Könyvhéten jártam

Idén a Budapestre való utazást igyekeztem rendesen megtervezni, most nem volt senki, aki áthúzza kalandos spontaneitással A részletek tervezgetését. Imádok a  családommal lenni, tekeregni, együtt élni meg élményeket, gyűjteni emlékeket, de annak is örülök, ha átélhetem az "egyedül útnak vágok", "ez az én utam"- érzést, és ez ilyen volt. Két dolgot tudtam biztosra: kizárólag nappal utazom, mert élvezni akarom azt, és az életemben egy idő óta első helyen abszolút minden előtt az alvás áll, de tényleg, :) és hogy itthonról szállást foglalok. Majdnem épp a tervezgetés lett a vesztem, de erről majd a legvégén...

    Most nem izgultam egyáltalán, még a dedikálás miatt sem, talán annak is betudható, hogy a több mint egy évtizednyi bezárkózás után áprilisban érdekesen kitágult a világom, és a kommunikációs képességem - ha nyúlfarknyit is -, de előrebillent. Elvárásaim sem voltak, de az "eredeti fantázia" birtokában elképzeltem, hogy akár a két véglet lehetősége is benne van a pakliban - természetesen lelki szemem facebook képekben fantáziál már - hogy: "íme, Bartos Zsuzsánál milyen hosszú sor áll!" :D és a másik képlehetőség, ahogyan végig magányosan üldögélek a tova vonuló tömeg árnyékában és könnyes szemmel olvasgatom az Alkonyőrzőket (ha már megírtam, ugye) :)))

    Hát szerencse mindkét véglet elkerült, igazán életízűre sikerült. :) Köszönöm mindenkinek, aki odajött az asztalhoz, akár egy könyvjelzőért is, és Lucára biztosan mindig emlékezni fogok, mint első dedikáltatóra, ahogyan Róbert Katalin és Bessenyei Gábor barátságát is a legfelső polcon fogom megőrizni az emlékeimben. 
    Köszönöm a kiadónak a szervezést.
   Örültem, hogy találkozhattam Szaszkó Gabriellával, Fekete Judittal, Barsiné Gál Erikának köszönöm, hogy megkeresett, jó volt végre látni őt és utólag azt érzem, annyira jó lenne még többet beszélgetni. 

Egy regény megjelenésében nagyon sok szerepe van a háttérben a szerkesztőnek. Köszönöm Róbert Katalinnak az Alkonyőrzők szerkesztőjének, hogy velem volt.

Kae Westa meglátogatott

 

Deszyvel beszélgetni nagyon tartalmas tud lenni

   Örülök, hogy a délutánt Gáborral és Katával Varga Bea és Deszy társaságában töltöttük, és a beszélgetések során ledöbbentem, hogy ekkora olvasottság is létezik, szerintem én kilenc élettel sem tudnám Deszyt követni.

   Amivel igazán sokat gazdagodtam aznap, az nekem Róbert Katalin jobb megismerése volt. Annyira szép és kellemes személyiség, hogy észrevétlenül is a bűvkörébe kerülsz és a csodálójává válsz.

   Könyvekből ezeket vásároltam, és bár szerettem volna sokkal többet, most csak ennyi fért bele. A HVG standtól volt a legnehezebb eljönni, szinte már fulladoztam a lemondástól, annyi mindent szerettem volna onnan beszerezni. :(

A fák titkos életét vásároltam magamnak, és már látom ráérősen belelapozva, hogy abszolút kedvenc lesz. A többit ajándéknak szántam édesanyámnak, valamint a lányaimnak. Lábjegyzet: ö, nem, a Batman nem édesanyámnak.
Update: a lányom azóta lenyúlta A fák titkos életét, ő olvassa és az ő polcán fog csücsülni is, nem maradt más, mint felnőni, és összefogni Batmannel  :)

Most akkor egy vallomás, mert ezúttal kitálalom... Nekem nem annyira jön be Budapest. Értem a varázsát, látom a szépségét, de nem vonz. Azt mondják, minden helynek lelke van - hangulat formájában érezzük át legtöbbször - de nekem ez a város túl harsány és túl sokféle ahhoz, hogy valamilyen legyen. Már szombat reggel felmenekültem a Gellért-hegyre (hajat szárítok ürügyén, mégis mi más ürügye lehetne Pesten egy "vidéki kislánynak"? :D) Itt annyira szeretek sétálni, de más helyek - sem terek, sem hidak, sem épületek, sem kávézók, sem a folyó, sem másmilyen látnivalók - nem dobogtatják meg a szívemet, nem érzem úgy, hogy ide muszáj visszajönni, vagy hogy nyomot hagyott bennem. Amit viszont imádok, az a régi épületek belső tere, hangulata, és ilyen volt a White Rabbit hostel is, ahol megszálltam. Egy annyira cuki, kellemes kis hely kedves emberekkel, nyuszival, csak mindenkinek ajánlani tudom.

És akkor most jöjjön a nem-spontán kalandos körítés :) Van az úgy, hogy annyira Bridget Jones-típus vagy a részletekben, hogy az univerzumnak már a születésedtől fogva muszáj csupa szerencsével kiköveznie az utadat, ha azt akarja, hogy életben maradj, így lépten-nyomon utálnivalón ritka szerencsés vagy a legtöbb dologban, főleg a fontosakban, de azért az univerzum sem unatkozhat, így réseket hagyott a kövek közt. Ezek ilyen Bridget Jones-rések szerintem, de időnként egy Mr. Bean-ben is elmennének. És mégcsak nem is arról van szó, hogy amikor fontos eseményre készülsz akkor a napok óta tartó napsütés kellős közepében pont arra az egy órára záport írt elő az időjárási előrejelzés, (ami csak arra utalhat, hogy mesterséges esőről lehet szó) vagy hogy épp nő az orrod hegyére egy nagy pattanás, a vonatban tönkremegy a telefontöltőd vagy hogy kiömlik a tej a szatyrodban (persze, hogy nem a víz lesz a kettő közül; nyugi, a könyvek megúszták, és igen, bevallom, a Tejivó a kedvencem, mert lehet meleg tejet iszogatni, ami nélkül élni képtelenség :) ) Inkább arról van szó, mi következhet abból, ha este úgy állítod be az ébresztőt, hogy majdnem percre pontosan betervezed  a reggeledet a vonatindulásig. Aztán áldod a villamoszajt, amit egy nappal korábban átkoztál, amiért felébresztett, és nem érted, mégis mit képzeltél eredeti fantáziáddal a reggeli időbeosztásról. Ekkor még mindig fogalmad sincs, hogy mennyi mindent nem számoltál bele, amivel az a bizonyos univerzum szórakoztatja magát korán reggel útközben az állomásig... Aztán fogalmad sincs, hogy mi vár rád az állomáson, ha azt hiszed a tervek szerint, hogy van még időd, és kávézni akarsz. Nem részletezem, mert a lényeg az, hogy akik a vonatállomáson tartózkodtak, azok megkapták a napi show-adagjukat már reggel hét előtt. :)) Amikor a hangos bemondó stresszel, hogy épp indul a vonatod, és te még mindig nem találod, a kiírás is értelmét veszti, mindenkinek mindent elhiszel, vonattól vonatig rohansz, vágtatsz át hitetlenkedőn az üres fülkéken, majd lélekszakadva a tilos síneken, kezedben a könyves szatyor, a kávé a szemetesben landol, rohansz a hátizsákkal, ahogy csak bírod, még a takarítóban is reménykedsz, hogy útbaigazít az utolsó másodpercekben, mert már nem lehet tájékozódni, szétnézni, gondolkodni, de neki még le kellene fordítani, :) és később csak remélni mered, hogy soha nem kell egy felvételen visszanézned, még halálod napján sem. :D Naná, hogy megérthető a brassói helyett kassai vonatot értő szolgálati emberke, ha félreért és elhiteti veled, hogy elment a vonatod. Te se érezd magad hibásnak, ha úgy érzed, hogy neked akkor is fel kell valahogy kerülnöd rá, ha már elment. Sőt, csináljon már valamit. Mert jegyed van. Ami "most vagy soha". És itt nincs helyed. De ahogyan írtam már, vannak szerencsekövek, úgyhogy nyomd csak meg azt a gombot az utolsó reményen a vonatajtón, akkor is, ha nem vagy holtbiztos, hogy tényleg a te vonatod. Akkor is, ha úgy tűnik, mégsem akar nyílni. Akkor is, ha a vonat már épp indul. :) Már az sem fog számítani, hogy a kajád a hűtőben maradt. :))

Imádok vonatozni, már ha egyszer sikerül felkapaszkodni rá :D főleg nyáron, és főleg hegyek közt. Egész úton hazáig (de már menet is) mint egy gyerek tapadtam hol egyik, hol a másik ablakra, rengeteg képet készítettem, és rengeteg helyen éreztem úgy, mintha otthagytam volna a szívem. Ritkán történik meg az is, - szerencse, mondom én - hogy olyan útitársat kap az ember, akivel annyira talál a szó és a humorérzék, mint amilyenben részem volt a tegnap, és csak úgy dőlhet a sztorizgatás. Eszmecsere, filozofálgatás, mesélés és röhögés két tájcsodálás közt. Erdélyi-magyarországi kulturális különbségeket, világban zajló változásokat, az országomból magammal vitt lakatmániámat, mai fiatalokat tárgyaltunk ki, az elhaladó környéket ismerhettem meg általa, és még arról is sokat megtudtam első kézből, hogyan hat a klímaváltozás a Dunán zajló kereskedelmi hajózásra. Néha a szomszédfülkéből is érdekes beszélgetés hallatszott át, mert hiába szólt ott az evangélium, egy kínai bácsi az istennek sem akart hinni. Meg is kérdezte:

- De hogyan fér el annyi lélek a mennyországban?

- A lélek kicsi - kapott választ. (yep, tudtam én, hogy a méret számít) :)

     Késő este értem haza, és biztos voltam benne, hogy éjjeli alvás közben is vonatzakatolás fog kattogni a fejemben, de szerencsekövekben botladoztam itt is. Azt álmodtam, hogy az útmenti erdőkben Lynch filmet forgat és James Hurley egy ATV-vel száguldozik körülötte. :) A magam részéről inkább zötyögnék a vonattal még egy kört, de ehhez normális kifogást kell kerítenem. Hm, mégiscsak meg kell írnom azt a következő regényt. :D

miért húznád az időt gyors kávéval? juss fel előbb, és meglátod, még jobb vár rád! :)

szerintetek ez mire hasonlít?

Alkonyi ég valahol Hargita megyében



.