Adventi szalvétán

Gyerekként szépek voltak a karácsonyaim, felnőttként mégis sokszor küzdenem kellett azzal, hogy meglássam a jelentőségét. Talán mert az elvárásaim ugyanazok maradtak, de a régi varázs elszállt. Nem repkedtek többé angyalok le az égből, hogy ők hozzák az ajándékot, a „szentségtől” csillogó díszek elérhetőek voltak ipari mennyiségben az üzletek polcain, nem messze a tojástól és a vécépapírtól. Az emberek rohangálnak, tolakodnak, cipekednek, és látszik az arcukon, épp teljesítenek… ezt így kell. A giccs, a harácsolás által generált forgalom, a tradíciók, a „kötelező” jókívánságok azok felé, akikkel egész évben amúgy egy szót se váltunk. Nem lehetne égőket gyújtani, ajándékokat csomagolni máskor? Csak úgy, random, bármikor. Hiszen ha létezik máskor is szeretet, akkor hogyan különíthető, és csokorként köthető rá erre a pár napra? Mitől lesz más? A fahéj illatától? De én hétfő reggeleken is használtam fahéjat. Mitől kellene ünnepnek éreznem pont azt, ami máskor is létezik? A karácsony minden csecsebecséjével és dallamával csak egy nevetséges erőlködésnek tűnt, ahogyan szánalmasan ünnepet próbálunk teremteni azzal, hogy megálljunk, nyakkendőt kössünk és elkiáltsuk: márpedig mi aztán – egyénenként, de mint emberiség is – úúúúgy szeretünk.

Nos, az idén másképp éreztem: annyira vártam már a karácsony fényeit.

Talán mert ez egy szörnyű év volt? Egy olyan év, amikor abszolút nem értettem azokat, akik kikeltek sorozatok, filmek vagy könyvek ellen, hogy ’”túl sok a kegyetlenség” „hatásvadászóan véres, durva, ordenáré, stb”.

Szerintem pont hogy valósághűek.

Egy parkba zárt egyszerű lény az ember. Ja, hogy szédületesen fejlődik és a tudomány egyre elképesztőbb dolgokra képes? Na és morálisan? A fegyvereit fejlesztette, de még mindig ugyanazokért harcol vele, mint pár ezer évvel ezelőtt. Meg akarja érteni az örökkévalóságot, az eredetet, meghódítani az űrt, és le akarja győzni a halált. Elég vicces, hogy ez még mindig attól függ, rendesen eszik-e és ürít-e, és hogy a nap végén mindenkinek csak ugyanaz az egy „scifitlen” dolog számít, hogy ugye, nincs egyedül?

Vajon egyszerre jellemez csendes ünnepünk és csillogó nyomorunk? Időnként muszáj feldíszíteni, hogy mit jelent embernek lenni, körbeülni és megénekelni azt? Kell nekünk ez a narratíva. Egyetlen karácsonyfa színes égőitől aligha képes bárki jobbnak hinni a világot, reményre, békére szert tenni, de talán ha elég sok helyen ég egyszerre, egy darabig kicsit elringathatjuk magunk. Akár egy kisdedet… Apropó: Jézus! Te még bírod a díszeket? Amióta csak ember lettél? Hisszük, egyszerre lehetünk szánalmasok és dicsőségesek. De melyik a váz, és melyik a máz?

 .