Megtorpanás

Az iskolám termében, ahol a magyar órák folytak, ez a Márai-idézet függött a tábla fölött: "Nem olyan fontos, hogy mindennap írjál; fontosabb, hogy mindennap olvassál. A művelődéshez mindig legyen időd, mindennap. Mert nem biztos, hogy használsz hazádnak és az emberiségnek, mikor alkotsz valamit; isteni kegyelem kell ehhez. De bizonyos, hogy használsz magadnak is, hazádnak és az emberiségnek is, ha mindennap időt adsz lelked művelésének, elolvasod a kivételes alkotó szellemek valamely művének egyik szakaszát, pontosan megismersz egy igazságot vagy ismeretet. Nem fontos, hogy sok író legyen egy közösségben, de fontos, hogy sok olvasó legyen. Nem fontos, hogy te szövegezd meg a szépet és igazat; fontosabb, hogy megismerjed." Ó, egek, mennyire utáltam ezt az idézetet! Mi az, hogy nem fontos, hogy mindennap írjak? Hát persze! a nagy írók nem akarják, hogy mások is írni kezdjenek. :) Ebben az évben egyszer csak a semmiből eszembe jutott ez az idézet, és utána aztán rengetegszer. Kezdem érteni Márait...

Furcsa írói állapotba kerültem az új kéziratommal, mert miközben feszít és éget a történet és annak aktualitása, egyre tisztábban látom, milyen nagy a szakadék a két szint között: aközött, amit létre szeretnék hozni és amire képes vagyok jelenlegi tudásommal és szintemmel. Márpedig nem fogom alább adni, mert úgy nincs értelme számomra, ezt most már tudom. Inkább akkor feladom. És ennek állapotnak a mentén szépen eljutottam oda, hogy kérdéseket járok körül: van-e értelme? Érdemes feláldozni az értékes "jelen lenni"-t, a "menni és élni"-t seggelésért, fogom én ezt bánni halálom napján? Főleg, hogy én tudok élni írás nélkül, hónapokig, sőt, évekig - ezt már bebizonyítottam magamnak. Nélküle is még mindig én vagyok, megvagyok. Meg különben is, annyi minden másról és mindenki másról szól az élet, nemleszekarabjamégennekse, skönyveknek sem! :)) Meg aztán: lehet, hogy ez az egész modern írósdi lektűr-villogtatás csak kihasználása mások eszképizmusának? Van elég haszna? Vagy csak egy polcon csücsülő, könyvnyi helyet foglaló, fontoskodó hazugság lesz önmagamnak? Harminc-negyven év múlva becsúsztatják két Romana vagy Tiffany közé az antikvárium alsó polcán, és én már öreg vagyok vagy múmia, aki egy széken ülve leélte az "izgalmas" és "fontos" életét - jobban mondva elringatta létezését az ebben való hitben. :)) Milyen ironikus, hogy miközben a kéziratom szíve az individualizmus vs. kollektivizmus témájába ágyazva dobog, nekem is meg kell torpannom és szembenéznem az "íróasztalom fölötti tükörben" ezzel.

 Talán ha sikerülne elérnem azt a szintet, amire vágyok, akkor lenne értelme... Mondom: talán.

Lehet, hogy ideje Máraira hallgatni: megnyuvasztani a türelmetlenségemet és mindkét - szabaddá váló - kezemmel kotorászni a fejlődés után. Emberileg is, íróként is. De főleg emberileg - mert az előtte áll. Aztán majd meglátjuk. Már csak azt kell kitalálnom addig, hogyan szabaduljak meg a bentről sürgető, feszítő sztoritól... :))

(Van, aki évtizedekig konzerválja, érleli intellektusát, parázson tartja a sztorielemeket, mielőtt megírná, de annak a története biztosan a távoljövőben zajlik. :D )

.