Minden évben ilyenkor én már blogolni szoktam azokról a hatásokról, amik értek abban az évben, és ha sok megosztanivalóm nem is gyűl könyv-, vagy filmajánlók tekintetében, de annál nagyobb lelkesedéssel említem meg azokat, amik szerintem nagyon megérdemelték valamiért a figyelmet. Ez az év sajnos ilyen szempontból (is) nekem keveset tudott adni. Igyekeztem ügyesen lavírozni a rendelkezésemre álló kevés időmmel és energiámmal, de a túlélésben nem is az a legfájóbb dolog, ha a könyvtárak bezárnak, hanem ha az érzelmi energiák már a piramisod alapjainál teljesen felszívódnak.
2020-ban nem mi írtuk a
disztópiákat, nekünk írtak egyet, és mi voltunk a szereplői. Nekem
szereplőként nagyon sok minden átértékelődött, ha más nem is, de a karakterfejlődés
biztosan összejött. :) Nem
utálom ezt az évet a sztorit, és szerintem sokkal rosszabb drámaibb is lehetett
volna, minket, embereket elnézve. Rengeteget köszönhetek ennek az évnek a történetnek, mert sok mindent megtanultam a plot twistekről, a függővégekről, a felépített világom törékenységéről és a karakterem
sebezhetőségéről. Úgy érzem, sok felesleges feszültségkeltés, hatásvadász
plothole és mellékszál is kitakarodott belőlem. Adott szereplőkről kiderült, hogy valójában mennyire jelentéktelen mellékszereplők, másokról meg az, hogy több potenciál van bennük, igazi badass, proaktív karakterek. A bekezdéseim összefüggőbbek
lettek, a szavak átgondoltabbak, a monológok letisztultabbak. És mindenekelőtt rájöttem, hogy ma és itt a
legnagyobb érték: a figyelmem.
Íróként jelenleg egy „nem adom fel”- fázisban
bóklászom, és haladásnak vélem, még akkor is, ha külsőleg egy lépést előre, két
lépést teszek hátra. Ez azt is jelenti, hogy már sok zokogással járó
„feladtam!” van mögöttem, amik során egészen tisztán szembesültem azzal, hogy
ez az út a regény mekkora szívás nagy falat nekem, és hiába él
bennem róla a gyönyörű elképzelés, ha túl időszegény és még elcseszetten is
tanulatlan vagyok annak megírásához. Csak a regény felét dobtam ki. Újraírok. Igaz,
elég sokszor agyilag már totál zokni vagyok az élettől aznapra, halvány az
esélye annak, hogy be tudjak kapcsolódni, de azért leülök elé így is. Még nem
tudom, nem temetőbe járok-e ki véletlenül… Kísért a bennem megformálódott világ
képe, zaklat az operaházam fantomja. Persze, az is lehet, hogy én vagyok a
történetem fantomja, aki képtelen elengedni őt.
Olvasóként főleg novelláskötetekkel próbálkoztam, és megtapasztaltam, hogy ezek a tematikusan keresett sci-fis novellák teljesen levettek a lábamról, míg a weird történetek rendre csalódást okoztak. Regényeknél egyre nagyobb vágyat érzek az erős settingek iránt, kívánom az atmoszférateremtő, tájakat hozzám elhozó műveket. Ilyen volt pl. Ahol a folyami rákok énekelnek. Aztán nagyokat bólogatva rákattantam idén Ryan Holiday könyveire, kezdem hinni, nagy szükségem van a sztoikusokra, olvasni arról, hogy az olyan klasszikus értékek, mint becsület, józanság, munka... igenis, értékek. Szükségem van arra a fajta alázatra is, amiről ők beszélnek. Alázat, alázat... 2020 köszönöm. Sőt, mindenkinek köszönöm, köszönöm.
Mit ajánlok végül így év végére?
Listát most semmiképp. :) Azt
kívánom, hogy ne csak a kütyüitek, ti is töltekezzetek, és ehhez találjátok, lássátok meg a szépet.
Minden nap. Akármennyire kicsi is legyen az. Most az is sokat számít. Ha másképp nem megy, hát tudatos,
szelektív kereséssel. A bezártság, a figyelemleszívó zajba való belefáradás, a sok korlát kevés teret nyújt és tehetetlenséget tanít, de még ilyenkor is ott a szépség egy csendes pillanatban, egy
illatban, egy képben, egy dallamban, egy versben, egy táncban, egy ember
szemében, egy történetben, vagy akár egyetlen sorban.
."I choose to see the beauty":
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése