Őszköszöntő ajánló

1. Egy történet
 

A Genius című film az író, Thomas Wolfe, és a legendás szerkesztő, Maxwell Perkins közös munkáját és barátságát meséli el. Jude Law akkorát játszik az impulzív emberke alakításában, díjazást érdemelne a szerepért. Tetszett, ahogy a történet megmutatja, hogy egy író mennyire önző, hálátlan és önmaga körül forgolódó ember tud lenni. :) Bár Wolfe annyira jó ebben, hogy egészen olyan, mint valami nagyra nőtt gyerek. Mégis szerethető. Főleg amikor dobozokban viteti be a szerkesztőségbe egyetlen kéziratát. :)) Egy igazi álmodozó, akit különlegessé tett az életszeretet, a sorai talán ezért "muzsikáltak".

Maxwell kicsit az ellentéte, és talán ezért is volt szükségük egymásra. A szerkesztő jellemében az ragadott meg leginkább, mennyire le tudott lassulni, hogy odafigyeljen másokra és hallgassa őket. Számára nem ért véget az író felkarolása azzal, hogy a kéziratot kijavította, látta mögötte az embert. Barátként persze, és nem azért akarta őket érteni, hogy valamilyen felsőbbrendűségtől átitatott pszichológiai előnyt szerezzen ebből. Talán inkább mert ennyire szívügye volt az irodalom? Talán mert úgy vallotta, hogy az író felé fordulás a kéziratok felé fordulás is egyben? Apa-típus volt? Szerintem egyszerűen csak azért, mert jó ember volt, bármennyire is kevés magyarázatnak tűnhet ez ma nekünk. Szerettem őt, amikor egy adott ponton kimondta, hogy egy jó szerkesztőben azért mindig ott a félsz, amikor változtat egy kéziraton. Minden szakmai tudás birtokában és irodalomszeretet mellett is így van ez jól, azt hiszem, különben hiányozna a szerkesztőkből az a tisztelet és alázat, ami szükséges ahhoz, hogy kellő felelősségtudattal nyúljanak egy kézirathoz. 

   A film végén kicsit pityeregtem, de az a jól sikerült érzelmesség volt, mint amikor szinte nyomban el is simul a hullám a víz felszínén. Aztán felocsúdva napjainkban... és éppen Le Guin oly fontos beszédébe való friss belebotlás után már csak egy kérdés fogalmazódott meg bennem: lehet, hogy a mai világban itt mi mind csak iparosok vagyunk, és iparosok fúrják-faragják az álmaink is?

2. Csend
 

Nem ajánlok semmi mást, sem zenét, sem könyvet, sem több filmet, sem cikket, sem linket, sem posztot, sem képgyűjteményt, sem írói titkokat nem árulok. Ajánlom az ősz csendjét, és kívánom, hogy a legabuzáltabb, legtámadottabb és legkifosztottabb kincsedet, a figyelmedet, őrizd meg egy kicsit magadnak. :)  El vagyunk temetve a gyorsan váltakozó, villogó képsorok, az agresszív hírfolyamok, a sztárolások, a pózok, a first world problémák, a sok véleményvezér-cikkek, forradalmi blogok, okos kommentek, olcsó mémek és szenzációk, és mások élete utáni leskelődés alatt. Túl sok a duma. Vajon még meg-meg tudjuk hallani időnként a saját belső hangunk?
Mit ad nekünk a csend? Mert amit ad - intellektuálisan és érzelmileg -, valójában azok vagyunk.
 

Ne olvassátok az én blogomat sem! Egy darabig nem blogolok, nem véleményezek semmit, nem spamelek, nem etetek modern ingeréhséget és szűnni nem akaró kattintásmániát, sem az enyémet, sem a másét. :) És bocsássatok meg, ha valaha is úgy írtam, hogy az nem vált a ti kincseteké is. 

Tűnés innen! :) Helyette inkább vegyétek észre, ahogy az őszi fény nyakon önti a fákat, és hogy ami ezt a csillogást lehetővé teszi, az mind láthatatlan. És mind csendben van... 

   Amit egy-két blogbejegyzésem olvasására szánnátok mostanában, azt az időt adjátok oda valakinek. Kérdezzétek meg tőle, hogy van, úgy őszintén és ráérve. 

Lassan szemezgetve egyétek a szőlőt. Szerintetek is ugyanazon a gerezden más-más ízűek a szemek? És ne rontsátok el... ne fotózzátok le se az instagramra, se a facebookra, és postán se küldjétek el a képet senkinek. Ja, azt úgysem.
   Csüngjetek helyette kicsit talán saját belső világotok szépségén, és hagyjátok, hogy ez a szépség táncra perdítsen. A blogolkodásom követése helyett figyeljétek meg azt, hogyan van az élet ráírva az idősődő emberek arcára, vagy üljetek le valahol csak úgy, lélegezzetek mélyeket és egyszerűen, hétköznapian, érezzétek jól magatokat.