20190803

Felhősírok - novella


Rég nem jártam erre, és annál is régebb, hogy nem volt agymenésem, és akkor regényt vagy novellát mióta is nem tettem le az asztalra... ? Újévkor egyetlen fogadalmam az volt, hogy idén befejezek egy novellát, hogy beküldjek én is valamit a Gabo-pályázatra. Emlékszem a napra, amikor befejeztem, megrészegülten lépkedtem az utcán, évek óta nem volt annyira kerek a világ. :) Csakhogy ez a befejezés arról szólt, hogy valójában összeszedtem a lassan három éve készülő és még mindig félregényem alapötletét és belesűrítettem egy novellába, arra gondolván jobb egy  olvasható novella, mint egy elrontott, vagy éppenséggel soha el nem készülő regény. Hát persze... ez a regények egyik "jellemzője", hogy szoktak működni egy novellába sűrítve :) Hogy mire nem képes a lustaság!  Maradtak még dolgok ám, amiknél nem lehet időhiánnyal mentegetőzni. :)
      A novella végül nem került be a kötetbe, de a kiemeltek közt volt, és úgy döntöttem, megosztom. Remélem, sikerül a regényt is befejezni ebben a világban, és mivel ötletből van elég, egy másik cselekményszálon megyek majd végig.



Ha van kedvetek és időtők hozzá, olvassátok el, remélem, szórakoztató. (Hagyhattok véleményt, kritikát kommentben, vagy üzenetben. Áldani foglak érte.:) )
     Ezek a novellák pedig szintén a kiemeltek közé kerültek, őket is fogadjátok szeretettel:





Felhősírok




     Az öregasszonynak nem csak a lakása vacak, állottak az emlékei is. Eladhatatlanok.

Az ember azt hinné, hogy ha valaki idős, annak története is van, abba öregedett bele, hogy élt. Pedig lehet, hogy csak eljárt felette az idő.

   A penésszel pecsételt falakon úgy futnak szét a repedések, akár a ráncok Olivia szeme körül. A fotel karján végigsikló ujjaim beleakadnak a kopott huzat felfoszlott réseibe, a karomon lúdbőr futkorászik. Irtózom a repedésektől. Irtózom a régi bútoroktól, amik megroggyantak mások múltja alatt.

   Meglepő, Olivia mennyire tudatában van annak, hogy az élete egyhangú volt, és alig jut eszébe alkudozni az élményérvényesítési felmérésnél. Látszólag arról is megfeledkezik, hogy most nem a szomszédjaként lát, hanem hivatalos ügyben a MemberMe cég képviselőjeként. Eddig is tudta, hogy emlékbiztosítóként a beültetett mesterséges memóriákban tárolt életadatok felcímkézéséről szól a munkám, amit nem tudhatott, hogy értékesítési tanácsadóként is foglalkozhatom a klienseinkkel. A tudatfeltöltés előtt pedig ő is szakszerű segítségre szorul abban, hogy a rögzített életeseményeiből mit hasznosítson nyilvános megosztásként az élménypiacon.

   Gőzölgő teáscsészét helyez elém a rusztikus kisasztalra, amiről eszembe jut a kicsorbult teafőző, amit a múlt héten kértem tőle kölcsön és még mindig ott hever valahol a konyhámban. Rendeznivaló ügy.

    Furcsa, de eddig fel sem merült bennem a kérdés, vajon honnan telik neki teafűre. Talán mégsem voltam elég figyelmes, amikor elemzéseket futattam a cégnél az életadatán? Arra sem emlékszem, hogy az algoritmusok a jellemző címkék közé bedobták volna a #teát. Kiszűrték, mint Olivia megannyi ingerszegény felvételeit. Szűrőben fennakadt csomók, amikből kifolyt az íz.

    Ritka, hogy valaki ezt a kort biológiai formájában megélje, csodálkozom, hogy csak nemrég kapott behívót tudatfeltöltésre. Sajnálom őt, mert az emlékek felhőalapú tárolása és az élménypiac az implantforradalommal együtt akkor terjedt el, amikor ő már negyvenéves volt. Az embert fiatalként érik a legérdekesebb hatások, amikor még lüktet benne a kockázatvállaló tettvágy, és amikor még élesek az érzetei. Ha legalább Olivia az a fajta öregedő hölgy lenne, aki lila kalapot tesz és felkerekedik, hogy habzsolja még egy kicsit utoljára az analóg életet! Ő inkább olyan, mint egy sarokban felejtett, dohos szekrény.

   
   Csípős a levendula ereje a nyelvemen. Sosem mertem neki elmondani, mennyire nem kedvelem a kedvenc teáját. Gondolatvezérléssel csatlakozom a virtuális illatraktáromra, és kiválasztom a _menta_ feliratú fájlt. Az agyamba küldött jelek aktiválják a szükséges olfaktorikus neuronokat, az inger hatására felidéződik bennem a menta emléke olyannyira, hogy felülírja bennem az előbbi valós érzetet. Talán a bútorokra is kereshetnék V-huzatokat, jut eszembe. Kicsit tűrhetőbbé varázsolhatnám a látóteremben a környezetet, legalább a magam számára. A hetvenegy éves Olivia végre leül velem szemben, így ellenállok a kreatív késztetésnek. Mocorog a kanapén, keresi a helyét. Feljajdul, és úgy kap a derekához, mintha attól félne, kettétörhet.

   Közös v-ablakot nyitok és látóterünkbe küldöm az elkészült grafikont emlékei felméréséről, amin tegnap egész álló nap dolgoztam.

  – Negyven százalékot tudtunk ebből úgy felcímkézni, hogy értékesítheted a piacon – nézek rá felvont szemöldökkel, a grafikon zöld csíkjára bökök v-ujjammal. – Legtöbbjük egyedül átélt emléked, a legértékesebb például ez a virágzó cseresznyefa alatti spirituális élmény. Sajnálom, hogy úgy döntöttél, a férjeddel átélt emlékeid többségét privát felhőbe zárod, a nyilvános felhődben ugyanis bőven van még hely. Ezek között akadna pár esemény, ami nagyot pumpálna a szerethetőségi indexeden.

  Kérdőn nézek rá, de az arca még mindig érdektelenséget sugall. Megköszörülöm a torkom, és eszébe juttatom az unokáját.

  – Robert részesedést kaphatna belőle, az ő társadalmi alapindexén is lendítene. Tudod, hogy megy ez… talán kapna egy jobb munkahelyet, bővebb egészségügyi biztosító csomagot, tágasabb lakást… Nézz rám, Olivia! Tudok egyet s mást az örökség szerepéről.

  Ennél az asszonynál igazán bedobhatom az árvasági kártyámat, mindig piszkálta a fantáziáját, vajon hogyan veszíthettem el olyan korán a szüleimet az egyik balkáni menekülttáborban. Én sosem láttam ebben semmi különöst, minden második ember hasonló múlttal rendelkezik, és van róla megosztása is bőven. Drámaérzékenységét sosem tudtam kielégíteni, mert szerencsére még túl kicsi voltam, így kevés emlékképet cipeltem onnan magammal.

  Az öregasszony érzékenysége ezúttal nem indul be, makacs kifejezéstelenséggel néz a szemembe, hosszú pillanatokig még csak nem is pislog. Te jó ég! Minden vénember ennyire önző a végére? Miért kapaszkodik, miért markolja annyira mindazt, amit éppen el kellene a közkincs érdekében engednie? Neki miért nem célja, hogy a hátrahagyott világot gazdagítsa?

  – És akkor még mindig van negyven százalék, amivel nem tudunk mit kezdeni – térek rá dolgainak a kényesebb felére. – Ha legalább szerettél volna nagyokat főzni vagy koncertekre járni… de… de… ezekre a házban, ház előtt, az utcán való lézengésekre legfeljebb az #unatkozás, #semmittevés, #közöny, #monoton címkéket tudjuk rátenni. Még illatokat, ízeket sem tudunk kiemelni. Na jó, itt ez a levendula, amit sokszor áztatsz és iszogatsz. Meg ez a régi levendulamező is, ami bár technikailag kissé kezdetleges felvétel, ritkaság. De ez még mindig kevés.

  Végigfuttatok néhány emlékáradatot a rögzített életeseményeiből előtte, hogy szemléltessem, miről beszélek.

  – Kisha, nem a te cégednél hisznek abban, hogy minden címke értékes? – szólal meg végre, reszketegen gyűrögeti ölében kötött szvettere végét. Megemelt feje remeg, mintha folyton apró nemeket ingatna. A teáscsésze felé nyúl, és már szinte drukkolok neki, hogy remegő kezével nehogy a forró löttyöt az ölébe öntse. Bár ha egy kis esze lenne, ebből is egy élményt kovácsolhatna. Én a helyében naplót futtattam volna a megvénült testi élet mindennapjairól – manapság szórványos emberi tapasztalat –, és jól meggazdagodtam volna belőle.

  – A címkék mind értékesek, igaz, de nem egyenlően. – Óvatosan mondom, nem ismerem annyira, hogy tudhassam, mennyire sebződhet a piacorientált világ kanyarjaiban. – Ha a kutya sem fog felkeresni a v-létedben, sosem veszi igénybe egyetlen eseményedet sem, nem bök rá egyetlen átélt érzelmedre sem, a százalékod örökre alacsony marad. A magányodon majd aligha tudsz változtatni, ugye, tudod?

  – Mondd, dier! – hajol előre. – Számít?

 – Mármint… hogy érted ezt? Kérlek, Olivia! Ne! Te ne! Téged nem fertőzhetnek meg az öngyilkosságot propagáló szekta tanai! Ha számít, én… én nem akarom, hogy a süllyesztőbe tűnj értelmetlenül. Nem akarlak elfelejteni, mintha nem is léteztél volna… – váltok elfúló hangba a hatás kedvéért. – Igen, számít, értékes vagy és gazdagítod a világot. Senki nem látta és élte meg az életet úgy, ahogyan te. Ha örökre a semmibe vésznek ezek, mondd, volt értelme? A megőrzésük nélkül szegényebb lesz az emberiség. Szükség van rád a Hálózatban, és...

 – Jól van, jól van, elég a cég szlogenjeiből! – int le, mint aki inkább mindent elhisz, csak békén hagyják.

 – Elérhetővé teszem a férjemmel töltött tibeti éjszakánkat. De a klasszikus temetését nem… azt jótékonysági adománynak szánom, és a MemberMe szabadon rendelkezhet vele.

Sikerül meglepnie.

  – Milyen temetés?

  Keresést indítok az emberöltönyi adatmennyiségben, de nem találok ilyen jellegű címkéket. Segélykérőn nézek rá. Türelmetlen arcot vág, majd megszán, belekap ujjaival az adathalmaz görgetésébe.

 – Mondtam már, hogy egyéniek a címkéim, mert más támpontok alapján tudom őket előhívni magam is – motyogja zsörtösen. Megnyit egy eseményt ami #batman és #boogiekastély címkékkel van ellátva, és tényleg egy olyan esemény töltődik be a szemünk elé, aminek a helyszíne egy letűnt korokra emlékeztető temetés. Undorító! Remélem, nem kell megnéznem sem a hullát, sem azt, ahogyan fittyet hányva a biournák létezésének, szemetelik a talajt. A mellékelt érzelmi csomagot érintetlenül hagyom, biztonságos távolban marad tőle az agyam, de rémlik, hogy nincs tele gyásszal. Az élmény kipróbálása inkább csak időszűke kérdése most, hiszen sok érzelmi kockázattal nem jár. Legyen bár szomorúság vagy öröm a stimuláció, mind alapérzelmeken nyugvó elsőrendű érzelmi állapotok.

  Kezdem érteni, az esemény miért kapott oda nem illő címkéket, a jelenlevők Batman-szerelésben isznak és táncolnak egy Boogie Utca című dalra a nyitott sír körül.

  – Ez volt a férjem kívánsága, dier. De később van benne gyász, veszteségérzet – mentegetőzik. Előpergeti a rögzítést, ott ül egymagában a sír mellett, szívszaggatóan zokog és óbégat.

  – Ritka intenzív érzés – bólintok elismerően és megkönnyebbülök, hogy mégis van értékesíthető megosztanivalója szegény asszonynak. Bár nem vall valami előrelátó jellemre, ha azt is épp adománynak szánja.

  Az eseményhez csatolt második érzelmi fájlt sem nyitom meg, hogy teszteljem, most nincs időm ilyesmire rácsatlakozni, csupán törlöm a szakszerűtlen 0hashtageket és újracímkézem: #gyász, #zokogás, #veszteség, #veszteségérzet, #temető, #temetés, #testihalál, #megsemmisülés.

  Olivia hevesen tiltakozik, kezével szinte feldönti a teáscsészéket. Bosszantóan merevek tudnak lenni az emberek öregen.

  – Ezt nem teheted, dier! Nekem mindez egyetlen esemény, és a saját támpontjaim hozzák elő ezt az emléket a fejemben.

  – Lehet, hogy egyetlen eseményről beszélhetünk, de érzelmileg ez két csomag.

  – Nézd át őket újra, kérlek, Kisha! Ott az elejük, a végük. Kerek. A törvénykönyv szerint nem adható el úgy egyetlen emlékekből kiragadt élmény sem, hogy közben megfosztják az emlékezőt a későbbi előhívás lehetőségétől.

  – A MemberMe mindig figyelembe veszi a megosztók érdekeit. És a klikkelőkét is.

 – Te igazából emlékszerkesztést kérsz tőlem? – von kérdőre olyan elfúló hangon, mint akit a legocsmányabb bűnre akarnak rávenni.

  – Ilyen illegális dolgot a MemberMe soha nem támogatott. Dier! – teszem hozzá talán kissé jobban hangsúlyozva a szót az illendőségnél. – Nem kérem, hogy kiszerkesszél belőle dolgokat, csakhogy kettéválaszd, és külön eseményként címkézd az elejét és a végét.

  – Itt befejeztük. A ForeverYou céggel akarom ezt végigcsinálni – makacsolja meg magát. Összementnek tűnik attól, ahogyan vékony, apró száját összeszorítja, mintha attól félne, hogy az ajkait is valaki szétválaszthatná. Rövid, fehér haján úgy igazít, mintha annak zavaró hosszúságától akarna fellélegezni. Alig hiszem el, hogy az a csendes, hajlott hátú öregasszonyka ül velem szemben, aki évek óta a szomszédépületből esténként átinteget, miközben megöntözi egyetlen cserepes virágát, egy csenevész muskátlit. És sikerül rám ijesztenie. A főnököm, Anton, őrjöngeni fog és megkapom a beígért bércsökkentést is, ha megtudja, hogy egy kliens az én tanácsadásom során igazolt át a konkurens céghez. Még egyszer nekifutok, a hangomba költöző lágysággal magamat is meglepem.

  – Senki sem fog ambivalens érzéseket keresni – magyarázom, miközben a háttérben valahol az agyam mélyén türelmet stimuláló alkalmazást futtatok. – Drága Olivia, a mai fogyasztók egyetlen élmény során vagy az örömet vagy a gyászt akarják átélni. A kettő együtt nem működik az emberi pszichében. Egyértelműen kell meghatároznod egy élmény érzelmi hozadékát ahhoz, hogy megosztható és fogyasztható legyen.

  – Ez azért van, mert nekik nem ugyanazt fogják az érzések jelenteni, és mert… mert olyan könnyen hozzájuthatnak. – Szegi fel a fejét. A hangja megremeg, úgy látszik, a sírás határán áll. Olyasmit teszek, amire nem hittem képesnek eddig magam. A ráncoktól barázdált kéz után nyúlok. Túl idegenül hideg, nem bírom sokáig érinteni, a hangom viszont még mindig melegen cseng.

  – Sokat segítethetnél az öngyilkosok hozzátartozóinak ezzel az emlékkel, de ha a batman és boogiekastély címkéket rajta hagyod, a célközönségedet megtéveszted, összezavarod. A gyász komikussá válik, súlytalanná, és egy hamis üzenetet sugallsz, miszerint a halál ünnepelnivaló esemény. Nos… ez az, ami khm… illegális.

  – Mondtam már, hogy nem a piacra szánom. Adomány – simít végig maga előtt az asztalon, majd csipegeti a hátramaradt porszemcséket.

  – Amolyan örökség. Értem. És kinek szánod?

  – Anton Novaknak. Cserében talán állást nyújt az unokámnak – hajol előre, szemében huncutság csillan. V-ujjammal jóváhagyom a címkéit, és átmentem őket egy külön felhőbe, amíg megbeszélem Antonnal. Közben egy ping hang jelzi, hogy Olivia épp fájlt küld a személyes profilomra. Kérdőn nézek rá, csak ekkor érzi úgy, hogy magyarázattal tartozik:

  – A levendulamezőket neked szántam, sajnos Robertnek nem kellenek. Mindenkinek mást jelentenek a címkéi, dier – sóhajt fel. – De nekünk a levendulaillat közös emlékekhez kapcsolható. Téged illet.

  Meglepi fájlok repkednek a szemem előtt, utánuk nyúlok és berakosgatom őket a saját tárhelyemre egy vendégnek keresztelt felhőbe. Még sosem örököltem semmit, kicsit meghatódom, és elnézem neki, hogy olyan esetlen az értékrendszere.

  
  Este az ablakom mellől nézem végig, amint Olivia után megérkezik a Végtisztesség autó. Sosem láttam még egyenesebb testtartást, mint amilyennel a szomszédasszonyom kilép a lépcsőházból. Fehér haja kontyban, krémszínű kosztümje lötyög aszott alakján. Az egyetlen szalonképes ruhájának vélem. Lassan lépeget, akár egy ünnepelt mennyasszony, de ha szürkébe öltözött volna, inkább egérre emlékeztetne. Kicsit úgy tűnik, mintha a fejét felém mozdítaná, és haragosan feltekintene az ötödikre. Eszembe jut a teafőző, de aztán az is, hogy ahová Olivia megy, ott úgysem lesz szükség rá. A virtuális örökéletben digiként olyan teát „ihat”, amilyent analógként sosem engedhetett meg magának. Tűzhely és kanna sem kell hozzá, csupán egy címke-előhívás és egy állapotfrissítés. Ettől eltekintve jövő héten megcsengetem őt, hogy bocsánatot kérjek tőle a teafőző miatt. Sosem késő rendezni dolgokat azokkal, akiknek el kell hagyniuk az analóg világot, ráadásul a bocsánatkérések nyilvános posztként sokat pumpálhatnak az ember indexén. Máris megágyazhatnék egy kis állapotfrissítéssel ennek a történetnek:

Kisha Visser ünnepli Olivia Ress örökéletét. P.S. Alig várom, csevegjünk, kedves Olivia. #búcsú

  A kék kiírás beleolvad a hat négyzetméternyi szobám valóságába. Másodpercek alatt pörög be szemem elé a színes részvétek és a vigasztaló reakciók kavalkádja. A reakciók három százalékot pumpálnak napi indexemen, ami felkúszik nyolcvannégy százalékra. Még így sem túl fényes estére, de elég eseménytelenül telt délelőtt a cégnél, és még a kávé sem volt finom, hogy legalább annak az illatát feltölthettem volna. A reagálók közt elsőként ad jelet titkos megrendelőm, Bogdan úr, együttérző szívecskét lebegtet át. Eszembe jut róla, hogy korán kell feküdnöm, mert hajnalban ki kell mennem érzetszerzésre. Már indulnék is nyugovóra térni, de megpillantom a férfit, aki ott áll egy gyerekkel a szemközti lépcsőház előtt, hátán egy koszos lepedőbe csomózva a holmijuk.

Olivia alig lép ki a bejáraton, apa és fia beiszkolnak a betört ablakú lépcsőházba. Ők kapták meg Olivia lakását? Gyerekkel valahogy minden könnyebb, a sok kis cukiság figyelemgyűjtő erővel bír. Arcfelismerő keresést indítok, majd a függönyön át kicsit megint követem az eseményeket. Valami nem stimmel. Talán, hogy Tilly a negyedikről ugyanolyan bicegéssel viszi a szemetet a kukához, ahogyan minden este szokta? Talán, hogy a galambok ugyanúgy vetik rá magukat a másodikról kiszórt morzsákra, és a fény ugyanúgy csusszan végig a faleveleken és ugyanolyan árnyékokat táncol a gyomos aszfaltra? Csupán a szemközti ablakra vetül új függöny… Ronda sárga, és elég vastag.
  Beérkezik az arcfelismerő szoft találata: Peter Pavel 68%-os polgár. Egyértelműen konzervatív, kétszer több a privát megosztása, mint a korlátlan, de az én céges algoritmusaim több mindenhez hozzáférnek egy profilon, így az igazán érdemleges tudnivalók sorokban összegezve szállingóznak a látóterembe. A függöny mögé bújt szomszéd 37 éves, elvált, a gyereke nyolcéves és csendes. Azért költöztek ide, mert a régi lakhelyük omlásveszélyes. Álmában sokat jár rockkoncertre, ha nem tud aludni, szaladni megy. Van egy óriási anyajegy a könyökén, és egy bagolyfej tetoválása a jobb vállán. Gyerekként egy tyúkfarmon nőtt fel, és a felesége egy rockénekessel lépett le. A szexuális indexe 56%-on áll, de szeret főzni, és arra rengeteg maximális pontozást kaphatott ismerőseitől, mert 90%-os szakács. Az IQ-ja 132, régi akciófilmet nézett tegnap este, ja és mérnök egy V-háziállatokat programozó cégnél. Van egy Keksz nevű hörcsöge, akiről sokat posztol, és gyűjti a kavicsokat.

  Az embernek néha jólesik tudni, hogy egyvalami nem változik: dögunalmasok a szomszédjai.



  Az áprilisi hajnal csak alattam szilárd valóság, hidegen áramlik a töredezett aszfaltból a hátamba. Fölém az ég tompameleg homályként magasodik, a városi fényszennyezés nyoma. Vacogva behunyom a szemem, próbálom beleélni magam a pillanatba és összehozni magamban a halálfélelem érzését. Semmilyen ég alatt elég nehéz vállalkozás. A hátamat sértő apró földrögök segíthetnének, állítólag porból vétettünk. Ha puha felhőből véttetünk volna, akkor talán elég könnyű lenne a lelkünk, hogy repkedhessen, és egyszerre mindenre rálásson. Vajon milyen élmény lehet igazából megszűnni? Milyen élmény lehet valakit teljesen, végérvényesen elveszíteni? Olivia adománya talán tudja, és talán nem csak az öngyilkosok hozzátartozói kattintanának rá.

  Távoli motorbúgás hallatszik, veszélyérzetem belekapaszkodik. A közeledő autó a következő pillanatban keresztülgázol rajtam, és darabjaimra szed… kifolynak a beleim, szétfröccsen az agyam, leszakad a karom, kifordul a lábam. Senki sem tudja, milyen a nemlét. Ami biztos, hogy nem tartalmaz linkelődést, és nem lehet visszajátszást indítani. Magányos. Üres.

A tülkölés fülsüketítő, a kerekek ropognak a megviselt útburkolaton, páni félelem sercegi bele magát az érzékeimbe, szívem burkolatát is majd szétrepeszti. Az autó még időben kitér, és elhúz mellettem. Taxi lehetett, ezen a városszéli úton csak azok száguldoznak így, nem hiába jár ki ide annyi öngyilkos.

  Egy pillantással ellenőrzöm, hogy az élménytranszfer működik-e, majd fekszem még ott tíz percet, de ez idő alatt még csak egyszer húz el autó közvetlenül mellettem, és már egyre kevésbé sikerül minden idegszálammal átélnem, hogy veszélyben az életem. A szívverésem lelassul, testemben csillapodik a remegés, csak a hideg marad, ami időközben a csontomig fészkelődött. Nem bánom, mert ez is csak erősíti az éppen átadandó élményem valódiságát. Néha elég szánalmas dolgokat kérnek a megrendelők, közülük is legfantáziátlanabbak az újratestesülhetett gazdagok, akiknek csak egyetlen problémájuk van: a mániákusan óvatos élet. Fejlesztett testük olyan cégek terméke, amelyek nem kötöttek biztosítási szerződést az emberi őrültségekre is. Virtuálisan próbálják hát pótolni, de már nem elég nekik egy száguldás, vad szex vagy egy forrázás, titokban halálfélelmet keresgélnek a net sötét sikátoraiban. Kár, hogy azt sem csinálják túl jól. Ha én rendelnék ilyen késő éjszakai élményt a feketepiacon, kiküldeném beszerzőmet egy néptelen mezőbe, ahol elviselhetetlen csenddel ragyognak a csillagok, és vonítnak veszett farkasok. Kezdett elegem lenni Bogdan úr ötleteiből. Két hete még jól szórakoztam az élményrendelésein: meztelenül sétálás hajnalban a háztetőn, fáramászás, rózsaevés, ugrókötelezés rothadó hagymával dobálózó gyerekek közt, szeges ágyon heverészés, bringás elhasalás, távirányításos önkielégítés, kanálisturizmus, de amióta halálfélelemre vágyik és csak titkosított csatornán tud rám csatlakozni, elvont érzeteket és egyre több félelmet kér.

   Éjjeli fél kettő villog, amikor egy pislantással előhívom virtuális látóterembe a kék ikonokat. A mesterséges memóriám tárhelyéről végleges törléssel kiürítem a rögzült élményt, már semmi közöm hozzá. Egy ping jelzi, hogy Bogdan úr tízesre csillagozott. Feltápászkodom, tarkómon összekötöm sokszínű rasztatincseimet, majd leülök egy padra, hogy hátizsákomból kirángassam a görkorcsolyát. Az éjszaka bónusza, hogy egy kevésbé forgalmas éjszakában hazáig gurulhatok; a sportélményeknek megvan a maguk hagyományos értéke.

  Egy alak áll az úttesten, ahol korábban feküdtem. Hirtelen jelenik meg. Mellkasomban dübörög a szívem, elszorul a torkom. Eleinte zavaros a kép, majd egyre inkább kirajzolódik Olivia kéklőn fénylő holoalakja a sötétben. Nem szól semmit, csak néz rám, úgy, mint aki ölni jött.

Sosem zaklattak még digik, és nem is hallottam senkitől olyan esetet, hogy egy digi virtuális alakja hívatlanul nála bejelentkezett. Hátammal úgy támaszkodom egyetlen tapintható valóságomnak, a pad támlájának, mintha az megvédhetne a betolakodótól. Nyugalmat erőltetek a hangomra, kimondott szavaim mégis vibrálnak:

  – Szia, Oli… via! Ne… ne haragudj, hogy… izé… elfelejtettem visszaadni a teafőzőt.

  – Mindenkinek mást jelentenek a címkéi, dier. Nekünk a levendulaillat közös… közös… közös…

  Vibrál az alakja, recseg a hangja. Nem értem. Kiakadt?

  Ideges vagyok. Azt hiszem. Vagy ez inkább riadalom? Értetlenség? Zavarodottság? Harag? Ha tudnám, mit érzek, és hogyan címkézzem, feltölthetném a pillanatot. Indítok egy gyors érzelmi analízist a háttérben, miközben az öregasszony felé fordítom az aktív figyelmem.

  – Jól vagy Olivia?

 – Közös… közös… dier… levendula… dier… közös… levenduladier…

 – A kukába! – fortyogom dühömben. És tehetetlenségemben. És értetlenségemben. És kíváncsiságomban. És sajnálatomban. És iszonyatomban. Leállítom az érzelmi analízist és inkább frissítést indítok a szűrőimre.

  Hatásos. V-Olivia szétfoszlik.

  
  Hazatértem után ruhásan dőlök az ágyra, a fáradtságtól mélyálomba rándulna a testem, amikor újból megpillantom őt. Az ágyam lábánál áll bőre szabott ruhájában. És hörög:

Levenduladier… levenduladier…

  Ezúttal nem segít a frissítés, mintha alakja beleégette volna magát végleg a látóterembe. A tűzfalam felmondta a szolgálatot, legalábbis Oliviára vonatkozóan. Sőt, hiába blokkolom és törlöm őt a kontaktlistámról, képtelen vagyok tőle szabadulni. Alig várom, reggel bemenjek a céghez és szakemberek segítsenek letakarítani őt a retinámról.

  Kinyitom az első levendulamezőt tartalmazó fájlt, hátha ennek újrafrissítő parancsa lesz valaminél fogva, és a valóságomat megtisztítja a kiakadt V-Oliviától.

  Levendulamezőn állok, álmatagon bódító illat szivárog az orromba. Ugyanaz a szél babrálja a hajamat, amelyiktől a mélylila fűcsomók hullámzanak. Hátravetett fejjel átadom magam az élménynek. Ekkor gyerekek kacaja harsan a fülembe. Meg is pillantom őket a reggeli napfényben: a kisfiút és a kislányt, amint épp egy kövön lapuló gyíkot figyelnek. A helymeghatározás szerint egy stellenboschi farmon vagyunk. Nem tudok alaposan körbenézni, mert az élmény csak annyit enged, amennyit a rögzítője átélt. A rögzítője pedig spóroló asszony lehetett, mert hamar bezárul a pár pillanatot tartalmazó élmény.

  V-Olivia még mindig ott áll az ágyamnál.

Levenduladier… levenduladier…

  – Rövid volt ez, hallod? – dohogom.

Ekkor látom, hiányzik jobb karja.

 – Megfertőztél valamivel, szipirtyó, de azt hiszem, tudom már, hogyan működsz. Jöjjön a másik karod!



  Rég megvirradt, de V-Oliviának még mindig megvan a feje, a nyaka, a törzse. A legrosszabb az egészben, hogy a törzséből kifolytak a belek, mint valami véres kábelek lógnak belőle. Eldöntöm, hogy ebédig letudom az ügyet, végigcsinálom, majd végleg kitakarítok a vendégnek nevezett felhőből minden tőle kapott fájlt, és kérek bent a cégnél egy extra frissítést.

  Késtem az Antonnal megbeszélt találkozóról, hullafáradtan és rohanva távozom otthonról. Magammal viszem a csonkított V-Oliviát, aki a látóteremben foszforeszkál, bárhová nézek. Elakadt hörgése halkult már, de még mindig hátborzongató. Elvitt már egy stellenboschi egyetemen tartott teapartira, illóolaj-előadásra, feküdtünk levendulapárnán, de voltunk már klímamenekülteknek emelt poros táborban is, ahol hasztalanul próbáltunk eladni kis levendula-zsákocskákat, hogy vizet vehessünk a gyerekeinknek. Mármint… gyerekeinek… Még csak két fájl maradt hátra ahhoz, hogy darabolódó v-testét szétfoszlassam. Reménykedem, rövidek a vendég hátramaradt élményei és a reggelizés ideje alatt sikerül lefuttatnom őket, elvileg ez csak pár pillanatra ragadhat ki a valóságból.

  A sarkon majdnem belebotlom egy férfiba. Ismerősnek tűnik, nem is értem, miért nincs rajta a kontaklistámon. Gyors arcfelismerőt indítok: Peter Pavel, 37 éves és 69%-os polgár, mérnök egy V-háziállatokat programozó cégnél és elvált. A szexuális indexe 56%-on áll, de a konyhában 90%-os szakács. Az IQ-ja 132, az egészségi indexe 88%, a súlya 75. Megmertem volna esküdni, hogy ismerem valahonnan, de nem tudom hová tenni az arcát. Az adatai szerint van egy óriási anyajegy a könyökén, és egy bagolyfej tetoválás a jobb vállán. Van egy hörcsöge, akiről sokat posztol, és gyűjti a kavicsokat. Azt hiszem, még ismerek valakit, aki gyűjti a kavicsokat, de már nem emlékszem ki. Talán nem is lényeges.

  Anton már húsz perce vár rám a Link Bisztróban, lihegve érkezem, és szabadkozom. Nem tesz semmit, jó várni rám, mondja, aztán előhívja közös látóterünkbe az étlapot, hogy együtt böngészhessük. Fogalmam sincs, mit rendeljek reggelire, a menekülttábortól és a lógó belektől elment az étvágyam.

  A menü sorai nem jutnak el a tudatomig, túlságosan keresem a szavakat. Mi van, ha ő nem látja meg az üzleti lehetőséget egy szegény öregasszony adományában? Rákattintok egy sajtos zsömlére és egy roiboosz teára, de ekkor már annyira ideges vagyok, hogy aligha tudnék lenyelni akár egy falatot is. Szemem sarkából látom, hogy Anton is leadja a kajarendelését, miközben jobb vállára rálógnak V-Olivia csavarodott és mindenféle nedvektől csöpögő belei. Aztán az is bekúszik biomonitoromból a levegőbe, hogy valaki megjelöl.

Anton Novak barátságot ünnepel Kisha Viserrel. #vörösbor #kaviár #barátság #szeretetnap

  Rámosolygok az asztal fölött, jólesik a nyilvános megosztása. Befutnak az első reakciók, és tudom, hogy estig az indexem a csúcson lesz. Anton visszamosolyog, büszkén kihúzza magát, széles, erős vállán csakúgy feszül a tengerkék ing. Milyen jól áll neki a kék! Eszembe jut, mennyire büszke voltam mindig, hogy ez a karizmatikus és nagymenő ember több, mint a főnököm. Hátradőlök, bekuckózom magam a megnyugtató érzésbe, hogy nevelt lányaként hozzá tartozom, de eszembe jut a zsömlerendelésem, és lángba borul az arcom. Így ünnepelem meg a barátságot azzal az emberrel, aki felnevelt, és mai napig gondoskodik rólam? A barátságát ennek a híres emlékbiztosítónak? Egy sajtos zsömlével? Előhívom újból az étlapot, elfelejtettem valamit, motyogom, aztán én is kaviárt rendelek, mit sem törődve azzal, hogy ezzel kifutok a heti anyagi keretemből.

  Megnyitok egy fájlt a vendégből, és ismét a menekülttáborban találom magam. Valami égeti a torkom, csípi a szemem. Könnyek? A nyitott teraszos étterembe beleolvadnak a v-sátrak, egy khakiszínű sátorponyva mellett a porban Olivia gyerekei játszanak egy Boogie Kastély nevű stratégiai holojátékon, és egy felnőttekből, gyerekekből álló nagy csoport veszi körül őket. Ezek örömkönnyek Olivia torkában, jövök rá. Van egy játék, amiben a több ezres embertömegből az ő gyerekei a legjobbak.

  Időközben kihozzák a kaviárt és a roiboosz teát, meg a zsömlét, ugyanis elfelejtettem a korábbi rendelést törölni.

  – Tegnap jó akciók voltak az e-realon – újságolja Anton. – Válassz egy hangulatcsomagot!

  Közös v-teret nyit, és kivetít a látóterembe öt ikont, mindenik különböző díszletet ígér. Rákattanok a tengerpartira, mert állítólag fokföldi, és már úgyis témában vagyok. Lassanként az orromban friss levegőt érzek, távoli sirály vijjog, mintha a hátam mögül érkezne. A fejem megfájdul, a bőröm beleborzong a túl sok agyamba érkező információtól, érzékeimen kavarodik a táborbeli szélkavarta por és a tengerillatát felém korbácsoló sós zefír. Elveszettnek érzem magam, és ingerel, hogy a valóságban egyetlen hajszálam sem lebben. Aztán meg is pillantom a virtuális tengert az asztalunk körül, pajkos hullámai a lábamat kezdik simogatni. Azt hittem a régi Fokföldet kapom sajátosságokkal, még a tengerszint emelkedése előttről, de ez csak egy átlagos bármelyik-tengerpart. Már bánom, hogy nem az alpesi levegőre böktem, az legalább csendesebb lenne.

  Anton hangja óvatosan szól bele a settingünkbe, mintha csak félne, hogy túl sok vizet kavar.

 – Gyakrabban kellene együtt reggeliznünk – néz rám, hangjában ott az apám. – Rámosolygok. Ekkor megpillantok a táborbeli gyereksereg körül egy vizet osztogató embert, akinek alakja túl ismerős. Az Eurázsiai Unió szociális munkásainak zöld uniformisát hordja, de láthatólag nemcsak a jótékonykodás érdekli, hanem a Boogie Kastély játék nagy szakértője is ott. Megfordul, és felismerem benne a még húszéves Antont. A velem szemben ülő negyvenöt éves Antonnak fogalma sincs, hogy virtuálisan éppen a múltbeli énjének mozdulatait követem.

  Lassan emésztgetem a látottakat és a hallottakat is, akár a reggelim fekete szemcséit. Minden arra vall, hogy Olivia szintén egy menekülttáborban hányódott, és hogy ismerte a múltjában Antont. Lehet, hogy ez ugyanaz a tábor volt, amelyikben én is elveszítettem a szüleimet? Anton akkoriban sokfelé járhatott, és valószínűleg nem csak az én életemet vette pártfogásba, hanem nagyon sok ember életét megmentette, kiemelte őket olyan reménytelen helyekről, ahol milliók lelték halálukat.

Az élmény bezár. Marad a v-tengerpart az asztalunk körül, és a mindenen makacsul átsejlő V-Olivia, kinek éppen szétbomlóban a nyaka, a mindent összekötő erek adják meg magukat utoljára. Már semmi sem köti össze a törzsét és a fejét, tudja az algoritmus mi lehet ennél bizarrabb. Próbálom elterelni a figyelmem a látványától, és elmesélem Antonnak a tegnapi esetemet a szomszédasszonyom emlékfelméréséről, majd hozzáfűzöm, milyen kár, hogy Olivia nem a piacnak szánta azt a fura férjtemetést, hiszen a gyásznak és a veszteségnek az öngyilkos szekta miatt az utóbbi időben emelkedőben a piaca. Nem is tudom, mit szeretnék a leghamarabb, hogy eltűnjön V-Olivia, vagy hogy Anton is felfigyeljen ugyanarra az üzleti lehetőségre. Elvégre, ha az élmény egy adomány, akkor azt csinálhatunk vele, amit akarunk.

Anton azonban nem veszi a lapot, bólogat, de minden figyelmét annak szenteli, hogy a v-sirályokat eteti az asztalról összesepert v-morzsákkal, gondosan kerülgetve a félig elfogyasztott zsömlémet.

  Megnyitom az utolsó fájlt, sűrített. Érzetek és helyszín helyett főleg összedobott képsorokat csomagol ki elém az asztal fölötti levegőbe. Az elsőn éppen Anton távozik a két gyerekkel a tábor vaskapuján. Ég az arcom a lefolyó könnyektől, miközben némán zokogva szajkózom az agyam szegletében, vigyázz, vigyázz Robertre és Kishára. Aztán egy lepukkadt, állott levegőjű szobában ülök, sokkoltan meredek a szemem elé táruló felvételekre. Szexuális pozíciókat mímelő gyerekek, őket tapogató felnőttek, és meztelen gyerekek erotikus felvételeire begyűlt reakciók pörögnek ezrével a szemem elé. Aztán egy felgyorsított felvétel egy irodáról, ami az évek során egyre nagyobb épületbe költözik. MemberMe.

  Remegek egész testemben, nem voltam felkészülve az utolsó fájlra. A sirályvijjogásból kihallatszik az utolsó harákolás:

Levenduladier… Levenduladier…

  – Jól vagy, Kisha? – kérdezi Anton, az arcán látható komoly aggodalom szerint nagyon rosszul reagáltam a látottakat. Felém nyújt egy pohár vizet.

  Nem nyúlok utána. Nem kell tőle többé a víz…

 – Túl sós a levegő – zihálom fejvesztve, forog körülöttem az összes világ. Hánykolódnak a v-levegőben a v-sirályok, körbe-körbe gyöngyözik tányéromon a kézzelfogható kaviár, forog felhősírjában Olivia, és hánynom kell az orromban maradt illatözöntől.

  Anton azonnal bezárja a fokföldi settinget, szétfoszlik a tengerpart, csak a gyomos burkolat marad alattunk. Eltűnik a virtuális abrosz is az asztalunkról, a fölénk boruló ernyő barnállik a rozsdától. A székem kopott tákolmány. Tákolmány az életem is. Anton gyerekpornóval építette fel a cégét? Végül is csak azt csinálta, amihez ért… üzletelt. Most jövök rá, hogy gyerekkoromról nincs is semmilyen személyes, rögzített emlékem. Ennyire képes volt belenyúlni a memóriámba is?

A szociális munkás fogta testem-lelkem és céget épített, és én azóta is képtelen vagyok arra, hogy életem darabjait ne mutogassam.

  Semmi sem az enyém.

  Vagy ez az egész csak egy vírus, aminek neve: V-Olivia? Már nem tudom mi a valóság, mi a setting, mi a múlt és mit honnan szedtem össze menetközben. Lehet, hogy csak megzavart a sok életadat jártomban-keltemben.

  – Hullafáradt vagyok érzelmileg. Azt hiszem, aludnom kellene kicsit – suttogom, de indulás előtt még átadom Olivia adományát nevelőapámnak. Végre ujjával rábök, és kíváncsian megnyitja. Túl sokat pörget, gondolom, Oliviával sok közös címkéjük volt, és specifikusak is, mint az a hülye Boogie Kastély, bármilyen játék is az.

  Hirtelen kezd hadonászni, mintha próbálna valamit lezárni. Pillanatokig úgy bámul a semmibe, mint akit fejbeütöttek, aztán mély levegőt vesz, és zokogni kezd.

  – Bocsáss meg! Annyira másképp akartam ezt a reggelit – sírja.

Rosszat sejtek hirtelen megváltozott viselkedése hátterében, hívnom kellene egy v-mentőt. Vagy inkább egy analógot.

  – Segíts! Gyorsan – nyöszörgi. Levegő után kapkod, de ahelyett, hogy az ingét gombolná, hogy szabaddá tegye a tüdejét, szemem elé vetíti adaténjét és felhasználói engedélyt ad.

  Kapkodó mozdulattal eresztek rá egy sürgősségi vírusellenőrzést. Sejtelmem egyetlen perc alatt beigazolódik: Antont érzelmi-vírussal fertőzték, de valami újfajtával, amit a legerősebb vírusirtónk is csak jelezni tud, felismerni és irtani képtelen. Bármilyen címkére bökök is adathalmazán, csak rosszat tehetek vele, mert a nyomában a címkék száma sokszorozódik. Cégtől származó érzelemelemző szoftokat hívok be segítségül, és külső adatokra eresztem az algoritmusainkat, hogy találjak valamilyen összefüggést, tudjam bármihez, eseményhez, érzelemhez, vagy akár settinghez linkelni a vírust. De másodrendű érzelmi állapotot előidéző kognitív folyamatok indulhattak el Antonban, és olyan komplex érzelemmel fertőződhetett meg, aminek létrejöttéhez több agyi régió összehangolt működése szükséges.

  Túl sok kattintásomba kerül, amíg rájövök, hogy bármilyen címkével ellátott adatát vagy emlékét nézem a profilján, mindent kísér ugyanaz a kétes érzelmi csomag, amihez egyetlen linkelhető címkét dob ki végül a kereső: #bűntudat. Legyen bár munka, család, nyaralás, házi kedvenc, étel, zenehallgatás, séta a parkban vagy barátnak tett szívesség, udvarlás vagy sportolás, világmegváltó tervek vagy csak egy egyszerű zuhanyozás, kaviár vagy sajtos zsömle, mindenhez odatapad.

Felállok és otthagyom az asztalt Antonnal, aki sírdogálva takarítja az ernyővázról a rozsdát.

  Egy halványan dobogó szív lebeg az utcasarkon. V-Olivia utolsó darabkája.

Bocsáss meg – duruzsolja, még mielőtt végleg szétfoszlana.

.


4 megjegyzés:

  1. Hú, nekem ez nagyon-nagyon tetszett! Igazából látom, amit írtál a bevezetőben is, hogy ez egy nagyobb ívű történet összesűrítése, ezért a végét kicsit elkapkodottnak éreztem, de összességében az ötlet és a megvalósítás is nagyon megfogott.
    Remélem egyszer majd úgy alakul, hogy hosszabban meg tudod majd írni, mert szerintem nagyon jó!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi, Réka. Örülök, hogy tetszik. Igen, mások is elkapkodottnak érezték a második felét. Egy jó barát nemrég ezt írta: “Nagyon vaganyul tudsz sokszor irni, de (talan termeszeteddbol fakadoan) vannak a muveidben neha tulzott kilengesek neha elragadnak bizonyos dolgok es ettol nem lesz az egesznek aztan egy vonala.” Valahogy pont ilyen lett a novella is, és már csak azért is érdemes lenne regényként megírni, hogy lám nagyban is lenne-e egy törés vagy szépen egyenletesen kibontakozna. :)

      Törlés
  2. Remek az ötlet, és a megvalósítás elég erős, kis megjegyzés: hasonló érzésem volt, mint Rékának, némileg aránytalan; (nem kellemetlenül) hosszú a bevezető, de ahhoz képest egy kicsit gyorsan "lekevered". Illetve észrevettem, hogy kedveled azt a mondatszerkezetet, amelynek a végén szerepel az ige, ez néha fura, pl.: "Összementnek tűnik attól, ahogyan vékony, apró száját összeszorítja, mintha attól félne, hogy az ajkait is valaki szétválaszthatná."
    De egyik sem olyasmi, amin egy kevés utólagos szerkesztéssel ne lehetne változtatni, és simán megjelenésre érett.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Dóra, köszi, hogy elolvastad. Bevallom, húztam is belőle, hogy a karakterlimitbe kényelmesen beférjek. :) Az “aránytalan” jelzőért külön köszönet, olyan mint egy ablaktörlő, meg segít távolabbról is rálátni.

      Törlés

20190803

Felhősírok - novella


Rég nem jártam erre, és annál is régebb, hogy nem volt agymenésem, és akkor regényt vagy novellát mióta is nem tettem le az asztalra... ? Újévkor egyetlen fogadalmam az volt, hogy idén befejezek egy novellát, hogy beküldjek én is valamit a Gabo-pályázatra. Emlékszem a napra, amikor befejeztem, megrészegülten lépkedtem az utcán, évek óta nem volt annyira kerek a világ. :) Csakhogy ez a befejezés arról szólt, hogy valójában összeszedtem a lassan három éve készülő és még mindig félregényem alapötletét és belesűrítettem egy novellába, arra gondolván jobb egy  olvasható novella, mint egy elrontott, vagy éppenséggel soha el nem készülő regény. Hát persze... ez a regények egyik "jellemzője", hogy szoktak működni egy novellába sűrítve :) Hogy mire nem képes a lustaság!  Maradtak még dolgok ám, amiknél nem lehet időhiánnyal mentegetőzni. :)
      A novella végül nem került be a kötetbe, de a kiemeltek közt volt, és úgy döntöttem, megosztom. Remélem, sikerül a regényt is befejezni ebben a világban, és mivel ötletből van elég, egy másik cselekményszálon megyek majd végig.



Ha van kedvetek és időtők hozzá, olvassátok el, remélem, szórakoztató. (Hagyhattok véleményt, kritikát kommentben, vagy üzenetben. Áldani foglak érte.:) )
     Ezek a novellák pedig szintén a kiemeltek közé kerültek, őket is fogadjátok szeretettel:





Felhősírok




     Az öregasszonynak nem csak a lakása vacak, állottak az emlékei is. Eladhatatlanok.

Az ember azt hinné, hogy ha valaki idős, annak története is van, abba öregedett bele, hogy élt. Pedig lehet, hogy csak eljárt felette az idő.

   A penésszel pecsételt falakon úgy futnak szét a repedések, akár a ráncok Olivia szeme körül. A fotel karján végigsikló ujjaim beleakadnak a kopott huzat felfoszlott réseibe, a karomon lúdbőr futkorászik. Irtózom a repedésektől. Irtózom a régi bútoroktól, amik megroggyantak mások múltja alatt.

   Meglepő, Olivia mennyire tudatában van annak, hogy az élete egyhangú volt, és alig jut eszébe alkudozni az élményérvényesítési felmérésnél. Látszólag arról is megfeledkezik, hogy most nem a szomszédjaként lát, hanem hivatalos ügyben a MemberMe cég képviselőjeként. Eddig is tudta, hogy emlékbiztosítóként a beültetett mesterséges memóriákban tárolt életadatok felcímkézéséről szól a munkám, amit nem tudhatott, hogy értékesítési tanácsadóként is foglalkozhatom a klienseinkkel. A tudatfeltöltés előtt pedig ő is szakszerű segítségre szorul abban, hogy a rögzített életeseményeiből mit hasznosítson nyilvános megosztásként az élménypiacon.

   Gőzölgő teáscsészét helyez elém a rusztikus kisasztalra, amiről eszembe jut a kicsorbult teafőző, amit a múlt héten kértem tőle kölcsön és még mindig ott hever valahol a konyhámban. Rendeznivaló ügy.

    Furcsa, de eddig fel sem merült bennem a kérdés, vajon honnan telik neki teafűre. Talán mégsem voltam elég figyelmes, amikor elemzéseket futattam a cégnél az életadatán? Arra sem emlékszem, hogy az algoritmusok a jellemző címkék közé bedobták volna a #teát. Kiszűrték, mint Olivia megannyi ingerszegény felvételeit. Szűrőben fennakadt csomók, amikből kifolyt az íz.

    Ritka, hogy valaki ezt a kort biológiai formájában megélje, csodálkozom, hogy csak nemrég kapott behívót tudatfeltöltésre. Sajnálom őt, mert az emlékek felhőalapú tárolása és az élménypiac az implantforradalommal együtt akkor terjedt el, amikor ő már negyvenéves volt. Az embert fiatalként érik a legérdekesebb hatások, amikor még lüktet benne a kockázatvállaló tettvágy, és amikor még élesek az érzetei. Ha legalább Olivia az a fajta öregedő hölgy lenne, aki lila kalapot tesz és felkerekedik, hogy habzsolja még egy kicsit utoljára az analóg életet! Ő inkább olyan, mint egy sarokban felejtett, dohos szekrény.

   
   Csípős a levendula ereje a nyelvemen. Sosem mertem neki elmondani, mennyire nem kedvelem a kedvenc teáját. Gondolatvezérléssel csatlakozom a virtuális illatraktáromra, és kiválasztom a _menta_ feliratú fájlt. Az agyamba küldött jelek aktiválják a szükséges olfaktorikus neuronokat, az inger hatására felidéződik bennem a menta emléke olyannyira, hogy felülírja bennem az előbbi valós érzetet. Talán a bútorokra is kereshetnék V-huzatokat, jut eszembe. Kicsit tűrhetőbbé varázsolhatnám a látóteremben a környezetet, legalább a magam számára. A hetvenegy éves Olivia végre leül velem szemben, így ellenállok a kreatív késztetésnek. Mocorog a kanapén, keresi a helyét. Feljajdul, és úgy kap a derekához, mintha attól félne, kettétörhet.

   Közös v-ablakot nyitok és látóterünkbe küldöm az elkészült grafikont emlékei felméréséről, amin tegnap egész álló nap dolgoztam.

  – Negyven százalékot tudtunk ebből úgy felcímkézni, hogy értékesítheted a piacon – nézek rá felvont szemöldökkel, a grafikon zöld csíkjára bökök v-ujjammal. – Legtöbbjük egyedül átélt emléked, a legértékesebb például ez a virágzó cseresznyefa alatti spirituális élmény. Sajnálom, hogy úgy döntöttél, a férjeddel átélt emlékeid többségét privát felhőbe zárod, a nyilvános felhődben ugyanis bőven van még hely. Ezek között akadna pár esemény, ami nagyot pumpálna a szerethetőségi indexeden.

  Kérdőn nézek rá, de az arca még mindig érdektelenséget sugall. Megköszörülöm a torkom, és eszébe juttatom az unokáját.

  – Robert részesedést kaphatna belőle, az ő társadalmi alapindexén is lendítene. Tudod, hogy megy ez… talán kapna egy jobb munkahelyet, bővebb egészségügyi biztosító csomagot, tágasabb lakást… Nézz rám, Olivia! Tudok egyet s mást az örökség szerepéről.

  Ennél az asszonynál igazán bedobhatom az árvasági kártyámat, mindig piszkálta a fantáziáját, vajon hogyan veszíthettem el olyan korán a szüleimet az egyik balkáni menekülttáborban. Én sosem láttam ebben semmi különöst, minden második ember hasonló múlttal rendelkezik, és van róla megosztása is bőven. Drámaérzékenységét sosem tudtam kielégíteni, mert szerencsére még túl kicsi voltam, így kevés emlékképet cipeltem onnan magammal.

  Az öregasszony érzékenysége ezúttal nem indul be, makacs kifejezéstelenséggel néz a szemembe, hosszú pillanatokig még csak nem is pislog. Te jó ég! Minden vénember ennyire önző a végére? Miért kapaszkodik, miért markolja annyira mindazt, amit éppen el kellene a közkincs érdekében engednie? Neki miért nem célja, hogy a hátrahagyott világot gazdagítsa?

  – És akkor még mindig van negyven százalék, amivel nem tudunk mit kezdeni – térek rá dolgainak a kényesebb felére. – Ha legalább szerettél volna nagyokat főzni vagy koncertekre járni… de… de… ezekre a házban, ház előtt, az utcán való lézengésekre legfeljebb az #unatkozás, #semmittevés, #közöny, #monoton címkéket tudjuk rátenni. Még illatokat, ízeket sem tudunk kiemelni. Na jó, itt ez a levendula, amit sokszor áztatsz és iszogatsz. Meg ez a régi levendulamező is, ami bár technikailag kissé kezdetleges felvétel, ritkaság. De ez még mindig kevés.

  Végigfuttatok néhány emlékáradatot a rögzített életeseményeiből előtte, hogy szemléltessem, miről beszélek.

  – Kisha, nem a te cégednél hisznek abban, hogy minden címke értékes? – szólal meg végre, reszketegen gyűrögeti ölében kötött szvettere végét. Megemelt feje remeg, mintha folyton apró nemeket ingatna. A teáscsésze felé nyúl, és már szinte drukkolok neki, hogy remegő kezével nehogy a forró löttyöt az ölébe öntse. Bár ha egy kis esze lenne, ebből is egy élményt kovácsolhatna. Én a helyében naplót futtattam volna a megvénült testi élet mindennapjairól – manapság szórványos emberi tapasztalat –, és jól meggazdagodtam volna belőle.

  – A címkék mind értékesek, igaz, de nem egyenlően. – Óvatosan mondom, nem ismerem annyira, hogy tudhassam, mennyire sebződhet a piacorientált világ kanyarjaiban. – Ha a kutya sem fog felkeresni a v-létedben, sosem veszi igénybe egyetlen eseményedet sem, nem bök rá egyetlen átélt érzelmedre sem, a százalékod örökre alacsony marad. A magányodon majd aligha tudsz változtatni, ugye, tudod?

  – Mondd, dier! – hajol előre. – Számít?

 – Mármint… hogy érted ezt? Kérlek, Olivia! Ne! Te ne! Téged nem fertőzhetnek meg az öngyilkosságot propagáló szekta tanai! Ha számít, én… én nem akarom, hogy a süllyesztőbe tűnj értelmetlenül. Nem akarlak elfelejteni, mintha nem is léteztél volna… – váltok elfúló hangba a hatás kedvéért. – Igen, számít, értékes vagy és gazdagítod a világot. Senki nem látta és élte meg az életet úgy, ahogyan te. Ha örökre a semmibe vésznek ezek, mondd, volt értelme? A megőrzésük nélkül szegényebb lesz az emberiség. Szükség van rád a Hálózatban, és...

 – Jól van, jól van, elég a cég szlogenjeiből! – int le, mint aki inkább mindent elhisz, csak békén hagyják.

 – Elérhetővé teszem a férjemmel töltött tibeti éjszakánkat. De a klasszikus temetését nem… azt jótékonysági adománynak szánom, és a MemberMe szabadon rendelkezhet vele.

Sikerül meglepnie.

  – Milyen temetés?

  Keresést indítok az emberöltönyi adatmennyiségben, de nem találok ilyen jellegű címkéket. Segélykérőn nézek rá. Türelmetlen arcot vág, majd megszán, belekap ujjaival az adathalmaz görgetésébe.

 – Mondtam már, hogy egyéniek a címkéim, mert más támpontok alapján tudom őket előhívni magam is – motyogja zsörtösen. Megnyit egy eseményt ami #batman és #boogiekastély címkékkel van ellátva, és tényleg egy olyan esemény töltődik be a szemünk elé, aminek a helyszíne egy letűnt korokra emlékeztető temetés. Undorító! Remélem, nem kell megnéznem sem a hullát, sem azt, ahogyan fittyet hányva a biournák létezésének, szemetelik a talajt. A mellékelt érzelmi csomagot érintetlenül hagyom, biztonságos távolban marad tőle az agyam, de rémlik, hogy nincs tele gyásszal. Az élmény kipróbálása inkább csak időszűke kérdése most, hiszen sok érzelmi kockázattal nem jár. Legyen bár szomorúság vagy öröm a stimuláció, mind alapérzelmeken nyugvó elsőrendű érzelmi állapotok.

  Kezdem érteni, az esemény miért kapott oda nem illő címkéket, a jelenlevők Batman-szerelésben isznak és táncolnak egy Boogie Utca című dalra a nyitott sír körül.

  – Ez volt a férjem kívánsága, dier. De később van benne gyász, veszteségérzet – mentegetőzik. Előpergeti a rögzítést, ott ül egymagában a sír mellett, szívszaggatóan zokog és óbégat.

  – Ritka intenzív érzés – bólintok elismerően és megkönnyebbülök, hogy mégis van értékesíthető megosztanivalója szegény asszonynak. Bár nem vall valami előrelátó jellemre, ha azt is épp adománynak szánja.

  Az eseményhez csatolt második érzelmi fájlt sem nyitom meg, hogy teszteljem, most nincs időm ilyesmire rácsatlakozni, csupán törlöm a szakszerűtlen 0hashtageket és újracímkézem: #gyász, #zokogás, #veszteség, #veszteségérzet, #temető, #temetés, #testihalál, #megsemmisülés.

  Olivia hevesen tiltakozik, kezével szinte feldönti a teáscsészéket. Bosszantóan merevek tudnak lenni az emberek öregen.

  – Ezt nem teheted, dier! Nekem mindez egyetlen esemény, és a saját támpontjaim hozzák elő ezt az emléket a fejemben.

  – Lehet, hogy egyetlen eseményről beszélhetünk, de érzelmileg ez két csomag.

  – Nézd át őket újra, kérlek, Kisha! Ott az elejük, a végük. Kerek. A törvénykönyv szerint nem adható el úgy egyetlen emlékekből kiragadt élmény sem, hogy közben megfosztják az emlékezőt a későbbi előhívás lehetőségétől.

  – A MemberMe mindig figyelembe veszi a megosztók érdekeit. És a klikkelőkét is.

 – Te igazából emlékszerkesztést kérsz tőlem? – von kérdőre olyan elfúló hangon, mint akit a legocsmányabb bűnre akarnak rávenni.

  – Ilyen illegális dolgot a MemberMe soha nem támogatott. Dier! – teszem hozzá talán kissé jobban hangsúlyozva a szót az illendőségnél. – Nem kérem, hogy kiszerkesszél belőle dolgokat, csakhogy kettéválaszd, és külön eseményként címkézd az elejét és a végét.

  – Itt befejeztük. A ForeverYou céggel akarom ezt végigcsinálni – makacsolja meg magát. Összementnek tűnik attól, ahogyan vékony, apró száját összeszorítja, mintha attól félne, hogy az ajkait is valaki szétválaszthatná. Rövid, fehér haján úgy igazít, mintha annak zavaró hosszúságától akarna fellélegezni. Alig hiszem el, hogy az a csendes, hajlott hátú öregasszonyka ül velem szemben, aki évek óta a szomszédépületből esténként átinteget, miközben megöntözi egyetlen cserepes virágát, egy csenevész muskátlit. És sikerül rám ijesztenie. A főnököm, Anton, őrjöngeni fog és megkapom a beígért bércsökkentést is, ha megtudja, hogy egy kliens az én tanácsadásom során igazolt át a konkurens céghez. Még egyszer nekifutok, a hangomba költöző lágysággal magamat is meglepem.

  – Senki sem fog ambivalens érzéseket keresni – magyarázom, miközben a háttérben valahol az agyam mélyén türelmet stimuláló alkalmazást futtatok. – Drága Olivia, a mai fogyasztók egyetlen élmény során vagy az örömet vagy a gyászt akarják átélni. A kettő együtt nem működik az emberi pszichében. Egyértelműen kell meghatároznod egy élmény érzelmi hozadékát ahhoz, hogy megosztható és fogyasztható legyen.

  – Ez azért van, mert nekik nem ugyanazt fogják az érzések jelenteni, és mert… mert olyan könnyen hozzájuthatnak. – Szegi fel a fejét. A hangja megremeg, úgy látszik, a sírás határán áll. Olyasmit teszek, amire nem hittem képesnek eddig magam. A ráncoktól barázdált kéz után nyúlok. Túl idegenül hideg, nem bírom sokáig érinteni, a hangom viszont még mindig melegen cseng.

  – Sokat segítethetnél az öngyilkosok hozzátartozóinak ezzel az emlékkel, de ha a batman és boogiekastély címkéket rajta hagyod, a célközönségedet megtéveszted, összezavarod. A gyász komikussá válik, súlytalanná, és egy hamis üzenetet sugallsz, miszerint a halál ünnepelnivaló esemény. Nos… ez az, ami khm… illegális.

  – Mondtam már, hogy nem a piacra szánom. Adomány – simít végig maga előtt az asztalon, majd csipegeti a hátramaradt porszemcséket.

  – Amolyan örökség. Értem. És kinek szánod?

  – Anton Novaknak. Cserében talán állást nyújt az unokámnak – hajol előre, szemében huncutság csillan. V-ujjammal jóváhagyom a címkéit, és átmentem őket egy külön felhőbe, amíg megbeszélem Antonnal. Közben egy ping hang jelzi, hogy Olivia épp fájlt küld a személyes profilomra. Kérdőn nézek rá, csak ekkor érzi úgy, hogy magyarázattal tartozik:

  – A levendulamezőket neked szántam, sajnos Robertnek nem kellenek. Mindenkinek mást jelentenek a címkéi, dier – sóhajt fel. – De nekünk a levendulaillat közös emlékekhez kapcsolható. Téged illet.

  Meglepi fájlok repkednek a szemem előtt, utánuk nyúlok és berakosgatom őket a saját tárhelyemre egy vendégnek keresztelt felhőbe. Még sosem örököltem semmit, kicsit meghatódom, és elnézem neki, hogy olyan esetlen az értékrendszere.

  
  Este az ablakom mellől nézem végig, amint Olivia után megérkezik a Végtisztesség autó. Sosem láttam még egyenesebb testtartást, mint amilyennel a szomszédasszonyom kilép a lépcsőházból. Fehér haja kontyban, krémszínű kosztümje lötyög aszott alakján. Az egyetlen szalonképes ruhájának vélem. Lassan lépeget, akár egy ünnepelt mennyasszony, de ha szürkébe öltözött volna, inkább egérre emlékeztetne. Kicsit úgy tűnik, mintha a fejét felém mozdítaná, és haragosan feltekintene az ötödikre. Eszembe jut a teafőző, de aztán az is, hogy ahová Olivia megy, ott úgysem lesz szükség rá. A virtuális örökéletben digiként olyan teát „ihat”, amilyent analógként sosem engedhetett meg magának. Tűzhely és kanna sem kell hozzá, csupán egy címke-előhívás és egy állapotfrissítés. Ettől eltekintve jövő héten megcsengetem őt, hogy bocsánatot kérjek tőle a teafőző miatt. Sosem késő rendezni dolgokat azokkal, akiknek el kell hagyniuk az analóg világot, ráadásul a bocsánatkérések nyilvános posztként sokat pumpálhatnak az ember indexén. Máris megágyazhatnék egy kis állapotfrissítéssel ennek a történetnek:

Kisha Visser ünnepli Olivia Ress örökéletét. P.S. Alig várom, csevegjünk, kedves Olivia. #búcsú

  A kék kiírás beleolvad a hat négyzetméternyi szobám valóságába. Másodpercek alatt pörög be szemem elé a színes részvétek és a vigasztaló reakciók kavalkádja. A reakciók három százalékot pumpálnak napi indexemen, ami felkúszik nyolcvannégy százalékra. Még így sem túl fényes estére, de elég eseménytelenül telt délelőtt a cégnél, és még a kávé sem volt finom, hogy legalább annak az illatát feltölthettem volna. A reagálók közt elsőként ad jelet titkos megrendelőm, Bogdan úr, együttérző szívecskét lebegtet át. Eszembe jut róla, hogy korán kell feküdnöm, mert hajnalban ki kell mennem érzetszerzésre. Már indulnék is nyugovóra térni, de megpillantom a férfit, aki ott áll egy gyerekkel a szemközti lépcsőház előtt, hátán egy koszos lepedőbe csomózva a holmijuk.

Olivia alig lép ki a bejáraton, apa és fia beiszkolnak a betört ablakú lépcsőházba. Ők kapták meg Olivia lakását? Gyerekkel valahogy minden könnyebb, a sok kis cukiság figyelemgyűjtő erővel bír. Arcfelismerő keresést indítok, majd a függönyön át kicsit megint követem az eseményeket. Valami nem stimmel. Talán, hogy Tilly a negyedikről ugyanolyan bicegéssel viszi a szemetet a kukához, ahogyan minden este szokta? Talán, hogy a galambok ugyanúgy vetik rá magukat a másodikról kiszórt morzsákra, és a fény ugyanúgy csusszan végig a faleveleken és ugyanolyan árnyékokat táncol a gyomos aszfaltra? Csupán a szemközti ablakra vetül új függöny… Ronda sárga, és elég vastag.
  Beérkezik az arcfelismerő szoft találata: Peter Pavel 68%-os polgár. Egyértelműen konzervatív, kétszer több a privát megosztása, mint a korlátlan, de az én céges algoritmusaim több mindenhez hozzáférnek egy profilon, így az igazán érdemleges tudnivalók sorokban összegezve szállingóznak a látóterembe. A függöny mögé bújt szomszéd 37 éves, elvált, a gyereke nyolcéves és csendes. Azért költöztek ide, mert a régi lakhelyük omlásveszélyes. Álmában sokat jár rockkoncertre, ha nem tud aludni, szaladni megy. Van egy óriási anyajegy a könyökén, és egy bagolyfej tetoválása a jobb vállán. Gyerekként egy tyúkfarmon nőtt fel, és a felesége egy rockénekessel lépett le. A szexuális indexe 56%-on áll, de szeret főzni, és arra rengeteg maximális pontozást kaphatott ismerőseitől, mert 90%-os szakács. Az IQ-ja 132, régi akciófilmet nézett tegnap este, ja és mérnök egy V-háziállatokat programozó cégnél. Van egy Keksz nevű hörcsöge, akiről sokat posztol, és gyűjti a kavicsokat.

  Az embernek néha jólesik tudni, hogy egyvalami nem változik: dögunalmasok a szomszédjai.



  Az áprilisi hajnal csak alattam szilárd valóság, hidegen áramlik a töredezett aszfaltból a hátamba. Fölém az ég tompameleg homályként magasodik, a városi fényszennyezés nyoma. Vacogva behunyom a szemem, próbálom beleélni magam a pillanatba és összehozni magamban a halálfélelem érzését. Semmilyen ég alatt elég nehéz vállalkozás. A hátamat sértő apró földrögök segíthetnének, állítólag porból vétettünk. Ha puha felhőből véttetünk volna, akkor talán elég könnyű lenne a lelkünk, hogy repkedhessen, és egyszerre mindenre rálásson. Vajon milyen élmény lehet igazából megszűnni? Milyen élmény lehet valakit teljesen, végérvényesen elveszíteni? Olivia adománya talán tudja, és talán nem csak az öngyilkosok hozzátartozói kattintanának rá.

  Távoli motorbúgás hallatszik, veszélyérzetem belekapaszkodik. A közeledő autó a következő pillanatban keresztülgázol rajtam, és darabjaimra szed… kifolynak a beleim, szétfröccsen az agyam, leszakad a karom, kifordul a lábam. Senki sem tudja, milyen a nemlét. Ami biztos, hogy nem tartalmaz linkelődést, és nem lehet visszajátszást indítani. Magányos. Üres.

A tülkölés fülsüketítő, a kerekek ropognak a megviselt útburkolaton, páni félelem sercegi bele magát az érzékeimbe, szívem burkolatát is majd szétrepeszti. Az autó még időben kitér, és elhúz mellettem. Taxi lehetett, ezen a városszéli úton csak azok száguldoznak így, nem hiába jár ki ide annyi öngyilkos.

  Egy pillantással ellenőrzöm, hogy az élménytranszfer működik-e, majd fekszem még ott tíz percet, de ez idő alatt még csak egyszer húz el autó közvetlenül mellettem, és már egyre kevésbé sikerül minden idegszálammal átélnem, hogy veszélyben az életem. A szívverésem lelassul, testemben csillapodik a remegés, csak a hideg marad, ami időközben a csontomig fészkelődött. Nem bánom, mert ez is csak erősíti az éppen átadandó élményem valódiságát. Néha elég szánalmas dolgokat kérnek a megrendelők, közülük is legfantáziátlanabbak az újratestesülhetett gazdagok, akiknek csak egyetlen problémájuk van: a mániákusan óvatos élet. Fejlesztett testük olyan cégek terméke, amelyek nem kötöttek biztosítási szerződést az emberi őrültségekre is. Virtuálisan próbálják hát pótolni, de már nem elég nekik egy száguldás, vad szex vagy egy forrázás, titokban halálfélelmet keresgélnek a net sötét sikátoraiban. Kár, hogy azt sem csinálják túl jól. Ha én rendelnék ilyen késő éjszakai élményt a feketepiacon, kiküldeném beszerzőmet egy néptelen mezőbe, ahol elviselhetetlen csenddel ragyognak a csillagok, és vonítnak veszett farkasok. Kezdett elegem lenni Bogdan úr ötleteiből. Két hete még jól szórakoztam az élményrendelésein: meztelenül sétálás hajnalban a háztetőn, fáramászás, rózsaevés, ugrókötelezés rothadó hagymával dobálózó gyerekek közt, szeges ágyon heverészés, bringás elhasalás, távirányításos önkielégítés, kanálisturizmus, de amióta halálfélelemre vágyik és csak titkosított csatornán tud rám csatlakozni, elvont érzeteket és egyre több félelmet kér.

   Éjjeli fél kettő villog, amikor egy pislantással előhívom virtuális látóterembe a kék ikonokat. A mesterséges memóriám tárhelyéről végleges törléssel kiürítem a rögzült élményt, már semmi közöm hozzá. Egy ping jelzi, hogy Bogdan úr tízesre csillagozott. Feltápászkodom, tarkómon összekötöm sokszínű rasztatincseimet, majd leülök egy padra, hogy hátizsákomból kirángassam a görkorcsolyát. Az éjszaka bónusza, hogy egy kevésbé forgalmas éjszakában hazáig gurulhatok; a sportélményeknek megvan a maguk hagyományos értéke.

  Egy alak áll az úttesten, ahol korábban feküdtem. Hirtelen jelenik meg. Mellkasomban dübörög a szívem, elszorul a torkom. Eleinte zavaros a kép, majd egyre inkább kirajzolódik Olivia kéklőn fénylő holoalakja a sötétben. Nem szól semmit, csak néz rám, úgy, mint aki ölni jött.

Sosem zaklattak még digik, és nem is hallottam senkitől olyan esetet, hogy egy digi virtuális alakja hívatlanul nála bejelentkezett. Hátammal úgy támaszkodom egyetlen tapintható valóságomnak, a pad támlájának, mintha az megvédhetne a betolakodótól. Nyugalmat erőltetek a hangomra, kimondott szavaim mégis vibrálnak:

  – Szia, Oli… via! Ne… ne haragudj, hogy… izé… elfelejtettem visszaadni a teafőzőt.

  – Mindenkinek mást jelentenek a címkéi, dier. Nekünk a levendulaillat közös… közös… közös…

  Vibrál az alakja, recseg a hangja. Nem értem. Kiakadt?

  Ideges vagyok. Azt hiszem. Vagy ez inkább riadalom? Értetlenség? Zavarodottság? Harag? Ha tudnám, mit érzek, és hogyan címkézzem, feltölthetném a pillanatot. Indítok egy gyors érzelmi analízist a háttérben, miközben az öregasszony felé fordítom az aktív figyelmem.

  – Jól vagy Olivia?

 – Közös… közös… dier… levendula… dier… közös… levenduladier…

 – A kukába! – fortyogom dühömben. És tehetetlenségemben. És értetlenségemben. És kíváncsiságomban. És sajnálatomban. És iszonyatomban. Leállítom az érzelmi analízist és inkább frissítést indítok a szűrőimre.

  Hatásos. V-Olivia szétfoszlik.

  
  Hazatértem után ruhásan dőlök az ágyra, a fáradtságtól mélyálomba rándulna a testem, amikor újból megpillantom őt. Az ágyam lábánál áll bőre szabott ruhájában. És hörög:

Levenduladier… levenduladier…

  Ezúttal nem segít a frissítés, mintha alakja beleégette volna magát végleg a látóterembe. A tűzfalam felmondta a szolgálatot, legalábbis Oliviára vonatkozóan. Sőt, hiába blokkolom és törlöm őt a kontaktlistámról, képtelen vagyok tőle szabadulni. Alig várom, reggel bemenjek a céghez és szakemberek segítsenek letakarítani őt a retinámról.

  Kinyitom az első levendulamezőt tartalmazó fájlt, hátha ennek újrafrissítő parancsa lesz valaminél fogva, és a valóságomat megtisztítja a kiakadt V-Oliviától.

  Levendulamezőn állok, álmatagon bódító illat szivárog az orromba. Ugyanaz a szél babrálja a hajamat, amelyiktől a mélylila fűcsomók hullámzanak. Hátravetett fejjel átadom magam az élménynek. Ekkor gyerekek kacaja harsan a fülembe. Meg is pillantom őket a reggeli napfényben: a kisfiút és a kislányt, amint épp egy kövön lapuló gyíkot figyelnek. A helymeghatározás szerint egy stellenboschi farmon vagyunk. Nem tudok alaposan körbenézni, mert az élmény csak annyit enged, amennyit a rögzítője átélt. A rögzítője pedig spóroló asszony lehetett, mert hamar bezárul a pár pillanatot tartalmazó élmény.

  V-Olivia még mindig ott áll az ágyamnál.

Levenduladier… levenduladier…

  – Rövid volt ez, hallod? – dohogom.

Ekkor látom, hiányzik jobb karja.

 – Megfertőztél valamivel, szipirtyó, de azt hiszem, tudom már, hogyan működsz. Jöjjön a másik karod!



  Rég megvirradt, de V-Oliviának még mindig megvan a feje, a nyaka, a törzse. A legrosszabb az egészben, hogy a törzséből kifolytak a belek, mint valami véres kábelek lógnak belőle. Eldöntöm, hogy ebédig letudom az ügyet, végigcsinálom, majd végleg kitakarítok a vendégnek nevezett felhőből minden tőle kapott fájlt, és kérek bent a cégnél egy extra frissítést.

  Késtem az Antonnal megbeszélt találkozóról, hullafáradtan és rohanva távozom otthonról. Magammal viszem a csonkított V-Oliviát, aki a látóteremben foszforeszkál, bárhová nézek. Elakadt hörgése halkult már, de még mindig hátborzongató. Elvitt már egy stellenboschi egyetemen tartott teapartira, illóolaj-előadásra, feküdtünk levendulapárnán, de voltunk már klímamenekülteknek emelt poros táborban is, ahol hasztalanul próbáltunk eladni kis levendula-zsákocskákat, hogy vizet vehessünk a gyerekeinknek. Mármint… gyerekeinek… Még csak két fájl maradt hátra ahhoz, hogy darabolódó v-testét szétfoszlassam. Reménykedem, rövidek a vendég hátramaradt élményei és a reggelizés ideje alatt sikerül lefuttatnom őket, elvileg ez csak pár pillanatra ragadhat ki a valóságból.

  A sarkon majdnem belebotlom egy férfiba. Ismerősnek tűnik, nem is értem, miért nincs rajta a kontaklistámon. Gyors arcfelismerőt indítok: Peter Pavel, 37 éves és 69%-os polgár, mérnök egy V-háziállatokat programozó cégnél és elvált. A szexuális indexe 56%-on áll, de a konyhában 90%-os szakács. Az IQ-ja 132, az egészségi indexe 88%, a súlya 75. Megmertem volna esküdni, hogy ismerem valahonnan, de nem tudom hová tenni az arcát. Az adatai szerint van egy óriási anyajegy a könyökén, és egy bagolyfej tetoválás a jobb vállán. Van egy hörcsöge, akiről sokat posztol, és gyűjti a kavicsokat. Azt hiszem, még ismerek valakit, aki gyűjti a kavicsokat, de már nem emlékszem ki. Talán nem is lényeges.

  Anton már húsz perce vár rám a Link Bisztróban, lihegve érkezem, és szabadkozom. Nem tesz semmit, jó várni rám, mondja, aztán előhívja közös látóterünkbe az étlapot, hogy együtt böngészhessük. Fogalmam sincs, mit rendeljek reggelire, a menekülttábortól és a lógó belektől elment az étvágyam.

  A menü sorai nem jutnak el a tudatomig, túlságosan keresem a szavakat. Mi van, ha ő nem látja meg az üzleti lehetőséget egy szegény öregasszony adományában? Rákattintok egy sajtos zsömlére és egy roiboosz teára, de ekkor már annyira ideges vagyok, hogy aligha tudnék lenyelni akár egy falatot is. Szemem sarkából látom, hogy Anton is leadja a kajarendelését, miközben jobb vállára rálógnak V-Olivia csavarodott és mindenféle nedvektől csöpögő belei. Aztán az is bekúszik biomonitoromból a levegőbe, hogy valaki megjelöl.

Anton Novak barátságot ünnepel Kisha Viserrel. #vörösbor #kaviár #barátság #szeretetnap

  Rámosolygok az asztal fölött, jólesik a nyilvános megosztása. Befutnak az első reakciók, és tudom, hogy estig az indexem a csúcson lesz. Anton visszamosolyog, büszkén kihúzza magát, széles, erős vállán csakúgy feszül a tengerkék ing. Milyen jól áll neki a kék! Eszembe jut, mennyire büszke voltam mindig, hogy ez a karizmatikus és nagymenő ember több, mint a főnököm. Hátradőlök, bekuckózom magam a megnyugtató érzésbe, hogy nevelt lányaként hozzá tartozom, de eszembe jut a zsömlerendelésem, és lángba borul az arcom. Így ünnepelem meg a barátságot azzal az emberrel, aki felnevelt, és mai napig gondoskodik rólam? A barátságát ennek a híres emlékbiztosítónak? Egy sajtos zsömlével? Előhívom újból az étlapot, elfelejtettem valamit, motyogom, aztán én is kaviárt rendelek, mit sem törődve azzal, hogy ezzel kifutok a heti anyagi keretemből.

  Megnyitok egy fájlt a vendégből, és ismét a menekülttáborban találom magam. Valami égeti a torkom, csípi a szemem. Könnyek? A nyitott teraszos étterembe beleolvadnak a v-sátrak, egy khakiszínű sátorponyva mellett a porban Olivia gyerekei játszanak egy Boogie Kastély nevű stratégiai holojátékon, és egy felnőttekből, gyerekekből álló nagy csoport veszi körül őket. Ezek örömkönnyek Olivia torkában, jövök rá. Van egy játék, amiben a több ezres embertömegből az ő gyerekei a legjobbak.

  Időközben kihozzák a kaviárt és a roiboosz teát, meg a zsömlét, ugyanis elfelejtettem a korábbi rendelést törölni.

  – Tegnap jó akciók voltak az e-realon – újságolja Anton. – Válassz egy hangulatcsomagot!

  Közös v-teret nyit, és kivetít a látóterembe öt ikont, mindenik különböző díszletet ígér. Rákattanok a tengerpartira, mert állítólag fokföldi, és már úgyis témában vagyok. Lassanként az orromban friss levegőt érzek, távoli sirály vijjog, mintha a hátam mögül érkezne. A fejem megfájdul, a bőröm beleborzong a túl sok agyamba érkező információtól, érzékeimen kavarodik a táborbeli szélkavarta por és a tengerillatát felém korbácsoló sós zefír. Elveszettnek érzem magam, és ingerel, hogy a valóságban egyetlen hajszálam sem lebben. Aztán meg is pillantom a virtuális tengert az asztalunk körül, pajkos hullámai a lábamat kezdik simogatni. Azt hittem a régi Fokföldet kapom sajátosságokkal, még a tengerszint emelkedése előttről, de ez csak egy átlagos bármelyik-tengerpart. Már bánom, hogy nem az alpesi levegőre böktem, az legalább csendesebb lenne.

  Anton hangja óvatosan szól bele a settingünkbe, mintha csak félne, hogy túl sok vizet kavar.

 – Gyakrabban kellene együtt reggeliznünk – néz rám, hangjában ott az apám. – Rámosolygok. Ekkor megpillantok a táborbeli gyereksereg körül egy vizet osztogató embert, akinek alakja túl ismerős. Az Eurázsiai Unió szociális munkásainak zöld uniformisát hordja, de láthatólag nemcsak a jótékonykodás érdekli, hanem a Boogie Kastély játék nagy szakértője is ott. Megfordul, és felismerem benne a még húszéves Antont. A velem szemben ülő negyvenöt éves Antonnak fogalma sincs, hogy virtuálisan éppen a múltbeli énjének mozdulatait követem.

  Lassan emésztgetem a látottakat és a hallottakat is, akár a reggelim fekete szemcséit. Minden arra vall, hogy Olivia szintén egy menekülttáborban hányódott, és hogy ismerte a múltjában Antont. Lehet, hogy ez ugyanaz a tábor volt, amelyikben én is elveszítettem a szüleimet? Anton akkoriban sokfelé járhatott, és valószínűleg nem csak az én életemet vette pártfogásba, hanem nagyon sok ember életét megmentette, kiemelte őket olyan reménytelen helyekről, ahol milliók lelték halálukat.

Az élmény bezár. Marad a v-tengerpart az asztalunk körül, és a mindenen makacsul átsejlő V-Olivia, kinek éppen szétbomlóban a nyaka, a mindent összekötő erek adják meg magukat utoljára. Már semmi sem köti össze a törzsét és a fejét, tudja az algoritmus mi lehet ennél bizarrabb. Próbálom elterelni a figyelmem a látványától, és elmesélem Antonnak a tegnapi esetemet a szomszédasszonyom emlékfelméréséről, majd hozzáfűzöm, milyen kár, hogy Olivia nem a piacnak szánta azt a fura férjtemetést, hiszen a gyásznak és a veszteségnek az öngyilkos szekta miatt az utóbbi időben emelkedőben a piaca. Nem is tudom, mit szeretnék a leghamarabb, hogy eltűnjön V-Olivia, vagy hogy Anton is felfigyeljen ugyanarra az üzleti lehetőségre. Elvégre, ha az élmény egy adomány, akkor azt csinálhatunk vele, amit akarunk.

Anton azonban nem veszi a lapot, bólogat, de minden figyelmét annak szenteli, hogy a v-sirályokat eteti az asztalról összesepert v-morzsákkal, gondosan kerülgetve a félig elfogyasztott zsömlémet.

  Megnyitom az utolsó fájlt, sűrített. Érzetek és helyszín helyett főleg összedobott képsorokat csomagol ki elém az asztal fölötti levegőbe. Az elsőn éppen Anton távozik a két gyerekkel a tábor vaskapuján. Ég az arcom a lefolyó könnyektől, miközben némán zokogva szajkózom az agyam szegletében, vigyázz, vigyázz Robertre és Kishára. Aztán egy lepukkadt, állott levegőjű szobában ülök, sokkoltan meredek a szemem elé táruló felvételekre. Szexuális pozíciókat mímelő gyerekek, őket tapogató felnőttek, és meztelen gyerekek erotikus felvételeire begyűlt reakciók pörögnek ezrével a szemem elé. Aztán egy felgyorsított felvétel egy irodáról, ami az évek során egyre nagyobb épületbe költözik. MemberMe.

  Remegek egész testemben, nem voltam felkészülve az utolsó fájlra. A sirályvijjogásból kihallatszik az utolsó harákolás:

Levenduladier… Levenduladier…

  – Jól vagy, Kisha? – kérdezi Anton, az arcán látható komoly aggodalom szerint nagyon rosszul reagáltam a látottakat. Felém nyújt egy pohár vizet.

  Nem nyúlok utána. Nem kell tőle többé a víz…

 – Túl sós a levegő – zihálom fejvesztve, forog körülöttem az összes világ. Hánykolódnak a v-levegőben a v-sirályok, körbe-körbe gyöngyözik tányéromon a kézzelfogható kaviár, forog felhősírjában Olivia, és hánynom kell az orromban maradt illatözöntől.

  Anton azonnal bezárja a fokföldi settinget, szétfoszlik a tengerpart, csak a gyomos burkolat marad alattunk. Eltűnik a virtuális abrosz is az asztalunkról, a fölénk boruló ernyő barnállik a rozsdától. A székem kopott tákolmány. Tákolmány az életem is. Anton gyerekpornóval építette fel a cégét? Végül is csak azt csinálta, amihez ért… üzletelt. Most jövök rá, hogy gyerekkoromról nincs is semmilyen személyes, rögzített emlékem. Ennyire képes volt belenyúlni a memóriámba is?

A szociális munkás fogta testem-lelkem és céget épített, és én azóta is képtelen vagyok arra, hogy életem darabjait ne mutogassam.

  Semmi sem az enyém.

  Vagy ez az egész csak egy vírus, aminek neve: V-Olivia? Már nem tudom mi a valóság, mi a setting, mi a múlt és mit honnan szedtem össze menetközben. Lehet, hogy csak megzavart a sok életadat jártomban-keltemben.

  – Hullafáradt vagyok érzelmileg. Azt hiszem, aludnom kellene kicsit – suttogom, de indulás előtt még átadom Olivia adományát nevelőapámnak. Végre ujjával rábök, és kíváncsian megnyitja. Túl sokat pörget, gondolom, Oliviával sok közös címkéjük volt, és specifikusak is, mint az a hülye Boogie Kastély, bármilyen játék is az.

  Hirtelen kezd hadonászni, mintha próbálna valamit lezárni. Pillanatokig úgy bámul a semmibe, mint akit fejbeütöttek, aztán mély levegőt vesz, és zokogni kezd.

  – Bocsáss meg! Annyira másképp akartam ezt a reggelit – sírja.

Rosszat sejtek hirtelen megváltozott viselkedése hátterében, hívnom kellene egy v-mentőt. Vagy inkább egy analógot.

  – Segíts! Gyorsan – nyöszörgi. Levegő után kapkod, de ahelyett, hogy az ingét gombolná, hogy szabaddá tegye a tüdejét, szemem elé vetíti adaténjét és felhasználói engedélyt ad.

  Kapkodó mozdulattal eresztek rá egy sürgősségi vírusellenőrzést. Sejtelmem egyetlen perc alatt beigazolódik: Antont érzelmi-vírussal fertőzték, de valami újfajtával, amit a legerősebb vírusirtónk is csak jelezni tud, felismerni és irtani képtelen. Bármilyen címkére bökök is adathalmazán, csak rosszat tehetek vele, mert a nyomában a címkék száma sokszorozódik. Cégtől származó érzelemelemző szoftokat hívok be segítségül, és külső adatokra eresztem az algoritmusainkat, hogy találjak valamilyen összefüggést, tudjam bármihez, eseményhez, érzelemhez, vagy akár settinghez linkelni a vírust. De másodrendű érzelmi állapotot előidéző kognitív folyamatok indulhattak el Antonban, és olyan komplex érzelemmel fertőződhetett meg, aminek létrejöttéhez több agyi régió összehangolt működése szükséges.

  Túl sok kattintásomba kerül, amíg rájövök, hogy bármilyen címkével ellátott adatát vagy emlékét nézem a profilján, mindent kísér ugyanaz a kétes érzelmi csomag, amihez egyetlen linkelhető címkét dob ki végül a kereső: #bűntudat. Legyen bár munka, család, nyaralás, házi kedvenc, étel, zenehallgatás, séta a parkban vagy barátnak tett szívesség, udvarlás vagy sportolás, világmegváltó tervek vagy csak egy egyszerű zuhanyozás, kaviár vagy sajtos zsömle, mindenhez odatapad.

Felállok és otthagyom az asztalt Antonnal, aki sírdogálva takarítja az ernyővázról a rozsdát.

  Egy halványan dobogó szív lebeg az utcasarkon. V-Olivia utolsó darabkája.

Bocsáss meg – duruzsolja, még mielőtt végleg szétfoszlana.

.


4 megjegyzés:

  1. Hú, nekem ez nagyon-nagyon tetszett! Igazából látom, amit írtál a bevezetőben is, hogy ez egy nagyobb ívű történet összesűrítése, ezért a végét kicsit elkapkodottnak éreztem, de összességében az ötlet és a megvalósítás is nagyon megfogott.
    Remélem egyszer majd úgy alakul, hogy hosszabban meg tudod majd írni, mert szerintem nagyon jó!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi, Réka. Örülök, hogy tetszik. Igen, mások is elkapkodottnak érezték a második felét. Egy jó barát nemrég ezt írta: “Nagyon vaganyul tudsz sokszor irni, de (talan termeszeteddbol fakadoan) vannak a muveidben neha tulzott kilengesek neha elragadnak bizonyos dolgok es ettol nem lesz az egesznek aztan egy vonala.” Valahogy pont ilyen lett a novella is, és már csak azért is érdemes lenne regényként megírni, hogy lám nagyban is lenne-e egy törés vagy szépen egyenletesen kibontakozna. :)

      Törlés
  2. Remek az ötlet, és a megvalósítás elég erős, kis megjegyzés: hasonló érzésem volt, mint Rékának, némileg aránytalan; (nem kellemetlenül) hosszú a bevezető, de ahhoz képest egy kicsit gyorsan "lekevered". Illetve észrevettem, hogy kedveled azt a mondatszerkezetet, amelynek a végén szerepel az ige, ez néha fura, pl.: "Összementnek tűnik attól, ahogyan vékony, apró száját összeszorítja, mintha attól félne, hogy az ajkait is valaki szétválaszthatná."
    De egyik sem olyasmi, amin egy kevés utólagos szerkesztéssel ne lehetne változtatni, és simán megjelenésre érett.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Dóra, köszi, hogy elolvastad. Bevallom, húztam is belőle, hogy a karakterlimitbe kényelmesen beférjek. :) Az “aránytalan” jelzőért külön köszönet, olyan mint egy ablaktörlő, meg segít távolabbról is rálátni.

      Törlés