Januári olvasószoba

 Úgy döntöttem, idén minden hónapban elhozok nektek legalább két könyvajánlót. Még nem tudom, hogy alakul az élet, és mennyire sikerül végigvinni, de nagyon vágyom sokat olvasni. Íme, ezeket olvastam januárban:

 

 

Katherine May: Út a télbe

A pihenés és visszavonulás ereje válságos időkben

Ezt a könyvet először egy román író, pszichológus oldalán láttam, már akkor feltettem az elolvasandók listájára, aztán hónapok múlva felfedeztem, hogy magyarul is megjelent. Most a lehető legjobb időszakban találkoztam az olvasmánnyal, nemcsak azért mert ugye januárban vagyunk, hanem mert utolért a szokásos szezonális lehangoltság, amivel minden télen meg kell küzdenem (igen, pl. ha akkor találkoztok velem, amikor süt a nap, ő az alteregóm lesz :D) ráadásul volt lehetőségem arra is, hogy hosszú napokat töltsek úgy, hogy simán fejemre húzom a takarót és nem létezem begubózom. A könyv mégis vegyes érzéseket szült bennem. Az elején egészen megnyert magának, hiszen a szerző gyönyörűen ír, lírai prózában festi elénk a természet telelését, és használja fel ezek elemeit és jelenségeit a lelki folyamatokra metaforaként.

Ám ahogy tovább haladtam az olvasással a "decemberi szakaszban" jeges falat éreztem felépülni magamban. Ilyen fal akkor emelkedik, amikor komolyabb nehézségek nélküli, elfogadható háttérből érkező, viszonylag rendezett körülmények között élő emberek próbálják neked megmondani a tutit léleksimogató frázisokkal arról, hogyan kell(ene) érezni meg élni, s te hogy is mered megengedni magadnak, hogy ne üljön mosoly a képeden.  

Persze, nem kell mindenki holocaust-túlélő legyen, hogy elhiggyük tud tanítani a nehéz időszakokról minket, de a szerző életkörülményei és problémái miatt története mégis inkább tűnik egy first world problemmel rendelkező, csupán kifáradt és lehangolt nő érzékeny filozofálgatásának, mintsem a -20 fokból érkező, viharvert tapasztalatnak, ami most lelkileg vastagon nyújtó, meleg takaróul szolgálhat másoknak. Oké, volt valami gyomorproblémája, ami miatt otthagyta a munkát, hogy felépüljön és lelkileg pólyálgassa magát, a férje is kicsit beteg volt, a gyereke nem érezte túl jól magát az iskolában és megpróbálta rendesen kiheverni a válságát. Amit én lassú feldolgozóként követendőnek tartok. De ez csak róla szól, nekünk keveset ad, mert legyünk őszinték… mégis hányan tudnának közülünk kiégéskor és szar időszakokban otthagyni - mondjuk a téli hónapokra - a munkahelyünket, hogy csak kötögessünk, sétálgassunk a parton, rendet rakjunk a könyvespolcon, és nagy megéléseknek állítsuk be ezeket, hű, milyen mélyek vagyunk? Aztán jól elutazzunk az északi sarkra, hogy megnézzük magunknak a sarki fényt, szaunázgatni járkáljunk Finnországba, stb. Már eleve nem úgy írja, hogy: „Képzeljétek, egyszer átkeltem az északi sarkkörön” hanem így: „Az északi sarkkörön csak egyszer keltem át életemben.” (szegény, csak egyszer adatott meg neki) Mindezek miatt szerintem a könyv kér egy nagy adag nyitottságot. :) Amiért megéri, az, hogy újra és újra visszatér a természeti jelenségekhez. Szeretném remélni, hogy olvasásá közben fejlődtem toleranciában, hiszen a szerző nem hibás abban, hogy a társadalmunk egyre inkább úgy rendezkedik be, hogy még a csendes, szabad vasárnapokért is meg kelljen harcolni, arról nem is beszélve, hogy minden úgy van számunkra berendezkedve, nehogy meg-megálljunk hosszabb ideig tűnődni, lelassulni, elvonulni csak úgy. Ő ezt ott ismerte fel, ahol van. A szomorúságban és a lehangoltságban kapcsolódni önmagunkhoz ma már egyre inkább bűnnek számít, takargatjuk, gyengeség. Szégyen a melankólia. Ha csak nem szépirodalom. De nincs az évszaknak egy normalizálása ahhoz, hogy megtanulhatnánk szépen megélni, és meglátni a jelentőségét. Egyre inkább azt a benyomást ültetik el bennük, hogy valami komoly baj van a megküzdési képességeinkkel, ha nem vagyunk elég tevékenyek a gépezetben, vagy mutogathatóan feldobottak és szociálisak, vagy kommunikatívak kifelé. Meglehet sokan közülünk mára annyira képtelenné váltak arra, hogy kicsit lelassuljanak reflektálni, szétnézni, kapcsolódni a saját jelzésértékkel bíró negatív érzéseikhez is, hogy inkább az eltompulást, az érzelmek mesterséges manipulálsát választják, hogy megfeleljenek a társadalmi elvárásoknak. Katherine May könyve rávilágít arra, hogyan létezik az emberi pszichében időnként hely és szerep a téli időszakoknak is, pontosan úgy, ahogyan a természetben. A talaj, a növények és állatok még tudják ezt. A régiek is tudták.

Kedvenc részem a rénszarvasok és a számik, ezekről majd szeretnék valahol többet olvasni.

Ajánlom-e olvasásra a könyvet? Ha elég nyitottak tudunk lenni ahhoz, hogy túlláhassunk a társadalmi különbségekből fakadó telelési lehetőségeken, akkor mindenképp érdemes kézbe venni. Ha a „telelés” nem is valósulhat meg számunkra hónapokig tartó megpihenésként, elgondolkodtathat azon, hogy ilyenkor hogyan állíthatjuk magunkat takarékos módra, hogyan és miben valósíthatjuk meg a saját hibernálásunkat, ilyenkor számunkra mi a fontos, miket raktároztunk el, és hogy a saját lehetőségeinken belül mégis mit tehetünk a saját évszakainkért.

"Télen az embert mindössze néhány lépés választja el a sötétségtől."

 

 

 

 

Mogyorósy-Révész Zsuzsanna: Érzelemszabályozás a gyakorlatban

Újrakapcsolódás a belső biztonsághoz

Ez a kötet már nem az a „kiheverem” - kategória, tehát ha nem a kiégéssel küszködtök, hanem mondjuk folytonos stressz-helyzetekkel, kemény élethelyzettel, szorongással, depresszióval, vagy csak önsorsrontó gondolati körökkel, miközben elsodornak és széttrancsíroznak az érzelmi viharok, akkor ezt ajánlom olvasásra. Lehet szó akár egyszerű, hétköznapi stresszkezelésről, akár krízisről, akár poszttraumás tünetekről, a könyv sikerülhet tudatosítani számunkra, hogy mi megy végbe bennünk, és miért lehet nehéz azt kezelni. Hiánypótlónak látom a témában, mivel olyan oldalról közelíti meg az érzelmeinkhez való kapcsolódást, reakcióink szabályozását, ami mintha háttérben kerülne sokszor az ilyen témájú könyvek esetében, és ez a belső biztonságérzet kialakítása. Mert az rendben van, hogy meg kell értenünk mi megy végbe bennünk, mik az aknamezőink és miért, de a legtöbb könyv és cikk meg is áll itt, vagy legfeljebb mutatja mi lenne az egészséges irány, csak éppen mentőövre lenne szükség, mert nem tudunk elúszni jelenleg odáig, hiszen ahhoz túl kell élni a „most”-nak megélt pillanatokat a képességek kifejlesztéséig.

 A könyv érthetően bemutatja, hogy érzéseink, gondolataink, testi érzeteink hogyan állnak kölcsönhatásban egymással, és fokozatosan megértjük, az önszabályozás kialakulásában miért nem mindegy egyáltalán, hogy a „stressz” életünk során mekkora hatást gyakorolt ránk, mondjuk akkor, amikor még fejlődésben voltunk. Tetszett, ahogyan rávilágít arra, mitől és hogyan válik egyénfüggővé a reziliencia vagy toleranciaablak, mitől mehet félre felnövéskor az idegrendszeri fejlődés, és csúszhat akár személyiségzavarba is. Nagyvonalakban mesél a traumaterápiák típusairól, majd stresszkezeléshez használható gyakorlatok sorára találunk a könyv második részében.

Az objektív és lényegre törő összeszedettségtől, valamint a könyvben található gyakorlatoktól érzem úgy, hogy sokkal többet nyújtott, mint az eddigi könyvek vagy cikkek, amiket a témában olvastam. Kicsit túlmutat számomra annál, amit Peter Levine és Máté Gábor megfogalmaznak, hogy a trauma nem az, ami veled történik, hanem amit okozott benned, amit megéltél annak során. Azt is éreztem picit, hogy kevésbé sugárzik belőle az, hogy a társadalmi működés és a családi minták áldozata vagy csupán, de amúgy alapvetően nem te vagy a „gáz”  (nem azt mondom, nem fontos ennek megértése, tudatosítása) de nem sátorozik itt le. Ezért képes elhitetni veled, hogy igenis, tehetsz magadért.

Azt hiszem, egyre divatosabb szóvá válik a „trauma”, és olyan könnyen dobálózunk a traumatizáltsággal és hajlamosak vagyunk egy krízisre vagy életvezetési nehézségre is ráhúzni ezeket a fogalmakat és jelenségeket, így aki igazán poszttraumás tünetekkel él, az hajlamossá válhat bagatellizálva tekinteni az övére is egy ilyen közös asztalon, és nem érti, hogy neki miért nehezebb, mint „azoknak”, miért érzékenyebb, és mi a baj vele. 

Trauma vagy se, a belső biztonság jó ha az ember eszköztárában erős eszközként kifejlődik, hiszen bármelyik pillanatban felértékelődhet, ha már semmilyen külső biztonság nem képes fenntartani egy illúziót, elterelni a figyelmet vagy kompenzálni fájdalmat. Nemcsak egy világválságban vagy egy szorongást felerősítő helyzetben lehetnek hasznosak ezek a belső biztonságot kialakító és ápoló gyakorlatok, de akár olyan élethelyzetekben is, amikor a belső túl zavarttá vagy elviselhetetlenné válik. A stresszkezelési technikákat és gyakorlatokat szerintem meg igazán rendszeresen taníthatnák és ingyenesen elérhetővé tehetnék az iskolákban, alapból! (nem tudok elég nagy felkiáltójelt tenni ide) Legalább ennyit, ha már a stresszt is a diákokba tömködik.

A gyakorlatoknál igencsak nagyot néztem az imaginációsoknál, mivel ezek közül párat már magam is végeztem, létrehoztam, anélkül, hogy bárki mesélt volna róluk, hogy ezek tényleg „hivatalosan” is létező gyakorlatok. Szintén ismerkedtem a mindfulness-gyakorlatokkal (a szomatikus, szenzorimotor-terápiák mintha kezdenének népszerűbbekké válni a kognitív viselkedésterápiákkal szemben, amióta sokat hangoztatják, hogy leginkább a test az, ami emlékszik és tárol) de érdekeseknek tűnnek az Énállapot-játékok és a konténergyakorlat.

Kinek ajánlom a könyvet? Mindenkinek, mert valószínűleg mindnyájan vagyunk sérültek valamilyen mértékben, eléggé ahhoz, hogy ha nem is küzdünk elsodró érzelmi viharokkal, időnként nehézségünk támad a stresszreakciókkal vagy épp az érzelmekhez való kapcsolódással. Ha pedig egyénenként nem is, nemzetileg biztosan van problémánk a traumákkal:

 

„Poszttraumás történetektől szenvedő népek veszélyérzékelése mindig magasabb szintű, szinte folyamatosan készen állnak arra, hogy nehéz élethelyzeteik okát rávetítsék más nemzetekre vagy a nemzeten belüli kisebbségekre. Ha megvan az „ellenség”, már csak indok kell a támadásra, amelyet leginkább védekezésnek címkéznek és akként is élnek meg. Így ismétlődnek generációról generációra az erőszakos és kegyetlen minták mindaddig, amíg a nemzet képes lesz szembenézni traumáival: elszenvedett és okozott sebeivel. A szembenézést pedig feldolgozásnak kell követnie, akár az egyének, akár a csoportok, nemzetek szintjén.”

 

 És végül:

Carlo Rovelli: A valóság nem olyan, amilyennek látjuk

Így indítja Rovelli a könyvét:

„Megszállottjai vagyunk önmagunknak, a magunk történelmét tanulmányozzuk, a magunk lelki működését, a magunk filozófiáját, a magunk irodalmát, a magunk isteneit. Tudásunk jókora része voltaképpen az ember szüntelen körözése önmaga körül, mintha az egész világmindenségben mi lennénk a legfontosabbak. A fizika, azt hiszem, azért tetszik nekem, mert ablakot nyit a világra, és messzire tekint – szinte friss levegőt enged a házba. Amit az ablakon át látunk, az folyamatosan csodálattal tölthet el bennünket.”

És valóban. Ezzel a könyvvel ki lehet szakadni egy tágasabb térbe, nem is hiszem találtam volna magamnak erre az időszakra megfelelőbb könyvet, ami elszálltabb, és jobban felcsigázta volna a a képzeletemet. Rendkívül szórakoztatott, így leginkább esténként olvastam elalvás előtt. Bevallom, hol értettem, hol meg kicsit sem. Amikor értettem, éjszakába nyúlóan olvastam, nem bírtam letenni, amikor meg gőzöm sem volt miről beszél, hiába olvastam újra és újra, akkor segített hamar nyugalomba csúszni és belelaludni. :)

A könyv első fele persze izgalmasabbnak tűnt, hiszen a szerző rendkívüli mesélői stílussal vázolja az ókori filozófusoktól napjainkig a fizika fejlődését, mit mikor és hogyan fedeztek fel és hogyan épültek ezek a felfedezések egymásra. Nem is értem most, hogy az iskolában miért utáltam annyira a fizikát, hogy mindig bukásra álltam belőle. Olvasás közben így gyakran elkapott az érzés, hogy ezek igazából alapdolgok, ezeket tudnom kellene, és biztosan mindenki más tudja. :) Amit meg nem sikerül érteknem, azt kellene, mert abban van a nagy kunszt.

Ami ledöbbentett és átjött teljesen ezekből a történeti részekből, hogy ha a tudomány fejlődését végignézzük, minden felfedezés előbb látomásos, és csak utána szakszerű. Legtöbbször egy elképzeléssel kezdődik, ami csak utána kap bizonyítást vagy cáfolatot. Az ismeretek, az információk és a szükséges tudás sokszor sokáig megvan, de mégsem születik meg egy kérdésre a válasz vagy a megoldás. Mindaddig, amíg jön valaki, aki képes a már régóta meglévő információkat olyan módon összekötni, ami egy új elméletet szül. Ehhez nem feltétlenül kell Einstein, elég egy névtelen, de eléggé rugalmas gondolkodású szerzetes, aki szembemegy a zseni tudós makacs hozzáállásával, ami beragadt egy perspektívába, és eleve kizár bizonyos eredményeket.

Aztán „kvantumszintre léptünk”, a valószínűségfelhők még elvarázsoltak, de a spinhálókba igencsak belegabalyodtam, nem sokat értettem belőlük. Lényeg a lényeg: alapjában véve nincs se tér, se idő, jó? Ezt akartam "hallani", csak ezért jöttem, köszönöm a könyvnek, hogy megmondta. A kvantumesemények közötti kölcsönhatásokból születik meg mind a tér, mind az idő, és csak nagy léptékben tűnnek ezek elő (és csak viszonyítási rendszerben léteznek) 

„A világ, a részecskék, az energia, a tér, az idő mind csak egyfajta létezőnek a megnyilatkozásai: a kovariáns kvantummezőké.”

Ha érdekel a végtelennek határt szabó kvantumgravitáció, a spinháló szerkezete, a húrelmélet és a hurokelmélet közötti különbség, hogyan épült fel egész modern világunk egy szegény londoni könyvkötő megérzésén, vagy csak jólesne olvasni arról, akár néha értetlenül is, hogy a világ az időtlen, szemcsés kvantumesemények "véletlenszerű" hálójában képződik, akkor ajánlom ezt a könyvet, hiszen a hosszú téli estékre garantált az izgalom, és akár megnyugtató is lehet, hogy a valóság tényleg más, (sokkal több) mint amilyennek látjuk.

Következő bejegyzésemben, valamikor februárban, egy nagyon különös regényt szeretnék elhozni nektek. Egyelőre nagy titokban tartom melyik az, de azért hiszek abban, megérdemli, hogy a figyelmetekbe ajánljam.

Szép téli napokat, és jó olvasást nektek is!☃