez nem is akkora gond. Az is lehet, hogy a lelkemnek kell bevárnia engem, valahol épp az alagút végén ül és unatkozik. :))

4. Dokumentumfilm: Isten nyomában Morgan Freemannel

Morgan Freeman a világ különböző tájaira utazik el, hogy felkutassa a vallások fontos helyeit, megnézze a szokásokat, kérdeződködjön, megfigyeljen, stb. (köszönöm, Mr. Freeman, mert jó mókának tűnik, és éppen nem érek rá, így kicsit olyan, mintha mégis megtenném) Már az első részben tetszett az a távolságtartó tárgyilagosság, de mégis kíváncsi nyitottság, amivel a színész a vallásokhoz és a témákhoz közelített, ahogyan abból a töménytelen sok anyagból ki tudta emelni a lényeges elemeket, és mesterien rakta azokat egymás mellé. Tetszett, ahogyan elősejlettek a közös vonások és törekvések, anélkül, hogy ezeket túlságosan kommentálta volna. Nem tudom, mi fog a sorozat végére kiderülni, remélem, hogy marad ez az attitűd. :)

  Elgondolkodtam azon, hogy mennyire a haláltól való félelem mozgatja az embereket a vallásban, és mennyire egyforma megoldásokat találtak. Kurzweilre visszautalva kétségeim vannak azt illetően, hogy a tudománynak is az lenne a dolga, hogy féljen a haláltól és megoldást találjon rá. Egyik falevél átadja a helyét a másiknak - mi ebben a rossz? Merthogy nem globálisan kellene ezt is látni? :) Az ember fél a haláltól, miközben az sem tudja, hogy az tényleg rossz vagy esetleg éppen jó. Honnan tudjuk egyáltalán, hogy a halál rossz, és hogy azon győzedelmeskedni kell? (csak kérdem) :) Mi van, ha kiiktatjuk, és azzal minden összedől, mint egy kártyavár? Vagy mondjuk belerondítunk ezzel egy olyan dimenzió működésébe, ami miatt a világunk eltorzul. :)

   Közben arra is rájöttem, hogy bár az Alkonyőrzők témája a génmanipuláció, a genokratizmus (van ilyen szó egyáltalán?) paradox módon mégsem a születés a témám, hanem a halál. Írtam gyorsan is egy blogbejegyzést magamnak arról, hogy miért van így, talán majd egyszer felrakom a blogra is.