Bevallom derekasan, én Leonard Cohen dalaival először egy idegen autójában találkoztam stoppoláskor, talán úgy tizenegy-tizenkét évvel ezelőtt. Addig nem hallgattam őt, mert nem ismertem, legalábbis nem figyeltem fel rá tudatosan. Pont egy olyan időszakban talált rám, amikor a zene volt a gyógyszerem, és kerültem mindent, ami potenciális mondanivaló-veszélyt rejtett magában, és amikor minél semmitmondóbb volt valami, annál biztonságosabbnak éreztem. Ekkor találtak rám a dalai, öleltek magukhoz a sorai, fogalmazott és énekelt ki belőlem mindent. Őszinte látását, bátor szóválasztását talán már az elején elutasítom, ha nem nyugtat közben annyira a hangja…
Van egy két-dal, amelyikhez időpontot és eseményt
is tudok kapcsolni, mint az Anthem, a Love itself, az I`m your man, a Show me the place, másoknál
pedig csak azt tudom, hogy miért jelentettek sokat, és hogy időnként rongyosra hallgattam őket. Ilyen volt a Thousand kisses deep, a You have loved enough, a By the rivers dark, az Ain`t no cure for love, az If it be your will, a Be for real, a Take this waltz, a Waiting for the miracle. Imádtam a Boogie street-et és az Alexandra leaving-et. És végül van a Hallelujah, amit mindegy hogyan és hányan dolgoznak fel, mert
mind falsul csengenek. Szinte sértőek. Bármilyen jól hallelujázzák is különféle csiszolt hangú
énekesek, valahogy mindig hiányzik belőlük az a sajátos üzenet és érzelmi töltet,
az a fajta „dávidi” megtörtség, amiről a dalban Cohen énekel.
Pár napja újból és újból elfog a sírás, amiért a világ most ennyire
szegényedett. Ilyen jelenség, mint ami ő, többé nem lesz, csak egy volt. Ez a fajta szofisztikált mélység és az ilyen fajta elegancia az, amiből amúgyis hiány van a világban. De nem, én nem búcsúzom… Még mindig olyan sok mindent kell felfedeznem és megélnem a dalaiban.
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése